Azokhoz szólok most, akikből még nem sikerült teljesen kinevelni a gyermeki lelküket. Azokhoz, akik nem szégyellnek beülni egy hintába, vagy leállni hócsatázni egyet. Azokhoz, akik nem görcsölnek azon, hogy mit gondolnak róluk az emberek, hanem felveszik a kedvenc ruhájukat, kimennek smink nélkül az utcára, tudnak nemet mondani, amikor szükséges, és vállalják a saját életükért a felelősséget.
Azokhoz, akik követik az álmaikat. Akik emlékeznek még, hogy mire vágytak sok évvel ezelőtt, és nem hajlandóak lemondani róla. Akik őszintén el merik mondani a véleményüket. Akikre furcsán néznek a többiek.
Ha ezeknek csak egy apró nyomát is megtalálod magadban, ha Te is szűknek érzed azt a sablont, amit gyermekkorod óta próbálnak rád erőltetni, akkor még nem tűntél el a tömegben. Akkor még van rá esélyed, hogy olyan életet élj, amilyenre vágysz, és ne olyat, amit mások jónak gondolnak számodra.
Mert tudod, a tutit bárki meg tudja mondani neked (akár kérdezed, akár nem), de a Te boldogságod ügyében csak egyetlen személy kompetens.
Gyerekes komolyság
Tudom, sokan azt mondják rád, hogy őrült vagy és gyerekes, ha énekelsz a szökőkútnál, focizol a kisgyerekekkel, lecsúszol a kanyargós csúszdán, vagy éppen a lehetetlennek megbélyegzett álmaid megvalósításért teszel. Vigyorogva néznek Téged a játszótér széléről, ujjal mutogatnak rád, és titokban mélységesen irigykednek, mert Te szabad vagy, ők pedig nem. Mert Te nem másokon nevetsz, hanem a saját életed okoz számodra őszinte örömet.
Az emberek többsége inkább karót nyelve eljátssza a komoly felnőttet. Szeretne mindenkinek megfelelni – vagy legalább azoknak, akiktől valami hasznot remél –, és akár az egész életét úgy éli le, hogy nem tudja élvezni a pillanatot. Nem tud jelen lenni. Folyton azt figyeli, hogy mi lesz, ha nem felel meg a sztenderdnek. Hogy mi lesz, ha hibázik, és őt is kinevetik a többiek.
És miközben emiatt szorong, az idő könyörtelenül halad előre, míg végül az álmai mennek vele a temetőbe. Vagy ahogy Oliver Wendell Holmes nagyon szépen megfogalmazta: „úgy hal meg, hogy a dal benne marad.”
Nagy különbség van a gyermeki lélek és a gyerekes viselkedés között. A leggyerekesebb embereket éppen az önmagukat legkomolyabbnak gondolók között találod meg. Nézd csak meg, milyen értelmetlen konfliktusokat képesek generálni a munkahelyükön, az utcán, vagy akár a saját szeretteikkel. Figyeld meg, mennyire jelen van bennük az ego, és milyen büszkén próbálják bebizonyítani, hogy a saját igazságuk az egyetlen létező abszolút igazság, amit mindenki másnak el kell ismernie.
Ők azok, akik elsőként szólnak le, hogy ne legyél már gyerekes. Ők próbálják elhitetni veled, hogy játszani szégyen, és hogy a sorból kilépni veszélyesebb, mint benne maradni végleg. Ők a gyerekesen komoly felnőttek.
Legyél önmagad! De ne úgy!
Nemcsak a ruháknak és a hajviseletnek van divatja, hanem az eszméknek is. Pontosabban egy-egy eszme zászlón lobogtatásának – akár érti magát az eszmét a zászlóvivő, akár nem. Többnyire nem érti.
Ma például nagyon divatos az önmegvalósítás zászlajának lobogtatása, és sokan ezt olyan elmélyültséggel teszik, hogy közben fel sem tűnik nekik, hogy a számukra ügyesen eladott önmegvalósítási úton egy egész csorda menetel. Persze semmi gond nincs azzal, hogy közösséghez tartozunk, és azzal sem, ha közös célokért dolgozunk, csak sokan valójában valaki másnak a céljáért dolgoznak, nem pedig egy közös célért, és pláne nem a sajátjukért.
„Legyél önmagad!” – harsogja bölcs tanácsadók, önjelölt nagyvezérek és villámtanfolyamon végzett spiritiszták egyre szélesebb rétege, és egyből meg is mondják neked, hogy pontosan milyen úton kell járnod ehhez – csak hogy hitelességük koporsójába maguk verjék be a szögeket.
