Sokáig nem értettem. Aztán az ál-ezo-spiri vonal picit túltolt divathullámának éreztem. Adj hálát azért, hogy felkeltél ma reggel… Adj hálát azért, hogy van két szemed… Adj hálát azért, hogy nem éhezel…
Oké. Nyilván fontos időnként emlékeztetni magunkat arra, hogy milyen jó nekünk. Különben elfelejtjük. Tényleg. Emésztőgödörből nyakig szarosan kimászva a tiszta víz egy csoda. A napfény is. De ha minden egyes nap részed van benne, a csoda megkopik. Legalábbis a fejünkben.
Bennem is megkopik időnként. Annak ellenére, hogy 9 és fél évvel ezelőtt majdnem meghaltam. Annak ellenére, hogy a stroke-ból való felépülésem során még nagyon sokáig elaludni is féltem. Annak ellenére, hogy már sokkal több apró csodát veszek észre. Mindezek ellenére az én fejemben is megkopik időnként a csoda.
Szükségünk van emlékeztetőkre. De ez csak egy része a nagy egésznek. A hála jóval többről szól, mint arról, hogy megbecsülöd, amid van. Ezt sokáig nem értettem. És nem értik még nagyon sokan, azt hiszem.
A hála nem csak köszönet. A hála lehetőség. A hála egy ajtó szélesre tárása. A hálás szív kinyílik, a hálás ember nyitottá válik a befogadásra. Ezt nem értik sokan. A hála a befogadás útja. Szeretetet adsz, és képes vagy befogadni a szeretetet.
Hála nélkül ez nem megy. Esélyed sincs észrevenned, hogy szeretnek, ha a hála nem nyitja meg a szívedet. Esélyed sincs meglátnod a csodát, amiben részed lehet, ha hála nélkül éled az életedet.
A hála lebontja a falaidat. Azokat a falakat, amelyek a félelem, a düh, a bizonytalanság, az ego tégláiból állnak.
És amint a falak semmivé válnak, a szeretet utat talál magának.