Ez az emlékkönyv vastag. Van benne szorongás, és van benne megnyugvás. Van benne csontig hatoló félelem, és van benne felszabadult öröm. Van benne küzdelem, és van benne még több küzdelem. Egy valami nincs benne: halál. Az árnyéka rávetült az emlékkönyv lapjaira, de helyet nem kapott benne.

Egy három évvel ezelőtti vakáció emlékkönyve ez. Néhány fejezetet már olvastál belőle, ha nem először jársz itt az oldalon. Ha pedig először, akkor a kezdeteket itt találod.

Három éve éppen ezen a napon egy értékes ajándékot kaptam névnapomra: egy kicsi, kék szivacslabdát, rajta fehér felirattal. Egy mosolygó idős bácsi nyújtotta felém a kórterem szomszédos ágyáról felkelve. Még csak két napja ismertem, de abból az első nem számít. Azon egy szobanövénnyel jobban el tudott volna beszélgetni.

A kis kék labda társam volt a kórházi folyosókon való gyakorlásaimnál, a kertben tett sétákon, a kedvesemmel való önfeledt játékokban, amiből az elhaladó emberek csak annyit láttak, hogy egy lány és egy fiú között labda repül, a lány ügyesen elkapja, a fiú sokszor bénán elhibázza.

Felrepült és leesett. Újra és újra, sokszor a földön landolva, de egyre többször a bal kezemben. Jobb kézzel játszani nem ér, amíg a bal nem működik. Még ha nagy is a kísértés. Aki stroke-on esett át, az pontosan tudja ezt. Eleinte minden nehéz, minden keservesen lassan megy. Ha egyáltalán megy. De ha kitartó vagy, akkor egészen biztos, hogy előbbre jutsz. Ha nem adod fel lélekben, a tested is engedelmeskedni fog.

Akkor még nem értettem, hogy pontosan mi történt. Nem tudtam, mit veszítettem, ahogy azt sem tudtam, mit nyertem. A stroke még csak egy üres szó volt, ami akkor kezdett számomra tartalommal megtelni. Az életösztön vitt előre, a félelem húzott hátra. Tudtam, hogy valamelyik erősebb lesz, és abban is biztos voltam, hogy az első lesz az. De még csak az első lépéseket tettem azon az úton, ami teljesen ismeretlen volt számomra, és amiről nem tudtam, hová vezet.

Az első lépéseknek súlya van. Ha ott elbuksz, talán soha nem folytatod az utat. A kezdeti akadályok sokakat visszatartanak. Minél messzebbre jutottál az úton, annál kevésbé számítanak a külső tényezők, mert már biztosan tudod, hogy ez a Te utad. De az elején még jobban befolyásolnak a hatások, amik érnek. Az első lépéseknek mindig súlya van.

Az én első lépéseim egy olyan környezetben történtek, ahova csak az lép be nyugodt szívvel, akinek ez a hivatása. A kórház sokak számára kellemetlen környezet. Van, akinek nyomasztó, és van, akinek egy történet végét jelenti. Számomra egészen más volt. Egy olyan érzést éltem át, amire akkor, ott egyáltalán nem számítottam. Amikor már nem az életemről szólt a küzdelem – és amikor megértettem, hogy előző nap még arról szólt –, egy szokatlanul megnyugtató érzés fogott el. Megszabadultam minden tehertől, a hétköznapok feszültségétől, a felelősségtől, a külvilág problémáitól. Nem normális állapot ez, de akkor pontosan erre volt szükségem.

Hogyan tudtam jól érezni magam a kórházban? Persze, kellett hozzá az is, hogy életem szinte minden terhétől megszabadultam egy rövid időre. És kellett hozzá az a tudat is, hogy a halálnál jobb a kórház. De volt még valami más. Valami, ami akkor még nem volt tudatos a részemről, mégis ott, a kórházban kezdődött.

Elkezdtem figyelni. Próbáltam megérteni mindent, ami velem és körülöttem történik, és próbáltam megérteni és elfogadni az embereket olyannak, amilyenek. Egy kórházban, ahol mindenkinek baja van, mindenki feszült és ingerült, könnyű megtalálni, hogy mi nem működik megfelelően. Igen, az orvosok és az ápolók is hibáznak, ahogy hibáznak a betegek és a hozzátartozóik is. De engem akkor nem igazán zavartak a hibák. Nem volt jelentőségük. Sokkal fontosabb dolgokra figyeltem; próbáltam kihozni a legtöbbet abból a helyzetből, amibe kerültem.

