Rengeteg dolgot kiáltunk ki értéknek: pénzt, státuszt, hatalmat, tárgyi javakat. És miközben mindezekre a külsőségekre figyelünk, könnyen elfelejtjük a valódi értékeket az életünkben. Azokat a dolgokat, amelyeket sem pótolni, sem megvásárolni nem lehet. Azokat a dolgokat, amelyek valóban életté teszik az életet – nem puszta létezéssé vagy versenyfutássá. Erről szól az a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy vándor mendegélt az erdőkkel, sziklákkal, tisztásokkal szegélyezett kacskaringós úton kutyájával és lovával. Egyszerre hatalmas vihar kerekedett, csapkodtak a villámok, ők pedig épp egy nyílt területen haladtak keresztül, ahol nem volt hová behúzódniuk. Kisvártatva el is érte őket egy villámcsapás, és mindhárman ott helyben azonnal meghaltak.
A vándor fel sem fogta, hogy mi történt, és hogy ők már halottak, ezért úgy folytatta útját a két állattal, mintha semmi sem történt volna. A vihar elállt, a Nap pedig újra olyan erősen tűzött, hogy teljesen kiszáradtak a hosszú út alatt. Elcsigázottan, szomjasan haladtak sokáig, mígnem egy hatalmas, gyönyörű fehér márványkapuhoz érkeztek. A kapu mögött egy nagy tér volt, drágakövekkel kirakott szegéllyel és egy impozáns kúttal, amelyből kristálytiszta víz folyt.
A vándor megszólította a kapuban álló őrt: „Szép jó napot kívánok! Hová érkeztünk, mi ez a gyönyörű hely?”
Az őr így felelt: „Adjon Isten jó napot, ez itt a Mennyország.”
A vándornak felcsillant a szeme, majd így szólt: „Nagyon hosszú utat tettünk meg, fáradtak és szomjasak vagyunk az állataimmal. Ihatnánk-e a kút friss vizéből?”
Az őr kedves, de határozott hangon így válaszolt: „Jöjjön csak be nyugodtan, igyon a kútból, de az állatait nem hozhatja be.”
A vándor elszomorodott, majd gondolkodás nélkül elbúcsúzott az őrtől, és folytatta tovább az útját kutyájával és lovával. Ahova ők nem mehetnek vele, oda nem fog belépni. Hosszan gyalogoltak tovább, egyre nehezebbé váltak a lépteik, de nem álltak meg, mert még sötétedés előtt vízhez kellett jutniuk.
Egyszer csak egy újabb kapuhoz érkeztek: ez fából készült, egyáltalán nem volt díszes, és az előzővel ellentétben nem is volt bezárva. Egy férfi ült egy közeli fa tövében; hátát a fatörzsnek támasztva, kalapját szemébe húzva pihent. A kimerült vándor őt is megszólította, és megkérdezte, van-e ivóvíz a közelben, mert nagyon szomjasak már.
A férfi feljebb tolta kalapját a szeméből, üdvözölte az érkezőket, majd így szólt: „Persze, jöjjön csak be az állataival, amott van egy tiszta vizű forrás, igyanak csak kedvükre.”
A vándor nagyon megköszönte a férfi kedvességét, majd megkérdezte tőle is, hogy milyen helyre érkeztek.
„Ez itt a Mennyország.” – felelte a kalapos ember.
„A mindenit!” – döbbent meg a vándor. – „Az utunk során egy gyönyörű márványkapus hely mellett is eljöttünk, és arra is azt mondta az őr, hogy az a Mennyország. Csak azért jöttünk el onnan, mert az állataimat kint kellett volna hagynom. Akkor az a hely mi valójában?”
„Az a Pokol.” – felelte a kalapos ember, a vándor pedig felháborodva folytatta: „Itt a valódi Mennyországban miért hagyják, hogy ők is így nevezzék magukat? Azok ott teljesen megtévesztik az embereket!”
