A jóérzésű ember örök dilemmája ez: engedjek megint én, vagy ragaszkodjak az elveimhez? Hívjam vissza újra, miután rám csapta a telefont sokadszor? Vagy várjam meg, amíg ő keres? Hagyjam neki újra, hogy lekezelően beszéljen velem a kollégák előtt? Vagy álljak ki magamért, és mondjam azt, hogy „most fejezted be ezt, vagy megyek”? Küzdjek még a kapcsolatért, tegyem bele újra és újra a szeretetemet és az időmet? Vagy csak magamat hülyítem azzal, hogy ebből még bármi jó is lehet?
Mennyivel könnyebb lenne, ha létezne egy szabálykönyv, melyben pontosan meg van határozva, hogy hol húzódik a határ kompromisszum és önfeláldozás között. Csak fellapoznád a megfelelő fejezetnél – legyen az éppen párkapcsolati válság, munkahelyi konfliktus, vagy az anyukád sértődött viselkedése –, és máris olvashatnád a világos instrukciót: ezt és ezt még fontos megtenned a kapcsolatért, de ha még azt vagy amazt is megteszed, már csak magadat mérgezed. Szuper. Nincs kérdés, egyértelmű minden.
Csakhogy két gond is van ezzel. Az egyik az, hogy nem véletlenül nem létezik ilyen szabálykönyv, hiszen különbözőek vagyunk, különböző igényekkel és érzésekkel, így mindenkire ráhúzható pontos szabályok nincsenek. A másik seb, amiből vérzik az elmélet, az pedig az, hogy még ha ténylegesen lennének is ilyen szabályok, valószínűleg akkor sem követnéd azokat. Mert tele vagy érzésekkel. És reménnyel. És félelemmel. Ezért próbálkoznál újra és újra – még akkor is, ha világosan le van írva az, hogy hülye vagy.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Valahol viszont mindannyiunkban lapul némi önszeretet, ami általában a sokadik próbálkozás után azt mondatja velünk: “Oké, ennek így nincs értelme”. Ez a kapcsolat kuka. Erről a munkahelyről lépek. Ebbe a veszekedésbe nem megyek bele. De hol van ez a határ? És tényleg meg kell-e várnod azt, hogy már fizikai tüneteid is legyenek?
Nézzük meg, mik jelenthetnek támpontot ahhoz, hogy felismerd: ideje önmagadat választanod.
Ha mindent ugyanúgy csinálsz…
Az első kérdés az, hogy néztél-e már ma tükörbe. Nem a falon lógóba, hanem a lelkedben lakozóba. Próbáltad-e megkeresni, hogy mit tudsz Te változtatni annak érdekében, hogy a helyzet jobb legyen? Nem a kiabálásra gondolok, nem is a kétségbeesett sírásra, hanem egy változásra a hozzáállásodban, vagy a másik emberrel folytatott kommunikációdban. Lehet, hogy elég, ha egy picit határozottabb vagy? Lehet, hogy az asszertivitásodat még érdemes fejlesztened? Vagy lehet, hogy egyszerűen csak ideje kimondanod azt, amit eddig elfojtottál, mert nem akartad borítani a bilit?
Elképzelhető, hogy a félelmednek még csak nincs is valós alapja. Lehet, hogy a problémád létezéséről nem is tud a másik ember. Ami számodra sértés, az számára csak egy poén akart lenni. Ami számodra megalázó támadás, az számára csak egy ingerült fellobbanás volt. Ami számodra leszarás, az számára nem több, mint belekényelmesedés a kapcsolatba. Nem, nem azt mondom, hogy mindig ez a helyzet. Sőt, még ha a másik ember fejében más is a történet, mint a Tiédben, a Te érzéseid akkor is valósak. Érzésekkel nem érdemes vitatkozni. Ha Te azt érzed, hogy a másik ember bántalmazott, megalázott, vagy elhanyagolt Téged, akkor mondhat bárki bármit, Önmagad számára bántalmazott, megalázott, elhanyagolt leszel. Akkor is, ha ezt nem ismeri el (vagy fel) a környezeted.
Az első lépésként javasolt önreflexió tehát nem az érzéseid létjogosultságát kérdőjelezi meg, hanem éppen azokkal összhangban működik hatékonyan. Mit érzel pontosan? Miért érzed ezt? Mit tudsz Te magad tenni azért, hogy változás történjen? Túl a frusztráción, az önvádon, a szarembervagyok érzésen, ha nemcsak a másikra vársz, hanem Te változtatsz a kommunikációdon vagy a hozzáállásodon, javul-e a kapcsolat? Sokan akarják megspórolni ezt az első lépést – pedig ha mindent ugyanúgy csinálsz, az eredmény is ugyanaz lesz.