Mindeközben az önismeret valódi tanítói nem biztos, hogy túl sok figyelmet kapnak, és ennek nemcsak az az oka, hogy ők nem próbálják túlkiabálni a többieket, hanem az is, hogy amit mondanak, azt kellemetlen lenne befogadni. Mert akkor nem lehetne a kitaposott úton haladni. Akkor fel kéne vállalni konfliktushelyzeteket. Akkor nem mondaná meg senki, hogy pontosan mit kell tenniük, hanem maguknak kéne a saját életükről szóló döntéseiket meghozniuk. Akkor nem lehetne másra mutogatni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ez pedig túl fájdalmas felismerés lenne.
Nem a szlogennel van a gond, hanem a tartalmával. Igen, legyél önmagad, ha a sablon szűk számodra. Arra azonban érdemes odafigyelned, hogy maga az önmegvalósítási módszer, amit készen kapsz, ne váljon ugyanolyan sablonná, mint amiből ki szeretnél törni.
Lehetsz valóban önmagad, ha elhiszed, hogy teljes értékű ember vagy. Ha bízol magadban. Ha bízol benne, hogy képes vagy a saját utadat járni, amin természetesen szükséged lehet segítségre, de semmi szükséged csordavezérre. Ha nemcsak egy zászlófelirat erejéig, hanem valóban felül tudsz emelkedni azon, amit beléd neveltek: hogy csináld úgy, ahogy a többiek, óvakodj a hibázástól, legyél jó gyerek, legyél jó tanuló, legyél jó munkavállaló, jó polgár, jó anya vagy jó családapa, és mindig tudd, hogy a „jó” azt jelenti: megfelelsz az elvárásoknak – függetlenül attól, hogy ez boldoggá tesz vagy sem.
Amikor hazatalálsz
Könnyen felismered azt, hogy megtaláltad valódi önmagadat, és végre tényleg a saját utadat járod: már nem akarsz senkire sem hasonlítani. Mindenkitől tudsz tanulni, vannak olyanok, akik inspirálnak is, de már nem követsz ész nélkül egyetlen tanácsot sem, hanem minden gondolat befogadásakor elgondolkodsz: „valóban hasznos ez nekem?” Még akkor is, ha ez a gondolat egy számodra megbízható embertől érkezik.
Már nem olvadsz bele a tömegbe, de nem olvadsz bele a tömegből kitörni próbálók tömegébe sem – abba a tömegbe, amelyben a „legyél önmagad” szlogenre menetelő, készen kapott válaszokat követelő emberek próbálják elhitetni magukkal, hogy szabadok.
Amint megtalálod a saját utadat, már nem akarsz mindenáron valakihez tartozni. És talán már nem is meglepő számodra, hogy pont ezért találod meg azokat, akikhez érdemes tartoznod. Azokat, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, és akik szintén elő merik hívni a bennük élő gyermeket. Azokat, akik nem aggódnak, ha a többiek hülyének nézik őket.
Csak addig van értelmük a társadalmi szabályoknak, amíg azt szolgálják, hogy ne árts se másoknak, se önmagadnak. Minden, ami ettől eltér, az káros – még akkor is, ha a többség által elfogadott. És ha a felnőtté válás, vagy a társadalmi elfogadottság az álmaid feladását jelenti, akkor egyáltalán nem biztos, hogy baj, ha különcnek tartanak.
Mert tudod, a „mikor nősz már fel?” kérdésre a széles mosollyal kísért „soha” egy tökéletes válasz lehet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Tisztelt Gábor!
65-évvel korábban szükségem lett volna,erre az írásra. Vissza tekintve,az élet utam kedvezőbb irányba fordult volna.
Hivatkoztam a cikkre az Alternatív gazdaság lexikon – emberi értékek témakörében az Önállóság oldalon – http://hu.alternativgazdasag.wikia.com/wiki/Önállóság
Kedves Gábor!
Egy ideje rendszeresen olvasom az írásaidat, megérintenek. Szívemből szólsz, köszönöm.
A “csordából” én is kiszálltam, de hogy ez sikerülhessen, nehéz utat jártam be. Enélkül nem megy, úgy gondolom.