A kalapos ember ekkor mosolyogva így felelt: „Bizonyos szempontból sokat segítenek nekünk. Ott maradnak náluk azok az emberek, akik elhagyják a barátaikat.”
*****
Hajthatod a pénzt, keresztülgázolhatsz másokon, elhanyagolhatod a kapcsolataidat – beállhatsz azoknak a hosszú sorába, akik mindezt megteszik. Végül azonban nem az számít majd, hogy mennyi érdekkapcsolatod van, vagy hogy mennyi mindent halmoztál fel magad köré, hanem az, hogy van-e valaki, aki őszintén szeret, és meg tudod-e osztani valakivel a boldogságodat és a fájdalmadat.
Előbb-utóbb mindenki rájön erre. Van, aki csak a halálakor, és van, aki ezt hamarabb felismeri.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Tiszta szeretetet hazudnak érdekből.
Vannak olyanok is akik képesek mindenről , mindenkinek hazudni, puszta érdekemberek. Nem érdekli őket semmi. Még büszkék is rá hogy ilyenek.
Szia Gabor 🙂
“Nem minden arany, ami fenylik” – szol a mondas. Bizony sokan nem tudjak/latjak ezt. Jobban kell a puccos vilag, a kulsosegek, mint az ertekek, es erzesek. A tul nagyra nott ego telhetetlen – mint egy feneketlen zsak.
Elobb – utobb mindenki rajon! – ketelkedem benne! De ettol meg igaz lehet.
“Agg Oregember” hozzaszolasaval egyetertek. Sokaknak fogalmuk sincs arrol, mit jelentenek ezek a szavak. Ok nem olyan csaladban nottek fel, nem ezt az ertekrendet hoztak magukkal. Es igaz a mondas: Ki hogy el – ugy itel!
Udv. Rozika.
Nagyon jok ezek a gondolatok,sokat olvasom.Fiatal korom ellenere megjartam mar a poklot,sok erot kapok ezektol a soroktol.Ajanlom mindenkinek,hatha jobba valunk!!😊
Figyelem egy ideje, miket írsz.
Mai korunkban, ennyi funkcionális analfabéta között, akik a fogyasztói társadalom konzumidiotizmusában élnek, nem sokan értik ezen sorokat. Még ezt a mondatot sem, amit épp az imént írtam 🙂
Ez nagyon szép történet, és valóban az értékeinkre kell fókuszálni, mert az érdek kapcsolat sehova sem vezet.A teremtésben csak az érték marad meg, a többi elsüllyed a semmiben.Nekem volt 3 nagyszerű barátnőm, az egyik lelkileg felemelt, a másik a tehetségemet emelte ki és inspirált, a harmadik egy egyszerű kereskedő volt, de testvérként mutatta ki a hétköznapokban a szeretetét, érzelmileg mindig mellém állt, segített a gondjaimat megoldni. 25 éves ciklusokban sorra tűntek el az életemből, mindhármunknak új életszakasz kezdődött: én özvegyen karitatív tevékenységbe kezdtem, ketten társra találtak, a nekem segítő kereskedő barátnőm meghalt,nem volt könnyű feldolgozni a hiányukat, mivel ők biztosították nekem az élet teljességének megélését.Magamra maradtam, igaz, lett egy új barátnőm, aki megismertette velem az agykontrollt, az ezotériát, a vallást, könyveket ajándékozott, mindketten irodalom rajongóak vagyunk, így együtt jártunk tanfolyamokra és megindultunk a spirituális úton, egymást tanítva a tapasztalatok átadásával, aztán ő fel nem ismert betegsége miatt egy hónap alatt meghalt és végleg magam maradtam, de az ő hatására tovább folytatom szellemi utamat, és hálás vagyok a sorsnak, hogy négy igazi barátom is volt, akikre mindig számíthattam, ez az érzés kincsként elkísér életem végéig, ebből kapom a valódi erőt és a minta családomtól.