Az iménti gondolat viszont akkor is érvényes, ha a másik ember szándékosan elnyom, megaláz, vagy leszar Téged, és Te hagyod ezt. Úgyhogy nézzük is meg, mit tehetsz akkor, ha az önreflexión és az annak eredményeként megszülető változtatási kísérleteiden már túl vagy, de eredmény még sehol.
Távolabbról többet látsz
Gyakori csapda az, hogy az érzelmeink elvisznek a susnyásba. Most éppen minden gáz, úgyhogy az egész kapcsolat egy nagy rakás trágya. Most éppen nyugi van, úgyhogy tulajdonképpen nem is olyan rossz a helyzet. Most éppen megígérte, hogy változtat, úgyhogy végre felcsillanhat a remény a szemedben. És bár az imént mondtam, hogy érzésekkel sosem érdemes vitatkozni, azonban nagyon nem mindegy, hogy az aktuális érzésed mire vonatkozik: a valóságra, vagy arra, amit látni szeretnél helyette.
Tudod, olyan ez, mint amikor belenézel egy filmbe két percre, és megállapítod, hogy a film milyen. Elképzelhető, hogy igazad lesz, de annak is komoly esélye van, hogy nem. Ha a kapcsolatodból is csak egy pillanatképet nézel – ami tudat alatt gyakran megesik, hiszen az aktuális érzelmeid erősen elvisznek egyik vagy másik irányba –, akkor olyan leszel, mint a kvantummechanika által definiált részecske: két állapot között lebegsz, amíg kívülről valaki be nem avatkozik. Nem biztos tehát, hogy az aktuális érzelmed lesz életed legjobb tanácsadója.
Ez van; nem mindig közelebb állva látsz többet. Időnként érdemes picit távolabb lépned, hogy a teljes képet megvizsgálhasd – és ezt úgy tudod a leghatékonyabban megtenni, ha vársz egy picit, amíg elcsendesednek az érzelmeid hullámai. Mert a valódi választ mélyebben találod meg. Persze hozhatsz döntést indulatra vagy reményre építve is, de hosszútávon jobban jársz, ha meggyőződésre alapozol.
Mit jelent tehát a hátrébb lépés a gyakorlatban? Ha nemcsak a jelenlegi helyzetre fókuszálsz – legyen az akár kedvező, akár kedvezőtlen számodra –, hanem ránézel az egész eddigi kapcsolatotokra, látsz-e bármilyen fejlődési ívet? Ha visszagondolsz az elhangzott ígéretekre, mennyi valósult meg belőlük? Ha megvizsgálod a jelenlegi problémákat, ugyanezekkel küzdöttél-e egy, két, öt, vagy tíz éve?
Mert ha a lefutott körök száma egy NASCAR versenyével vetekedik, akkor bizony érdemes tudatosítanod magadban, hogy amiben vagy, az nem más, mint egy játszma, ami egészen addig változatlanul folytatódik, amíg valamelyikőtök meg nem töri. És ha a másik félnek nem érdeke megtenni, akkor neked jutott ez a szerep. “Oké,” – mondhatod most ingerülten – “de hogy a fenébe tegyem meg?”
Három gondolatot mondok, melyek bízom benne, hogy segítségedre lesznek.
Nincsen harc, csak a fejedben
Csakúgy, mint a döntéseidet, az önbecsülésedet sem érdemes indulatra építened. Az önmagadért való kiállás első lépése a legtöbb embernél az szokott lenni, hogy miután tűr, tűr és tűr, egyszer csak robban. Jó eséllyel számodra is ismerős a helyzet, amikor dühösen vagy kétségbeesetten ráöntöd a másikra minden addig elfojtott fájdalmadat és frusztrációdat, azt remélve, hogy ennek hatására majd változik a helyzet. A változás azonban az esetek többségében elmarad. Vagy azért, mert a másik fél eleve leszarja, hogy mik az érzéseid, vagy pedig azért, mert a hirtelen rá öntött szeméttel nem tud mit kezdeni. De ami a Te szempontodból a leglényegesebb: az indulat a gyengeség jele.
Amíg tehát csak indulatosan tudsz kiállni Önmagadért, addig van még mit építened az önbecsüléseden. Nincs ezzel semmi gond, csak érdemes tisztában lenned vele. A valódi változás ott kezdődik, hogy felismered: Te itt nem egy megtámadott áldozat vagy. Az, hogy valaki nyilvánosan megaláz, vagy bunkón leértékel téged, vagy elhanyagol, vagy rád telepedik túlzott mértékben, az nem a Te személyed minősítése. Megtenné ezt mással is, és még ha van is oka arra, hogy ne értsen veled egyet, a stílusához semmi közöd nincsen. Az az ő szemete.