Amikor valaki egy “verkliben” él, szinte összes energiáját elviszi a létfenntartásért, a családjáért vagy mások boldogulásáért való küzdelme, nem gondol a benne élő gyermekre, annak kívánságaira, egy kicsit “haldoklik” is az a gyermek. El kell jutni odáig, hogy meghalljuk halk kívánságait, figyeljünk oda, hogy mit is szeretne és valósítsuk meg. Ehhez erős befelé figyelés, bátorság és önmagunk felvállalása szükséges és persze a komfortzónából kilépés, hogy utána egy sokkal magasabb szintű, új “komfortzónába” érkezhessünk. Megéri!
Ez ìgy rendben van Kedves Gábor! 🙂
Köszönöm.Ez nagyon tanuságos irás-Mindig csodálattal olvasom az irásait kedves Gábor.
Üdvözlettel Erzsébet.
Kedves Gábor!
Nem is tudod, milyen jókor jött nekem ez a gondolat. Amióta az eszemet tudom, a saját utamat, álmaimat próbáltam követni. Édesanyám könyvtárosnak és butikos eladónak szánt, annyit nézett ki belőlem. De én sikeres tévériporter és újságíró lettem. Dolgoztam a Tv2-nek is. Nyertem saját pályázatot, kint jártam Brüsszelben, és mondták a munkámra, hogy még soha nem láttak ilyen megoldást sem Magyarországon, sem Európában.
De igazán mindig éreztem, hogy ez nem az én saját utam… Aztán feleség lettem és édesanya. A gyermeknevelésben is a saját szívem után mentem, nem a “csorda” után. Nem hagytam egyedül sírni, ordítva hisztizni a kisfiamat, velem aludt, és még ovis korában is szoptattam, amíg ő akarta. Hihetetlen, hogy csak emiatt mennyi negatív kritikát kaptam, családtagoktól, orvosoktól! Belül mélyen nyomasztott, de annyira elszánt voltam… Mindig is. Kislánykoromban is. Mindig éreztem valahogy, hogy mi a helyes, mi a jó, mi az igazi. Istenek, mennyit kellett küzdenem az igazamért!!
Most válok a férjemtől. Ő gyerek maradt, a fent leírt értelemben. Neki semmi sem lehetséges. Mindent készen kapott a szüleitől, tízmilliókat teljesen feleslegesen. Csak csettintett az ujjával, és meg is kapta a pénzt egy telekre, amin azóta sem történt semmi. Közben annyira rosszban van a szüleivel, hogy 10 év alatt még egyetlen egyszer sem hallottam őket kedvesen szólni egymáshoz, vagy nem láttam, hogy megölelték volna egymást. De nem rendezik a konfliktust, csak passzívan nyírják egymást egy kávé miatt például…
A válás szörnyű, mindig megkapom, hogy nekem nincsen semmim, és csak neki köszönhetem, hogy így élhetünk. Egy nagy, drága házban élünk, de alig akar belőle adni valamit, hogy mi a kisfiammal ne albérletbe menjünk…
Mindig a saját érdekeit nézi, nézte, a gyermekével szemben is. Egy “egó bajnok”. Agresszív, és mindenen felkapja a vizet, főleg azon, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, vagy ha nem tud aludni szombaton 11 óráig. De a legelviselhetetlenebb tulajdonsága, hogy mindig mást okol mindenért. Ha ő úgy döntött, hogy epret ültet a kertben, és később már kényelmetlen, nehéz volt neki, akkor kiabálni kezdett velem, hogy ez is miattam van.
A szülőkkel együtt dolgozik egyébként egy olyan vállalkozásban, olyan munkakörben, amit utál. De nem tesz semmit magáért.
Már nem lakik velünk, de komoly erőre van szükségem, hogy túléljem a válást és a folyamatos bántásait, lehúzásait. Hetente leküld a padlóra, hogy én egy szerencsétlen vagyok, egy álmodozó, aki csak rózsaszín álmokat kerget. Mert most indítok egy saját vállalkozást, és nem megyek el 8 órába egy irodába dolgozni. (Ahol valószínűleg két éven belül meghalnék…) Ezt pont tegnap közölte megvetően… Az is baja, hogy nem egy 45 m2-es lakásba megyek el lakni a kisfiammal, hanem a tőle megígért pénzből építek egy házat, egy kis kerteset… A fiamnak. Én. Egyedül. Nőként. Közben vállalkozom, közben csinálom az eddigi munkámat, közben angolt tanulok, és a kisfiamra vigyázok, akit hazahozok az oviból ebéd után, mert AZT ÉRZEM HELYESNEK. (Itt, ahol élünk közel annyiért lehet lakást venni, mint egy új házat építeni… Én hozzáteszek inkább még 20%-ot.)
