Életünk során gyakran előfordul, hogy más emberek vagy külső körülmények olyan helyzetbe kényszerítenek, amiben nem érezzük jól magunkat, vagy ami kifejezetten káros számunkra. Könnyen válunk ilyenkor áldozattá, pedig sokszor elég csak egy apró változtatás a gondolkodásmódunkon ahhoz, hogy a saját javunkra fordítsuk a helyzetet. Erről szól ez a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Sok évvel ezelőtt történt, hogy egy kis falu egyik üzletének tulajdonosa nagy összeggel tartozott egy uzsorásnak. Ez az uzsorás egy jellemtelen, elhízott, ronda, idősödő ember volt, aki kinézte magának a kereskedő fiatal lányát, ezért egy alkut ajánlott neki. Az ajánlata így szólt: hajlandó elengedni a férfi összes adósságát, ha elveheti a lányát feleségül. Mondanom sem kell, hogy a leányzót milyen undorral töltötte el még a gondolata is ennek.
Az uzsorás azt találta ki, hogy két kavicsot tesz egy zsákba: egy feketét és egy fehéret. A lánynak ezután húznia kell a zsákból, és ha feketét húz, akkor az adósság törölve lesz, ám feleségül kell mennie hozzá, ha pedig fehéret húz, akkor az adósság is törlődik, és a házasságnak sem kell megvalósulnia.
Egy kavicsos úton álltak, ezért az uzsorás csak lehajolt, felvett két kavicsot, és gyorsan beledobta azokat a zsákba. A lány azonban szemfüles volt, és kiszúrta, hogy a férfi valójában két fekete kavicsot tett a zsákba. A gusztustalan uzsorás már tolta is felé vigyorogva a zsákot, hogy húzzon belőle, ezért a lány villámgyorsan végigpörgette az agyában a lehetőségeit.
Megteheti azt, hogy nem húz a zsákból, ebben az esetben azonban biztos, hogy az uzsorás nem fogja elengedni apja kölcsönét, aki így még nagyobb válságba kerül. Megteheti azt is, hogy mindkét kavicsot kiveszi, és rávilágít arra, hogy az uzsorás egy aljas csaló, de az apja helyzetén ezzel nem javít, sőt, akár még rosszabb helyzetbe is hozhatja őt, ha az uzsorás ezután rajta áll bosszút. És dönthet úgy is, hogy kiveszi az egyik fekete kavicsot a zsákból, és feláldozza magát az apja pénzügyi szabadsága érdekében.
És ekkor döntött. Hirtelen belenyúlt a felé tartott zsákba, egy villámgyors mozdulattal kirántotta belőle az egyik kavicsot, majd „véletlenül” leejtette azt a kavicsos útra.
„Jaj, milyen ügyetlen vagyok!” – kiáltott fel az uzsorásra nézve, majd így folytatta: „Fogalmam sincs, hova esett, ezt már nem találjuk meg a többi között. De sebaj, ha megnézzük, hogy milyen színű a zsákban maradt kavics, akkor kiderül, hogy melyiket húztam az előbb.”
Az uzsorás természetesen nem akarta leleplezni a saját aljas trükkjét, ezért kénytelen volt belemenni abba, hogy mivel fekete kavics maradt a zsákban, a lány biztosan csak fehéret húzhatott. Nem tudott hát mit tenni, a leányzót sem kapta meg, és az adósságot is el kellett engednie.
*****
Amikor úgy érzed, hogy a külső körülmények fogva tartanak, akkor érdemes picit eltávolodnod a „problémádtól”, és máris rájössz, hogy ez nem más, mint megoldandó feladat. Ha nem ragaszkodsz a berögzült sémákhoz, hanem mersz új utakat keresni, akkor olyan eredményekhez juthatsz, amelyek első kétségbeesésedben eszedbe sem jutottak. Az agyunk csodákra képes, ha jól használjuk.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Tudom, mit érzel. Amíg fiatalabb voltál, sokkal jobban ment minden.
Tovább
Képzeld el, hogy fogyatékos vagy. Képzeld el, hogy nem tudsz
Tovább
A rabszolgaság kora leáldozott. Ez egy nagyon szép és lélekmelengető
Tovább
Biztos, hogy jó helyen keresi a boldogságot az emberek többsége?
Tovább
Ha egy pillanatra levesszük magunkról az álszentség álarcát, és mélyen
Tovább
Kedves Katalin! Köszönöm, hogy megosztottad velem a történeted. A helyzet hasonló, de mégsem teljesen. Csodálom, hogy volt erőd hozzá. Úgy tűnik, nekem sokkal nagyobb szerencsém van, mint neked volt. Nincs betegség és ápolásra sem szorul senki. Csupán annyi, hogy a férjemmel különböznek a céljaink, amit ő nem hajlandó elfogadni, így válni sem.
köszönöm, az ilyen építő jellegű történetek mindig jól jönnek 🙂
Kedves Viki! Valószínű,hogy én is hasonló helyzetben voltam,mint most te. A lényege röviden: anyukám agyvérzést kapott,lebénult,bátyám szellemi sérült volt és én ápoltam,elláttam őket 21 éven Huszonegy éven át,a legaktívabb 20-as 30-as éveimben. Nem élhettem az életemet……….ha viszont a sorsukra hagyom őket,a lelkiismeretfurdalással nem tudtam volna megbírkózni…….Teljes patthelyzet volt…..42 éves voltam,amikor vége lett….SORS?,VÉGZET?Mi volt ez?Most is kérdezem,válasz nincs,de,hogy sokkal jobb ember lettem………igaz majdnem,vagy bele is rokkantam igen,most 52 éves vagyok és még mindig nehéz…..de nem adom fel!!!!!!!!