Amikor egy intenzív élmény ér, sokkal könnyebben észreveszed azokat a dolgokat, amik fölött a hétköznapok során gyakran átsiklasz. Pedig mindig is ott voltak.

Amikor kórházba kerültem, az intenzív élmény mellé elég időt is kaptam ahhoz, hogy figyeljek, gondolkozzak és értékeljek. Íme a legfontosabb dolgok, amiket azokban a napokban észrevettem, és amik az otthoni felépülés hosszú hónapjai alatt tovább érlelődtek bennem.

Van, hogy akaratod ellenére válsz az események áldozatává. Nem így tervezted, mégis megtörtént. Baleset ér, elveszítesz egy számodra fontos embert, vagy a munkádban ér óriási kudarc. Kiszolgáltatottság. Ezt az érzést mindannyian jól ismerjük. Életem legintenzívebb kiszolgáltatottság érzését akkor éltem át, amikor tolószékben vesetálat szorongatva toltak át egyik vizsgálatról a másikra, miközben azon gondolkodtam – már amennyire ez gondolkodásnak volt nevezhető –, hogy valaki lőjön már fejbe, hogy elmúljon az idegtépő fejfájás.

Aztán elmúlt. Fejbelövés nélkül, egy jó adag vérhígító és egyéb finomságok intravénás betáplálásának köszönhetően. Már tisztán gondolkodni is tudtam, és a mozgásom is kezdett visszatérni. De még mindig áldozat voltam. Ez a szerep sok esetben nagyon kényelmes, mert mindenki más áldozatnak tekint, és sokan próbálnak is segíteni. De itt válaszút elé kerülsz.

Maradhatsz áldozat, ahogy rengetegen meg is teszik. Sok áldozattal találkoztam a kórházban. Természetessé vált számukra, hogy ők azok, akiket segíteni kell, akiket ki kell szolgálni, és akiknek mindez alanyi jogon jár. Hiszen ami történt velük, az feljogosítja őket erre a szerepre.

Vagy elindulhatsz a másik úton. Dönthetsz úgy, hogy a kiszolgáltatottság megalázó, de kényelmes állapotát nem őrzöd tovább a szükségesnél. Elkezdhetsz harcolni. Félredobhatod a kifogásokat, és bezárhatod a füledet a kishitűek szavai elől. Küzdhetsz, és megnyerheted a csatádat, hogy a történteket felhasználva egy erősebb, értékesebb emberré válj.

Egyik délután egy fiatal ápolónő vidám hangját hallottam a neurológia szomszédos kórterméből. Kedvesen viccelődve beszélgetett egy idős beteg bácsival, miközben aznap már sokadszorra cserélte ki a pelenkáját. Nemcsak meglepett, hanem nagyon pozitív élmény is volt egyszerre, hogy egy ember ilyen lelkesedéssel segít a másiknak, még a legkeményebb helyzetekben is.

Igen, mondhatod, hogy azért csinálta így, mert még fiatal. És lehet, hogy igazad van. Szeretnék visszamenni 10 év múlva megnézni, hogy megmaradt-e benne ez a rendkívüli lelkesedés. Vagy ott van-e még egyáltalán. De ugyanakkor szeretném azt hinni, hogy nem mindenkiből lehet kiölni a lelkesedést. Szeretném hinni, hogy vannak, akik tényleg azt csinálják, amit szeretnek, és nem munkaként, hanem hivatásként teszik ezt. Legyünk minél többen ilyen emberek!

Minden nap beszélgettem picit az idős szobatársaimmal. Egyáltalán nem okozott nehézséget, hogy két generáció volt közöttünk (a neurológián az én 28 éves fejem elég ritka kivételnek számít). A baj összehozza az embereket, szokatlan és sokszor erős szövetséget építve közöttük. A kis kék labda is tovább erősítette ezt a szövetséget. De ezek a kapcsolatok ugyanolyan törékenyek, mint bármely más emberi kapcsolat.

Élnek ők még vajon? Szerettem volna visszamenni meglátogatni őket. Megtudni, hogy sikerült-e nekik. Ha a lelkiismeretemet akarnám megnyugtatni, azt mondanám, hogy megvoltak a magam életének nehézségei és kihívásai, ezért nem tettem meg. De valójában megtehettem volna. Rászánhattam volna két-három órát, hogy bemenjek a kórházba és érdeklődjek irántuk. Mégsem tettem. A nagy baj elmúlt, a szövetség megszakadt. Nem volt erős szövetség, hiszen csak 10 napot töltöttünk együtt, mégis részei voltak az életemnek ezekben a napokban.