A legjobb módja egy csata megnyerésének az, hogy nem veszel részt benne. Mert felismered, hogy ezt a harcot nem veled vívja az illető, hanem önmagával. Azzal az akaratos kisgyerekkel, aki ott lakik benne, és csapkodva követeli, ami jár neki – szerinte. De vajon a Te feladatod-e megadni ezt neki?
Ha igen, ha tényleg megalapozott a mondandójának a tartalma, akkor azt hasznos tanulságként érdemes beépítened az életedbe (nem csinálva önbecsülési kérdést ebből sem, hiszen mindannyiunknak van miben fejlődnie), de a stílusával akkor sincsen dolgod. Ha pedig az önvizsgálatot elvégezve a tartalommal sincs dolgod, akkor bátran továbbléphetsz a következő lépcsőfokra – amire mindjárt kitérünk részletesen. Előtte azonban felmerülhet benned a kérdés, hogy ha eleve alacsony az önbecsülésed, nem fogod-e még azt is magadra venni, ami nem is a Te sarad.
De. Bőven lehet. Ezért sosem a másik ember vélt vagy valós hibáival, és sosem a határaid meghúzásával kezdődik a történet, hanem azzal, hogy Te magad tisztában legyél az értékrendeddel. És az értékeiddel. Számtalan úton eljuthatsz ide: azt csinálod, amit igazán szeretsz, és sikereket érsz el benne; olyan emberekkel tartod a kapcsolatot, akik megbecsülnek Téged; meditálsz az erdőben, és harmóniába kerülsz a természettel – és a sor folytatható lenne még nagyon-nagyon sokáig. Ha az egyik utat kipróbálod, és nem vezet előre, nem érdemes görcsösen ragaszkodnod hozzá, mert a néhai Eötvös Gábor híres mutatványát idézve: “Van mááásik!” Sokszor pedig több módszert egyszerre (vagy egymás után) alkalmazva érsz el tartós eredményeket. Ennek a próbálgatós, útkeresős belső fejlődési szakasznak a bejárása szerves része az önbecsülés építésének.
Amikor ezzel már jól haladsz, akkor végre jöhet a következő lépés: a határaid tényleges meghúzása.
Az önszeretet nem fegyver
A legtöbb ember azért fél meghúzni a határait, mert nem akar konfliktust a másikkal. Nem akarja bántani őt, vagy ha akarja is, nem meri megtenni. De ha picit mélyebbre nézünk, hamar felismerjük, hogy itt is megjelenik az a bipoláris gondolkodás, amely egész neveltetésünket meghatározza. Vagy én, vagy ő. Vagy jó ember vagyok, vagy őszinte. Vagy kiállok magamért, vagy biztonságban vagyok a munkahelyemen/kapcsolatomban. Valójában azonban szó nincs itt vagy-vagy helyzetről. Gondolj csak bele: egy párkapcsolat jövője szempontjából nem mindegy, hogy az egyik jól érzi-e magát, ha közben a másik szarul van? Vagy a lelki békédet tekintve nem mindegy, hogy jónak tűnsz-e a főnököd szemében, ha közben folyamatosan belső konfliktusban vagy önmagaddal? Ha olyan emberek vesznek körül, akik mellett el kell fojtanod magad, akkor valóban biztonságban vagy?
Önmagad őszinte felvállalása nem lehet támadás senki számára. Az önszeretet nem a másik ember ellen fordított fegyver, hanem egy esély az egészséges kapcsolódásra. Mert ha nem szereted őszintén önmagadat, akkor ott fog elrohadni a kapcsolat, ahol van. Veled együtt. Tudom, kemény szavak ezek, de nem egy olyan embert láttam már, aki feláldozta magát azért, hogy a párjának, a főnökének, az anyjának, a gyerekének, a barátjának, vagy a random járókelőnek jobb legyen. És tudod, mi lett velük? Belerokkantak. Egytől egyig. A kapcsolat pedig, melynek megőrzése érdekében elfojtották a saját igényeiket, velük együtt sorvadt el. De olyan is előfordult, hogy a másik fél ezt nem várta meg, hanem keresett magának egy másik gazdatestet. A kissé naturalista ábrázolás célja az, hogy rádöbbentsen, mennyire abszurd feltételezés az, hogy bármit is ér egy olyan kapcsolat, ahol nem Te, hanem az álarcod van jelen.
Persze, el lehet játszani így egy darabig, de a fájdalom idővel csak nőni fog. Úgyhogy a vagy-vagy gondolkodást érdemes finoman áthelyezned oda, ahol a leginkább helye van: a kukába. És most nézzük meg, hogy néz ki a gyakorlatban a határaid meghúzása.
