Vannak emberek, akik azért mondanak le az álmaikról, mert már egy kisebb kudarc elvette a kedvüket. Másoknak jóval nagyobb kihívásokkal kell megküzdeniük, és bárki megértené, ha feladnák a harcot, ők mégsem teszik. Ilyen ember Maricel Apatan is.
2000. szeptember 25. A helyszín a fülöp-szigeteki Zamboanga városa. Egy 11 éves kislány tart a kút felé nagybátyjával, hogy vizet hozzanak otthonra. Útközben négy férfival találkoznak, akik kést rántanak, és a kislány nagybátyját arra utasítják, feküdjön a földre. A kislány, Maricel pedig sokkos állapotban végignézi, ahogy szeretett nagybátyját nyakon szúrják, és azonnal életét veszti. Maricel megpróbál elmenekülni, de esélye sincs: a négy férfi – akik egyébként a szomszédai – hamar utoléri, és hiába könyörög az életéért, egy hosszú késsel az ő nyakát is megvágják. Elveszti az eszméletét, majd magához tér, és a szemét kinyitva nem lát mást maga körül, csak egy hatalmas vértócsát és a támadók lábait. Halottnak tetteti magát. Ez az egyetlen esélye.
A négy férfi végül ott hagyja, ő pedig kétségbeesetten sikítozva rohan hazafelé. Sokkos állapotában csak menet közben veszi észre, hogy a támadók mindkét kezét szétvagdalták. Ömlik belőle a vér, útközben többször is elájul, de nem adja fel, és végül eljut hazáig. Amikor édesanyja meglátja, a kétségbeesés, a fájdalom és a rettegés érzése mellett éppen csak marad annyi lélekjelenlétete, hogy kislányának vérző sebeit egyből bekötözze kendőkkel, és a kórházba vigye őt.
Az orvosok nem sok esélyt jósoltak arra, hogy Maricel túléli a támadást. 5 órás műtét következett, a nyakát és a hátát 25 öltéssel varrták össze, mindkét kezét elveszítette, de életben maradt. Másnap volt a születésnapja.
A megpróbáltatások azonban még nem értek véget: amikor végre édesanyjával hazamehetett, kiderült, hogy nincs többé olyan, hogy „haza”. Az otthonukat Maricel támadói kirabolták és felgyújtották – mindenük elveszett.
A kórházi számla kifizetésében és a lakhatásban rokonaik és barátaik segítettek nekik, Maricel pedig eldöntötte, hogy a történtek nem fogják megakadályozni a céljai megvalósításában. Folytatta a tanulmányait, és kiváló eredményeket ért el a testi fogyatékkal élők iskolájában. De a nagy álma még előtte volt: régóta szakács akart lenni.
Ez sokak számára a lehetetlen kategóriájába esik, tekintve azt, hogy Maricel mindkét kezét csuklóból amputálni kellett. Őt viszont kicsit sem érdekelte az, hogy ki mit gondol, vagy mit tart lehetetlennek. Szakács lett. Nem is akármilyen.
(h/t: achhikhabre, academictips)
Az alábbi videóból én egy szót sem értek, és valószínűleg Te sem fogsz (kivéve, ha beszélsz tagalog nyelven), de vannak dolgok, amikhez a szavak úgyis fölöslegesek. Csak nézz bele a videóba, és az interjú részei között munka közben láthatod ezt a csodálatos fiatal hölgyet. Persze ez nem is igazán munka számára, hanem az életöröm őszinte kifejezése.
Ha legközelebb úgy érzed, hogy valamire nem vagy képes, vagy hogy a Te életed a világod a legszánalmasabb, akkor gondolj arra, hogy ez mind igaz. Egészen addig, amíg úgy nem döntesz, hogy nem lesz többé igaz. Ahogy Maricel megtette, mert a boldog, teljes élet lehetősége sokkal fontosabb volt számára, mint bármilyen valós akadály vagy képzelt kifogás. Ő az életet választotta.
Nagyon szívesen 🙂 Én is nagyon tisztelem őt, amiért nem adta fel.
Maricel.Igazi túlélő.Megis sirattam,és őszintén elis ámultam,milyen nagy akaraterővel van neki.Köszönöm az inspirációt.