Két ember kapcsolata sokszor nem azért bukik meg, mert egy idő után már képtelenek lennének jót adni egymásnak, hanem azért, mert a jó fogalma szép fokozatosan – és gyakran észrevétlenül – önérdekűvé válik. Hiába törekszenek továbbra is arra, hogy együtt boldogok legyenek, mert amit adnak egymásnak, abból pont az adás lényege veszett el.
Legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról vagy családról, eleinte ösztönösen azt keressük, hogy mi a jó a másik embernek, mit tudunk hozzátenni az életéhez, hogyan láthatjuk őt boldognak. Amíg a kapcsolat újdonságot jelent számunkra, addig ez a fő szempont, és saját érdekeinkkel, elképzeléseinkkel, vagy pillanatnyi jó érzésünkkel is képesek vagyunk szembemenni azért, hogy a másik embert boldognak lássuk.
Aztán ahogy a kapcsolat megerősödik, hajlamosak vagyunk egyrészt belekényelmesedni abba, ami van, másrészt jogot formálni arra, hogy tudjuk, mi a jó a másik ember számára, és ha kell, felülbíráljuk még a saját érzéseit is. Hiszen már jól ismerjük a másikat, és persze ki terelhetné őt a „helyes” irányba, ha nem mi?
Van azonban egy alapvető visszássága ennek a többnyire nem tudatosan követett stratégiának.
Ne öld meg
Amit nagyon könnyen elfelejtünk, az az, hogy a körülöttünk lévő világot és benne embertársainkat is mindig csak a saját szűrőnkön keresztül látjuk. Senki más érzéseivel nem rendelkezünk, csak a sajátjainkkal, és amit mi jónak vagy rossznak látunk valakiben, abban nemcsak az ő személyisége van benne, hanem a miénk is.
Ezért onnantól kezdve, hogy a saját elképzelésünk szerinti boldogság felé terelgetünk egy másik embert, már nem tisztán adunk neki, hanem kérünk vagy követelünk tőle valamit. Valamit, ami szerintünk jó, de egyáltalán nem biztos, hogy szerinte is. És ha mindezt az akarata ellenére tesszük, akkor az nem szeretet, hanem erőszak.
Igen, van, amikor a határ elmosódik. Egy gyereket még terelgetni kell ahhoz, hogy megfelelő értékrend, világkép és életképesség alakuljon ki benne, és időnként ez bizony az akarata ellenére történik. Mert nem jó, ha hagyjuk, hogy minden tányért játékból összetörjön, lopjon, rendszertelenül egyen, vagy begyalogoljon egyedül a folyóba. Sokaknak pedig még felnőttként is szükségük van útmutatásra – mert vagy a nevelésük volt hiányos, vagy egy olyan trauma érte őket, amivel nem tudtak mit kezdeni –, de erőltetve ez az útmutatás is értelmét veszti. A szeretet és az erőszak nem fér meg egymás mellett.
Sokan mégis megpróbálják a kettőt ötvözni. Ennek persze vannak fokozatai, hiszen az áldozatszerepben gyakorolt szánalomkeltéstől kezdve a burkolt érzelmi zsaroláson át a nyílt terrorig számos módon meg lehet próbálni hatni valakire, de a lényeg mindegyik esetben ugyanaz: elvesszük a másik ember boldogságát, miközben a sajátunkért küzdünk. Kiraboljuk őt, és vagy tudatosan, vagy járulékos következményként meg is öljük az érzéseit, és tesszük mindezt abból az egyrészt naiv, másrészt arrogáns elképzelésből kiindulva, hogy amit mi jónak hiszünk, az valóban az is.
Pedig a világ nem biztos, hogy úgy működik, ahogy azt a saját agyunk valóságképe szerint tudni véljük.
Jó helyen van
Nem feltétlenül kell önző seggfejnek lennünk ahhoz, hogy megpróbáljuk a másikra erőszakolni a saját akaratunkat. Van, amikor az erős érzelmi kötődés vagy az őszinte segítség vágya is ide vezet. Mert amikor azt látjuk, hogy az, aki számunkra fontos, nem a boldogsága felé halad, hanem pusztítja önmagát, vagy csak egy helyben forog, akkor könnyen elhisszük, hogy amit mi akár vélemény, akár tettek formájában kínálunk neki, az jobb számára, mint az az élet, amit jelenleg él.
