Mindannyian elszenvedünk különböző nagyságú és intenzitású sérelmeket. Vannak, akiknek több jut, és vannak, akiknek kevesebb. Valahogy mégsem azok panaszkodnak a legtöbbet az életükre, akiknek a legnagyobb megpróbáltatásokkal kell megküzdeniük, és ennek jó oka van. Erről szól az a történet, amelynek az eredeti változatával nemrég találkoztam.
*****
Egyszer egy idős hindu bölcs megelégelte, hogy egyik tanítványa folyton csak panaszkodik. Amint olyan dolog történt a tanítvánnyal, vagy akár csak a környezetében, ami nem tetszett neki, máris panaszra nyitotta a száját, ezért napjai jelentős részét keserűen élte meg.
Egyik reggel a bölcs ember elküldte ezt a tanítványát sóért. Amint a folyton panaszkodó férfi visszatért, a mester megkérte őt, hogy szórjon a sóból egy marékkal egy pohár vízbe. A tanítvány követte utasítását.
„Most idd meg.” – mondta az idős bölcs. A tanítvány kelletlenül követte mestere utasítását, és undorodva öntötte le torkán a sós vizet.
„Milyen volt?” – kérdezte a mester.
„Borzasztó!” – vágta rá a tanítvány még mindig fintorogva.
A mester mosolyogva folytatta: „Rendben. Most vegyél még egy marékkal a sóból, és öntsd bele a tóba.”
A férfi nem értette ugyan, mit akar tanítója, de ismét követte az utasítást.
„Most igyál a tóból is.” – hangzott a mester újabb instrukciója, a tanítvány pedig lehajolt, és belekortyolt a tó vízébe.
„És ez milyen volt?” – kérdezte megint a mester.
„Nagyon friss és finom az íze.” – felelte a tanítvány.
„Érezted a só ízét?” – kérdezte tovább mestere.
„Nem, egyáltalán nem.”
A bölcs ember ekkor így szólt: „Tudod, a fájdalom pontosan olyan, mint a só: sem több, sem kevesebb annál. Az életed során elszenvedett fájdalmaid mennyisége ugyanannyi marad, akár panaszkodsz, akár nem. A keserűséged mértéke azonban nem a fájdalmaid mennyiségétől függ, hanem attól, hogy mekkora edénybe öntöd azokat. Ha csak kevés jó dolgot veszel észre magad körül életed során, akkor a fájdalmaid lesznek meghatározóak, és könnyen keserűvé teszik az egész életedet. Ha azonban elkezdesz jobban figyelni, nyitottabbá válsz a világra, és észreveszed magad körül az apró csodákat is, akkor a fájdalmaid hatása már sokkal kisebb lesz a sok jó élményed mellett. Tó legyél, ne pedig pohár.”
*****
A fájdalom olyan, mint a só, a panaszkodás viszont méreg. Egy lassan ölő méreg, amit addig adagolsz magadnak (és a környezetednek), amíg észre nem veszed, hogy ennél többről is szólhatna az életed. Mert változtatni mindig tudsz – vagy a körülményeiden, vagy ha erre éppen nincs lehetőséged, akkor a hozzáállásodon. Mindkettővel hatalmas ajándékot adsz Önmagadnak.
Idővel pedig azt is megérted, hogy a fájdalmaidnak is fontos szerepe van az életedben. Tanulsz, fejlődsz és többé válsz általuk, lehetőséget kapva arra, hogy még bölcsebben és még boldogabban folytasd azt az utat, amit Életnek nevezünk. Életnek, nem csak panaszkodásokkal teli túlélésnek.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor! Azt hiszem a megélt fájdalom lereagálásához is át lehet kapcsolni. Ehhez volt segitség az írásod. Köszönöm, Robi
Kedves Gábor!Megint csak szíven talált az írásod,ugyanis én pont ilyen panaszkodós voltam pár évvel ezelőttig.Annyi volt a keservem,a bajom,s mindig csak panaszkodtam.Egyszer aztán a nagyobbik lányom barátja szólt nekem jóinduklatúan,hogy ő megért engem 100%-osan,de megkér,hogy ne a lányom előtt “keseregjek”,mert ez Őt zavarja.Ez annyira szíven talált,hogy napokig előszőr csak düh volt bennem,aztán lassan leülepedett és utána már nem tudom hogyan kezdődött,de kezdtem a napjaimat azzal,hogy AKARTAM észrevenni szép dolgokat és ez azóta teljesen megváltoztatta az életemet.Észrevettem apró kis dolgokat,persze szembetűnőeket is,de ezzel odáig jutottam,hogy a problémáim már nem látszottak olyan megoldatlanoknak és nem is érdekeletek olyanformában,mint azelőtt.Rájöttem,hogy a gondjaimat nem más fogja megváltoztatni,akkor minek közzem mások orrára?Hogy örüljenek,vagy gúnyolódjanak,vagy éppen szánakozzanak a hátam mögött?Azóta minden bajom kisebbé vált és annyira örülök,amikor valakinek éppen egy jó dologról számolhatok be ha megkérdezi hogy megy a sorom és nem kezdem el a panaszkodást,mint azelőtt!