A rakott krumpli és az önbecsülés esete
Van egy rossz vagy jó hírem – attól függően, hogy hogyan kezeled: amióta az írásomat olvasod, még mindig nem született meg az a bizonyos szabálykönyv, melyben a határaid meghúzására vonatkozó egyértelmű instrukciókat találod. Ráadásul az eddigi élettapasztalataid alapján valószínűleg számodra is logikusnak hangzik az a megállapítás, hogy az önbecsülésed felépítése és a határaid meghúzása nem megy varázsütésre.
És itt mindenképpen álljunk meg egy gondolatra. Láttál már életedben rakott krumplit, igaz? Talán készítettél is már párszor. És biztosan jól ismered az instant zacskós változatot is, melyből a rakott krumpli port lábasba öntve két perc múlva már tálalhatod is a finom, házi ebédet. Nem ismered? Ja, hogy nincs ilyen? A fenébe… ezek szerint nem mindent lehet instantosítani. És az a helyzet, hogy ilyen rakott krumpli az önbecsülésed is: időre, munkára és gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnéd látni. Nem visz fel lift erre a hegyre (sem). Persze, egyértelmű, de mindjárt kiderül, miért hangsúlyozom ki mégis.
Lépésről lépésre, próbálkozva, elbukva, újra próbálkozva, újra elbukva, újra próbálkozva jutsz el oda, hogy a nyugodt erőt alkalmazva, meggyőződésből tudsz nemet mondani valamire. És itt jön a rakott krumplis párhuzam lényege: nem érdemes emésztened magad amiatt, ha eleinte még nem megy. Nagyon könnyű ilyenkor belecsúszni az egyet előre, tízet hátra játékba azzal, hogy önbecsülési kérdésnek veszed azt, hogy nem megy még jól az önbecsülésed építése. Nem az. Ez egy tanulási folyamat. Úgyhogy semmi okod rá, hogy büntesd magad, ha időnként még nem jó helyen húzod meg, vagy egyáltalán nem sikerül meghúznod a határaidat.
Amikor már tisztában vagy az értékrendeddel, tisztában vagy az értékeiddel, és tisztában vagy a hiányosságaiddal is, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy megírtad a saját játékszabályaidat. Köztük sok olyannal, amelyek általános érvényűek, és olyanokkal is, amelyek az adott személytől függenek. Mert a teljesen merev rendszer életellenes – ilyen a természetben sem létezik. Fontos tehát a rugalmasság, de sokat segítesz magadnak azzal, ha meghatározod azt a tartományt is, amin belül rugalmas vagy. Így már nem félelemből, és még csak nem is indulatból fogsz reagálni egy-egy elnyomó, megalázó, vagy egyszerűen neked nem tetsző helyzetre, hanem nyugodt meggyőződésből. Hiszen a saját szabálykönyvedbe ez már bele van írva.
Volt idő, amikor mindig, mindenhol, mindenkinek tetszeni akartam. A kigúnyolt, raccsoló, szemüveges, önbizalom-hiányos kisgyerek borzasztóan vágyott a megbecsülésre. Olyan jó lett volna, ha az a másik gyerek, az az ismerős felnőtt, meg az az ismeretlen jó arcnak tart engem. Ma már leszarom, mit gondol rólam egy vadidegen. És azt is, hogy azok mit gondolnak, akik ismerni vélnek, és valamiféle isteni felhatalmazást tudnak magukénak arra vonatkozóan, hogy rólam ítélkezzenek. Akivel megvan az egyensúlyi kapcsolat és a kölcsönös tisztelet, annak befogadom a véleményét, a többi – és ez a többség – előbb megy ki a kukába, minthogy megpihenhetne az elmémben.
De minden egyes ma kimondott “Nem.” mögött ott húzódik ugyanaz a történet. Egy történet, melynek része harcművészet, kemény edzések, tanulmányok és megfigyelések, bukások és sikerek, értékes és értéktelen kapcsolatok, remények és csalódások, ismétlődő mintákra épülő tapasztalatok, őszinte önkifejezésre irányuló próbálkozások, rosszindulatú bántások és jó szándékú visszacsatolások. A mai “Nem”-eket kísérő könnyed mosolyt hosszú évek kemény munkája szülte.
Ha egy utazásnak tekinted ezt, nem pedig az egyik állapotból a másikba történő átkapcsolásnak, akkor megtanulod megbecsülni az apró eredményeket, ahogy haladsz. És így tanulod meg megbecsülni Önmagad.
Jó utat kívánok szeretettel.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szeretem ezt az írást. Korábban is olvastam már, de most újraolvasva megint erőt ad és meglepve, jólesően veszem észre magamon, hogy fejlődtem és sok mindent úgy próbálok változatni, ahogyan az írás is tanácsolja.
Köszönöm!
Nagyon hasznos, nagyon jól érthető! Köszönöm!
Sajnos sokan beleragadnak,nolyan emberrel vannak együtt akivel nem kéne.