Csakhogy ez nem így van. Ha egy ember szabad döntésén múlik az, hogy változtat-e – legyen szó akár egy mérgező kapcsolatból való kilépésről, egy fontos kapcsolat megőrzéséről, egy munkahelyváltásról, egy szenvedélybetegségről való leszokásról, vagy bármi más változásról az életében –, akkor mindig oka van annak, ha nem a változás mellett dönt. Ez az ok legtöbbször a kényelem és a bizonytalanságtól való félelem, de bármi is legyen az, fontosabb, mint a lehetőség, amit kínálnak neki.
És ha ezt megértjük, akkor azt is felismerjük, hogy mindenki pontosan ott van, ahol neki jelenleg a legjobb. Hiszen ha nem lenne jó neki, ha a kényelménél, a félelmeinél vagy bármilyen kifogásánál fontosabb lenne az, hogy változtasson az életén, akkor már változtatott volna. Ezért nem érdemes senkivel sem harcolni azért, hogy ne úgy élje az életét, ahogy jelenleg éli, mert ha igazán fontos neki a saját élete, és valóban jobb számára egy másik alternatíva, akkor tesz érte magától is. Ha csak várakozik, totyog, vagy teljes gőzzel folytatja a jelenlegi életét, akkor jó neki így.
A változásban lehet valakit támogatni – és általában érdemes is –, de erőszakkal rákényszeríteni őt arra, hogy tegyen önmagáért, ostobaság. Ha szeretne, tesz. Ha nem, akkor jól elvan vagy nyavalyog. Igen, van, aki képes így teljesen leépülni, és van, aki idővel, vagy akár egész gyorsan bele is hal, de ezt az utat is ő választotta. És persze olyan is van, aki egyszerűen így boldog.
Egy másik ember boldogsága magánügy. Hogy ennek részesei akarunk-e lenni vagy sem, azzal rendelkezhetünk mi magunk.
Közös-e az út?
Amikor két ember találkozik, akkor két különböző érzelmi világ, két különböző életút, két különböző tapasztalatcsomag, két különböző élethelyzet, két különböző igazságkép is találkozik. A valódi kérdés egy emberi kapcsolatban tehát nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy két ember igazsága megfér-e egymás mellett.
Ha igen, akkor harmonikus együttműködés alakulhat ki közöttük, ha folyamatosan ápolják a kapcsolatot. Ha viszont a világképük, az igazságuk, a jelenre és a jövőre vonatkozó elképzeléseik egymással összeegyeztethetetlenek, akkor néhány kör fölösleges harcot megspórolhatnak azzal, hogy egymás különbözőségeit elfogadva vagy a közös megoldást megkeresését, vagy a békés elengedést választják. Ahogy egyszer valaki nagyon szépen megfogalmazta: senkit sem lehet boldoggá erőszakolni.
A boldogság nem cél, hanem állapot. Nem utasításra érkezik, hanem mély érzésekből fakad. Olyan érzésekből, amelyeket sem kérni, sem követelni nem lehet. Olyan érzésekből, amelyekért mindenki csak saját maga tehet. Pont úgy, ahogy gyermekként sem azon múlt, hogy élvezed-e a játékot, hogy a többiek élvezik-e – ez legfeljebb csak hozzátett a Te örömödhöz.
Egy felnőtt ember pedig már szabad akaratával rendelkezve megválaszthatja, hogy milyen játékban, milyen párkapcsolatban, milyen baráti körben, milyen családi vagy munkahelyi környezetben kíván részt venni, és melyikre mond nemet. Megválaszthatja, hogy kiket őriz meg az életében és kiket nem, milyen szokásokat ápol és melyeket épít le, mit kezd a testével, a lelkével, és azzal az egyszeri ajándékkal, amit Életnek nevezünk.
A véleményünket elmondhatjuk erről, talán még segíteni is tudunk egy másik embernek, de változásra, boldogságra, vagy bármi másra erőszakolni egy független, önálló emberi lényt nemcsak káros, de teljesen fölösleges is. Más útját nem járhatjuk, és őt sem kényszeríthetjük a miénkre. Két út haladhat együtt, vagy elválhat végleg, de teljesen ugyanaz sosem lesz.
