Csak három betű, mégsem mered kimondani. Mert akkor majd semmirekellőnek tartanak. És elfordulnak Tőled. És nem fognak szeretni. Vagy Te nem fogod szeretni Önmagad, amiért visszautasítasz másokat.
Ezért ilyen baromi nehéz nemet mondani. Ettől akarod megkímélni magad. Inkább lemondasz a saját igényeidről, a megvalósításra váró célodról, a szabadidődről, a lelki békédről…
…csak ne kelljen konfrontálódni a másikkal.
Persze a stratégiád nem működik, és ennek két oka is van.
Az első rögtön az, hogy valakinek úgyis nemet fogsz mondani. Nem közvetlenül, nem határozott döntést hozva, hanem a túl sok igened következményeként, automatikusan. Mert ha mindenkinek odaadod az idődet, a figyelmedet, az energiádat, előbb vagy utóbb (de inkább előbb) valakinek már nem marad.
Ez a valaki lehet egy ismeretlen, lehet egy kollégád vagy barátod, lehet a családod valamelyik (vagy mindegyik) tagja, és lehetsz Te magad. Ez fordul elő a leggyakrabban.
Van egy másik oka is annak, hogy a stratégiád zsákutca. Miközben attól félsz, hogy ha nemet mondasz valakinek, nem fog többé elfogadni Téged, elfelejtesz egy apró részletet: aki csak akkor fogad el, ha mindig igent mondasz, az nem Téged fogad el, hanem csak a képet, amit mutatsz.
És tudod, ez ahhoz hasonlatos, mintha egy olyan hajóval indulnál az óceánra, amelynek selyempapírból van a vitorlája. Szélcsendben remekül működik – de az óceánon nem túl hosszú a szélcsendes időszak.
Ez a csapdája az igen-kapcsolatoknak: hosszútávon csak úgy fenntarthatóak, ha kerülsz minden lehetséges konfrontációt – ami egyrészt iszonyatosan sok energiádat emészti fel minden egyes nap, másrészt egy konfrontációt folyamatosan táplálsz ezáltal: az Önmagaddal való konfliktusodat. Ez pedig mind közül a legveszélyesebb.
Mert aki senkinek nem mond nemet, az egy hatalmas nemet mond Önmagára.