Szóval itt tartok, de valami belül mindig is erősebb volt mindennél, hogy éljem a saját életemet, valósítsam meg az álmaimat. Sok van még belőlük, ez, amit most akarok, csak egy következő… De rengeteg energiára van szükség, hogy túléljem a sikergyilkosokat, akik főleg a saját családtagjaim. Ha nem lennének a barátaim, és az ilyen írások, amik pont akkor jelennek meg, amikor a legjobban kellenek nekem, biztosan feladnám. Vagy nem tudom. Képtelen vagyok egy koporsóban élni… Amikor nem mehetek előre a saját szívem után, úgy érzem, meghaltam, és minden elszürkül… De ha megyek… élek…
Én egyedül táncoltam a kisfiammal az ovis farsangi bulin…
Írj még erről sokat! Így tudom, hogy nem vagyok egyedül, és a “csordatagok” csak irigykednek, és le akarnak húzni oda, ahol ők vannak…
Valamikor megvettem kíváncsiságból azt a könyvet,melyben az író kifejtette, hogy bennünk van egy gyermek még felnőtt korunkban is, és azzal a gyermek részünkkel is foglalkozni kell. Persze, sokszor előfordult már, hogy nyáron szabi alatt nem az új könyveket vettem a kezembe, hanem azokat az ezoterikus témákat, melyekről már jegyzetek is voltak, amiket a rokonaimnak is az évek alatt elküldtem.Ahogyan ránéztem a jegyzeteke, az ismerős könyvekre, mindjárt beugortak a kedvenc témák, és a bennünk élő gyermek témával mind addig nem foglalkoztam, amíg a barátnőmtől nem kaptam egy előadásra meghívőt a következő címmel: “A bennünk élő gyermek.”Legalább 20-30 ember volt kíváncsi erre a gyakorlati előadásra.Kaptunk színes ceruzákat, rajz lapot, meditációs zene szólt és két kérdést kellett felírni a fehér lapra: 1. A kis gyerek szól a mostani felnőtthöz 2./ A mostani felnőtt szól a régi kis gyermekhez.Nagyon kellemes zene mellett nagyon elmélyült hangulatban fogtam hozzá a kis gyermek lerajzolásához és szinte csodálatosan jöttek a kis Edit 5 éves kislány kérdései, melyeket nem győztem írni és megválaszolni,majd lerajzoltam a felnőttet is, és az is szinte gyors egymás utániban kérdezett a kis 5 éves leánykától, aki szintén gyorsan válaszolt Amikor mindenki készen volt.,akkor a tanárnő mellénk állt és elemezte a rajzokat, a válaszokat.Nálam alaposan meglepődött, az 5 éves kislány nagyon bájos arcú volt, szép, kék szemekkel, egy karcsú termettel.Nagyon tetszett neki a kislány képe, a gyakorlat végén kijelentette, hogy én rajzoltam a legszebb gyermek képet.Én magam is ledöbbentem, hogy milyen szép kislány voltam d5 évesen, aki azt kérdezte: ” Miért lettél olyan komoly felnőtt ember ? Hiszen te gyermek is vagy, nem csak felnőtt ? Bizony, nehezen jött a válasz felé.Annyira megrázott a gyermeki kérdés, hogy muszáj mvolt elgondolkozni rajta, miért is veszem olyan szigorú komolysággal az életet, mintha élet-halál harc lenne az élet, azaz csak küzdelem, helytállás, holott bennem van még a régi kislány képe is, aki aranyosan, önfeledten játszott a kedvenc kaucsuk babájával.Anyám tudta, hogy nagyon szeretem a babákat és amikor a szememmel iskolás koromban megbetegedtem és a Rókus kórházba vitt, az utcán árultak matyó babát, akart nekem venni és amikor kérdezte, hogy melyiket választom, egyet sem láttam közülük, annyira gyulladásban volt a két szemem.Anyám elszomorodott, hogy ennyire súlyos állapotban van a szemem, ha még a babákat sem látom.Aztán két hét után meggyógyultam, de anyámnak le kellett tennie arról, hogy majd porcelán festő leszek és sok szép babát fogok megfesteni.Apám után örököltem jó rajz tehetséget, sokat rajzoltam később is, amikor teljesen rendbe jött a szemem a fertőzés után, rengeteg sárgarépát, vitamint ettem és eszem a mai napig is, azzal tartom karban a szemem, mert 8 éves korom óta könyvtári tag vagyok és több tiz ezer könyvet kiolvastam