Gábor,hálásan köszönöm ezt az írásodat is!
Szeretettel:Zsóka
Kedves Gábor! Ismét mélyen érintett ez a írásod is! Köszönöm , hogy ” ismerhetlek” !!! 🙂
Kedves Gábor!
Köszönöm,hogy van és olvashatom az oldalt.Szép napot! Icus
Kedves Phoenix,
nincsenek véletlenek. 🙂 Köszönöm szépen, hogy olvasta az írásomat, és örülök, ha tudtam adni valami olyat, amit fel tud használni.
Nagyon szép napot kívánok! 🙂
Gábor
Hiszem, hogy nem véletlenül talált meg az Ön írása, kedves Gábor. Köszönöm!
Kedves Olivér, ugyan nem engem kérdeztél, de reménykedem, hogy nem haragszol meg, ha beleszólok.
Szerintem igen, túl tudnak néha csordulni a dolgok, és ilyenkor valakivel megbeszélni, illetve talán kibeszélni van, akinek fontos és gyógyítói s lehet.
De válaszd meg, hogy kinek öntöd ki a lelked. Nem boldog-boldogtalannak, alkalmi ismerősnek, közömbös kollégának, beteg- vagy utastársnak, szomszédnak, hanem olyan embernek, aki közel áll hozzád, aki képes arra is hogy “csak” meghallgasson, de akinek az esetleges véleményét is el tudod fogadni. Mert lehet, hogy csak meghallgatásra van szükséged, de az is lehet, hogy tanácsra, megvitatásra, kiértékelésre. És az sem árt, ha az értékrendetek közel áll egymáséhoz.
A másik, hogy olyan ember legyen, aki meghallgat, akit adott esetben te is meghallgatsz, magyarán kölcsönös (lehet) a dolog.
Én azt gondolom, hogy a fenti feltételekkel még egy “monológ” is megbocsátható, és ha még jó tanácsot, véleményt, ötletet is kapsz hozzá, az már csak hab a tortán.
Végül, de nem utolsósorban a dolog szerintem ott válik önzéssé, ha csak mondod, mondod… akár naponta, meg nem hallasz semmit, csak a saját hangodat. Egy ilyen egészségtelen belemerülésnél egyértelműen szokott látszani, hogy átlép az ember egy határt: átmennek előle az utca másik oldalára… 🙂
Még egyszer, bocsáss meg, ha kéretlenül osztottam neked az észt.
Kedves Gábor,
Nagy tisztelője vagyok Önnek,és kedvelője a honlapjának.Írásai mindig észhez térítenek,mert vagy az önértékelésemben segít,vagy a szociális kompetenciámat fejleszti,de írhatnék még egyebet is.Ezt a legutóbbi írását is mintha a Szentlélek küldte volna.Jelenleg pont ez a téma foglalkoztatott a legjobban,sőt talán még überelt minden egyebet.Az elolvasás után próbálok tavat keresni,és nem poharat!:-)) Remélem megtalálom. Máris jobb a hangulatom.
Korábbi tanmeséit is szívesen olvasgatom,memorizálom a magvas gondolatokat.
További lélekemelő írásait is várom.
Köszönettel,üdvözlettel:
Ágnes
Kedves Gábor,
Azt gondolom, hogy megértettem az írásodat és szerintem egyet is értek a gondolattal.
Mivel mostanában eléggé megviselt a lelki világom munkahelyi és magánéleti gondok miatt, néha azt érzem, meg kell osztanom valakivel, különben belehülyülök az agymenésembe…
Nos, itt jön az én kérdésem:
Mettől vagy meddig panaszkodás, ha az ember elmondja, ami bántja? Tudom, önző dolog, ha az ember ezt teszi, de vannak olyanok, mint pl én is alkalomadtán (és nem minden alkalommal!) , akinek néha kell és muszáj beszélnie róla… De hol is a határ? Az az egészséges határ, amikor még nem élünk vissza a ránk figyelő türelmével?
Amikor még hatékony és hatásos a beszélgetésnek ez a talán egyoldalúnak tűnő vagy néha monológgá derivált formája? 🙂