Ha egyedül nem megy…
Ma már közhelynek számít, hogy aki egyedül nem képes boldog lenni, az mással sem lesz az. Sokan azonban tévesen értelmezik ezt a gondolatot, és miután egyedül maradtak, a magányuk kompenzálásaként, üres léleksimogatásnak használják. Pedig a valódi tartalma egyáltalán nem az, hogy hitesd el magaddal, milyen jó, hogy magadra maradtál, és tagadd le az egyébként természetes vágyaidat. Az, hogy tanulj meg egyedül is boldog lenni, valójában egészen mást jelent.
Mert jól működő párkapcsolatban, szeretetre épülő családban is lehet egyedül is boldognak lenni – és érdemes is. Érdemes a boltba menet rámosolyognod az utcán szembejövő kisgyerekre, érdemes egyedül is megcsodálnod a naplementét, ha a szeretted éppen nem tud ott lenni veled, érdemes olyan munkát végezned, ami élettel tölti meg a lelkedet, és érdemes időnként csak úgy elmosolyodnod, mert süt a nap vagy épp esik az eső. Aki ezeket az apró csodákat nem veszi észre és nem tudja egyedül is megélni, az egy másik emberrel együtt is csak azt keresi, hogy mit kaphat tőle, és ha valamiért nem kapja meg azt, akkor hogyan szerezze meg.
Ez tehát a lényege a fenti gondolatnak. Olyan emberekkel vedd körül magad, akik nem általad megszerezni, hanem veled megosztani akarják a saját boldogságukat. És legyél Te is ilyen ember.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Érdekes módon viszonyul a kultúránk a betegségekhez. Érdekes, hogy mind
Tovább
Vannak olyan dolgok az életünkben, amiknek nincsen ellenértékük. És bár
Tovább
Amikor valakire azt mondják, hogy fogyatékkal élő, milyen érzéseket hoznak
Tovább
Életünk során gyakran előfordul, hogy más emberek vagy külső körülmények
Tovább
Pontosan igy van ahogy leirtad Gabor. 😉
Igy kellene mukodni minden boldog parkapcsolatnak. De ez annyira osszetett, hogy mire sokan felismerik ezt, akkorra mar reg keso. Mert bizony itt mar erosen meginog a bizalom a masik felben. Es az a haz, amit csak javitgatnak, elobb – utobb osszedol!! Itt kellene a bekes rendezesnek jonnie, ami altalaban elmarad. Van helyette – eget rengeto vihar, meg ereszd el a hajam. En azt latom, hogy egyre tobb lesz. Pedig ha nem az EGO felol kozelitenenek a problemahoz, (mert azt csinalnak minden aprosagbol) akkor talalnanak megoldast is, ami segitene visszakanyarodni a regi onmagukhoz. Ugyanis sem bilinccsel, sem eroszakkal, de meg szep szoval sem lehet marasztalni senkit, aki menni akar. Mert meghalt benne a szeretet! 🙁 Megolte egy gyilkos kapcsolat, egy kisajatito, iranyito, kovetelozo tars!! Szomoru!! 🙁 🙁
Udv. Rozika.
Eléggé összetettnek látom a fenti problémákat.
A boldogsághoz vezető út ebben az esetben elég rögös, mindannyian sérülhetnek, erkölcsileg, érzelmileg, egzisztenciálisan egyaránt.
Kommunikálniuk kéne.
Kicsit félek is a jövőt illetően, többen mondták, hogy csak játszik az érzéseimmel, nem is tudja igazából mit akar, így hogyan bízhatnék meg benne?