már, csodálatos módon tökéletes lett a szemem és azóta 3 évvel ezelőtt megtanultam a jobb agyféltekés rajzolást is.A gyermek képem még egyszer csodálatosan megérintett, amikor az agykontroll elvégzése után volt egy ultra szeminárium, ahol zenés meditációban egy népszerű amerikai szellemi vezető mondta a szöveget, mi a képzeletben bejártuk a világot és amikor visszajöttünk a hazai tájra, kaptunk ajándékot.Volt meglepetés, mindenki örült az ajándéknak, én talán a legjobban:az erdőben, ahol egy magas fenyőfa mellett álltam, egy angy doboz volt, azt kibontva egy óriási szép hajas baba volt benne, szinte olyan,amilyent én a tanárnő előadásakor rajzoltam.Az örömöm végtelen volt, már akkor is kellett volna vennem az üzenetet, hogy ne legyek már olyan komoly felnőtt, aki mindig önfegyelemmel lép fel a védő páncélja mögé bújva, helyt álló, védekező állásban.Igaz, mindig kerültem a konfliktust,túlzottan alkalmazkodtam.Aztán, amikor olvastam a horoszkópomat, hogy a szombat az én napom, legyek a gyerekeimmel, akkor vettem a lapot,volt több kis labrador kutyusom és kora délután kiültem egy kényelmes székbe és elkezdtem a kutyusokkal játszani,azt az örömet, amit a szemükben láttam, minden élményt felülírt, egymással vetélkedve ugrottak az ölembe a játék szenvedélyükkel. Évekig ez volt a szombati játékunk, ekkor ismét gyermek voltam a kutya gyerekek között, és így vonultam be a barátaim közé: a kutyás hölgy, akinek sok gyereke van, és csak vasárnap tudtam a barátaimat látogatni. Szép korszak volt az életemben, 70 labrador kutyust neveltem fel nagy örömben,és adtam tovább ajándékba ezeket a nagyon játékos kis kutyusokat diákoknak, egyedül állóknak, hogy azok is éljék meg folyamatosan a lelkükben lévő kis rajongó lelkű gyermekeket. Jó volt látni mások örömét is.Ha mi nem tudunk a személyiségünknek megfelelő természetes életet élni, fentről besegítenek, hogy azon élményeket is megtapasztaljuk, amely részünket elhanyagoljuk, ám fontosak a teljesség miatt.Így tanultam újat.
Kedves Gábor 🙂
Rendkívül értékes, tiszta gondolatokkal teli írás. A gyermeki énünk megőrzése nagyon fontos!!!
Köszönettel:
Szilvi
Kedves Gábor!
Köszönöm ezt az írásod, nagyon igazad van, nagyon nehéz kiszállni de annál megnyugtatóbb és boldog érzés nincs amikor önmagadat adod és nyugodtan nézel bele a tükörbe. Én bevallom nem mindig volt így, volt időszak amikor legszivesebben szembe köptem volna magam mert hagytam, hogy mások irányítsanak, de egy élethelyzet miatt igenis ki mertem állni önmagamért és el mertem mondani a véleményemet. Merek bolond lenni és imádom, hogy én irányítok! Már nem haragszom senkire, mert megtanultam, hogy aki nem fogad olyannak amilyen vagyok azzal nem kell semmilyen kapcsolatot fenntartsak. Jó “hülyének” lenni és igen élni kell mert mikor ott leszünk életünk végén én akció filmre szeretnék visszaemlékezni nem pedig egy eseménytelen korszakra. Sosem késő változtatni. Köszönöm a megerősítést. Anikó
Èrtèkes idöszerü megfontolando gondolatok! Hàlàs szeretettel Edit nagyi
„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert az ilyeneké Isten országa. Bizony, mondom nektek, aki nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda.” (Márk 10:14-15) Vagyis gyermeki hittel, bizalommal, töretlenül, őszintén.
Kedves Gábor. Ez a mai levél,nagyon tetszik.leírtad a gondolataimat, Igen megerősítem, hihetetlen jó érzés,igazán felemelő,ha a csordán kívül élsz.Ebből a távolságból remekül rá lehet látni mindenre, leginkább önmagunkra.
A többség ott hibázik, hogy nem tud a MOST-ban élni.no meg abban,hogy felnőve elfelejti gyermeki önmagát.Ez a legrosszabb ha szülővé válik, s ez a gondolat nincs benne folyamatosan.
Köszönet a megerősítésért.
Üdv
Márti