Kedves Ildi!
Mások helyett mindig könnyebb gondolkodni. Én is tudom mit kellene tennem. Csak visszatart az, amilyen reakciót kapnék. Próbálkoztam már ezt megbeszélni, de mindig veszekedés lett a vége és a konklúzió pedig az, hogy önző disznó vagyok, aki nem nézi a családja érdekeit. Konkrétan el akartam válni, de a férjem azzal érvelt, hogy a gyerekeknek tönkreteszem az életét. Most mennyivel jobb, hogy azt látják, az anyjuk boldogtalan, az apjuk pedig folyton attól retteg, hogy mikor hagyom el. A filmekben olyan egyszerűen belátják az emberek ha valami nem megy. Az életben miért olyan nehéz?
Kedves Róbert!
Köszönöm soraid! Teljes mértékben igazad van. Gyáva vagyok. Átgondolom a javaslatod szerint. Ha csak 5 hónapom lenne, biztos nem halogatnám a cselekvést. Köszi
Kedves Viki! A lépj hátra egy lépést talán abban nyilvánulhatna meg, hogy olvasd el amit írtál, mintha más írta volna itt. Mit tanácsolnál neki? Tényleg úgy gondolod, hogy ha látják, hogy emészt a bánat, az nem okoz a szeretteidnek szomorúságot. Beszélj velük erről. Ne vádaskodj (erre vigyázz), csak mondd el, hogy szenvedsz. Ne hidd, hogy nem értelek meg. Úgy gondolom, ha nekem sikerült kb 20 éve, neked is sikerülhet. Remélem látod majd ezt és a Róbert írását is.
Kedves Viki, ne mondd (ne hidd, ne gondold), hogy képtelen vagy megoldani, mert akkor 101%-ra biztos, hogy nem tudod megoldani. “Legyen neked hited szerint!” És úgy lesz, ebben biztos lehetsz. Amit most művelsz, egyszerű önszabotázs, merthogy te “jó kislány” akarsz lenni, hiszen “arra neveltek”. Gondold meg, kinek használsz avval, hogy személyedben még egy további embert szenvedésre ítélsz? Szimpla gyávaságból. Mert a döntésképtelenség magadért=gyávaság.
Azáltal, hogy “nem mersz” dönteni, nem állsz ki a saját érdekeidért. Hát ki állna melléd “segíteni”, ha erre saját magad is “képtelen” vagy? Persze, hogy senki nem fogja ezt megtenni helyetted. Mindenkinek elég a maga dolga-baja mindavval, amit meg kell oldania. Egy kisgyerek helyett persze valaki (szülők, gyámügy, valaki…) cselekedni köteles, de bármelyik nagykorú egyén elsősorban önmagáért felelős. A saját életedet éld, ne a mások igényeit akard kielégíteni. Senkivel nem teszel jót (magaddal pláne nem), ha így folytatod. Senki sem kérte magát erre a világra, és mindenkinek saját kötelessége magáról gondoskodni. Azért születtél, hogy a tulajdon életedben boldogulj, azaz magadért kiállj, helytállj, jótállj! Magadért, és nem másokért! ÉS, csakis akkor leszel “képes” másokért is hatékonyan tenni, ha magaddal rendben leszel.
Mit tennél akkor, ha biztosan tudnád, hogy már csak 5 év van hátra az életedből? Vagy már csak 5 hónap, 5 óra? Akkor is ilyen nagy buzgalommal lennél mások igényeit kielégíteni? Miből gondolod, hogy bár fiatal lehetsz, még van hátra vagy 30 – 40 éved ebből az életből? Rengeteg fiatalember (köztük sok nő) nyugszik a temetőben, akiiknek mindig “rengeteg dolga volt”… és ők is a mások igényeit siettek kiszolgálni.
Nekem is van egy megoldandó problémám. De nem tudom távolról szemlélni. Képtelen vagyok megoldani. És senki sem tud segíteni. A lényege az, hogy én szeretném élni az életem a saját akaratom szerint, de nem tehetem, mert azzal másoknak bánatot okoznék. Ezért az ők akarata szerint élek és emészt a bánat, hogy képtelen vagyok megoldani a problémát és le kell mondanom a vágyaim eléréséről.
Kedves Gábor ! Az agyunk valóban csodákra képes, ám az, hogy a tudatunkkal mit rögzítetünk, rögzítettünk, egészen más kérdés. Vannak megrögzöttségeink, megkötöttségeink, ezek legtöbbször a neveltetésünk “eredményei”. Bár egyszerűnek tűnik, hogy másképpen közelítsünk egy-egy problémás helyzethez, valójában ez egyáltalán nem egyszerű. Amiről nem tudunk, az nincs? Nagyon sokan így gondolkodnak. Aminek nem vagyunk tudatában, tapasztalatok által később tudatosíthatóvá válhat. Amikor például megbetegszünk, jótevőnkké válhat a nehéz helyzet, amennyiben ráébredünk, hogy változtatni kell a szokásainkon, megszokásainkon, ha valóban meggyógyulni vágyunk. Csak az orvosoktól várni a megoldást, szolgai módon követni az orvosi utasításokat, kiváltani a felírt gyógyszereket, és azokat sokszor éveken át szedni, igazi gyógyuláshoz, gyökeres változáshoz nem, vagy csak ritkán vezethet.
Meg a közrevocsátója.
Zseniális a lány gondolkodása.