Viszont nagyon szeretném tudni a fiú csillagjegyét kérem írja meg a pontos születési dátumát,
számomra ez fontos a további döntésemet illetően. G.D
S On azt mondja, h ezt igy el kell fogadni, mert ez igy jo neki…
Hat, en nem tudom ezt soha de soha elfogadni es azt mondani, h ez igy jo. Az a lepes fog kovetkezni, h feljelentem a ferjemet, mert az O mocskolodasa vezetett ide. A fiam egy eszkoz neki, h rajtam bosszut alljon. S ki tudja, miket beszel rolam? Ami nem igaz. A fiam meg eddig nem mondta meg, miert nem beszel velem? Egy apa nem teheti tonkre a fia eletet. mert azzal, h elvalasztja az anyjatol, tonkre teszi a fiamat is. S nem tudom tetlenul nezni, h a fiamnak soha ne legyen felesege, gyereke…. Ugyanis a volt ferjem bune az, h az orokos kritikai miatt a fiam onbecsulese mar a padlon van. Azt sem meri nekem megmondani h mi a baja velem? Egy normalis onbecsulesu embernek ha baja van valakivel, vagy nem tetszik neki valami, akkor megmondja h mi a baja? Vagy mi tetszik?
Kivancsi vagzok a velemenyere. Kell-e tetlenul vegigneznie egy Anyanak, h egy uralkodo tipusu apa a fia eletet tonkretegye?
Kedves Gabor!
Minden eddigi cikkevel egyetertek, de ezzel nem tudok sajnos.
felneveltem a fiamat. Minden idegszalammal azon voltam, h a legjobb legyen neki. Megkerestem a legjobb iskolat mikor 6 eves volt. Tanultam vele mindennap. Elmentunk nyaralni egyutt szinte minden evben kb. 15 16 eves koraig. S ez jo erdmenyhez is vezetett. tavaly megkapta a diplomajat az egyetemen. A fiam mindig tisztelettudo, udvarias volt velem es mindig szeretett. (jobban mint ay apjat)
A ferjemtol 33 evi hazassag utan elvaltam. Mar nem birtam elviselni a ferjem viselkedeset tovabb. Mindent otthagyva eljottem. Azt mondtam magamban. En nem vagyok rossz ember, h engem meg kelljen verni… A fiam a ferjemmel maradt. Ez akkor igy volt kenyelmes. Mivel meg en sem tudtam hova megyek. S a vege az lett, h a ferjem ellenem uszitja, s az az fiu, aki mindig szeretett mar 4 eve nem beszel velem. Kinyonja a telefont, nem veszi fel, nem ir emailt…semmi hir rola…
Kedves Gábor!
Ezek a gondolatai is eltaláltak.Esélyt kaptam arra, hogy ezentúl ne raboljam ki szeretteimet, ne vegyem el a
boldogságukat saját boldogulásom érdekében.Most már rajtam múlik, hogy élek-e ezzel a lehetőséggel.
KÖSZÖNÖM!!!! (-: (-:
Üdvözlettel: Bíborka
Kedves Gábor! Ez az írásod most nagyon aktuális nekem. Mégpedig az a része, hogy ne akarjak segíteni azon, aki nem kér belőle. Anya vagyok, két felnőtt gyermekem van, szerencsére nagyon jó a kapcsolatom Velük. Ennek ellenére nem kevés fejtörést okoznak az életmódjukkal, sajnos mindketten nagyon egészségromboló életet élnek. Bár életükben ( munka, kötelezettségek, emberi kapcsolataik) rendesen helyt állnak, de szabadidejükben sajnos gyakran nyúlnak alkoholhoz, és még a füves cigihez is. ( Külföldön élünk, ez itt “megszokottabb”, mint Magyarországon, de ettől még nagyon nem helyes.) Sokszor próbáltam már felnyitni a szemüket, hogy ez mennyire nem jó, próbáltam Nekik a világból mást, szép dolgokat is megmutatni, de Ők őszintén megmondták, hogy így érzik jól magukat, és nem akarnak ezen változtatni. Tudom, hogy nem szólhatok bele az életükbe, de rettenetesen rossz látni, hogy a két gyerekem a vesztébe rohan. Komoly párkapcsolata egyiküknek sincs ( talán nem véletlenül) , tehát még az a lehetőség sem áll fenn, hogy azok jó hatással lehetnének Rájuk. Hogy kérhet olyat bárki is egy anyától, hogy tétlenül nézze végig a gyermekei önrombolását?
Eddigi írásai is nagyon sokat segítettek már az életem jelenlegi, más dolgok miatt is nehéz időszakában, mindet fel tudtam használni, de ezzel a mostani tanácsával nem tudok mit kezdeni. Ésszel értem, de a szívem tiltakozik.
Üdvözlettel: Szilvia