Nem tudsz minden emberi kapcsolatot életed végéig ápolni. És nem is kell, hogy erre törekedj, mert vannak olyan kapcsolatok, melyek csak egy rövidebb vagy hosszabb szakaszban részei életednek, aztán lezárulnak. Ez így van rendjén. De sokszor van, hogy a kapcsolat nem természetes halált hal, hanem az ápolás hiánya gyilkolja meg.

Mindig tegyél bele annyit a kapcsolatba, amennyit az megérdemel! Akár csak még pár órát, vagy akár egy egész életre szóló elkötelezettséget. Pontosan annyit, amennyit az a kapcsolat megérdemel.

Sokan úgy gondolják, hogy a tisztelet jár. Jár, mert én vagyok az idősebb, jár, mert magasabb beosztásban vagyok, vagy jár, mert a társadalmi elvárások így diktálják. De a valóság az, hogy a tisztelet magától senkinek sem jár. A tiszteletet ki kell érdemelni. Az őszinte tisztelet soha nem protokoll alapján képződik az emberek fejében, sosem magáról a személyről szól, hanem annak elismerése, amit az az ember tett.

Amikor tolószékben, a gyomrom maradék tartalmát kényszeredetten kiürítve tolt át az ápoló az agyi elektródás vizsgálatra, akkor én voltam az az ember, akinek pillanatnyi státusza alapján valóban semmilyen tisztelet nem jár. Nehéz tisztelettel nézni egy vegetáló szobanövényre. Az ápoló kétszer akkora volt, mint én, és nem szélességben, hanem látszott, hogy keményen sportol ő is. Amikor ránézett a kezeimre, egyből látta rajta, hogy harcművész vagyok, aki téglát, deszkát szokott törni ököllel. Rá is kérdezett, és ahogy próbáltam az időt optimálisan megosztani a neki való válaszolás és a vesetál között, egyszer csak annyit mondott: respect. Ez valóban őszinte tisztelet volt, amire akkor egyáltalán nem számítottam, és ami nagyon jólesett. Újra éreztem, hogy nem hiába küzdöttem eddig, és hogy ezután sem fogok hiába harcolni.

Másnap egy másik ápoló jött oda hozzám azzal, hogy hallotta, harcművész vagyok. Kérdezett rólam, aztán elkezdett mesélni saját magáról, személyes tragédiájáról, arról, hogyan törte derékba sportolói életét a betegsége. Egy teljesen idegen ember olyan személyes dolgokat osztott meg velem, amikre szintén nem számítottam akkor. A tisztelet egyből bizalmat is épített.

Tiszteletet lehet színlelni, de bizalmat nem. Bizalom csak őszinte tiszteletből tud kialakulni.

Egy véletlenül elcserélt infúzió. Jelentheti akár a történet végét is, de nálam a szomszéd bácsi szerencsére résen volt. Én az első két napon még nem voltam olyan állapotban, hogy odafigyeljek erre. Azt viszont nagyon megtanultam, hogy nem adhatod át a felelősséget másnak – egyedül Te felelsz az életedért.

Vannak olyan helyzetek az életedben, amikor kiszolgáltatottá válsz és nem Te irányítod az eseményeket. De amint tudod, vedd vissza a kormánykereket, mert hiába minden jó szándék, hiába minden odafigyelés, mindannyian hibázhatunk. Kérj segítséget, amikor valóban szükséged van rá, és mindig próbálj bízni másokban, de a felelősséget soha ne add ki a kezedből! Ne várd el senkitől, hogy jobban figyeljen az életedre, mint Te magad!

A saját életed mellet még valamiért felelsz: a környezeteddel való kapcsolatodért. A kórházban töltött napok lehettek volna keservesek. Panaszkodhattam volna az omladozó vakolatra, a túlterhelt orvosokra, ápolókra és gyógytornászra, a kisebb hibákra, amik becsúsztak, vagy az elfogultságot félretéve akár a saját szeretteimre is, akik néha megszegték a kórházi szabályokat, csak azért, hogy mellettem lehessenek és segítsenek, amiben tudnak.

De én jól éreztem magam. Eszembe sem jutott panaszkodni. Azok az emberek megmentették az életemet. Az a környezet pedig olyan, amilyet a rendelkezésre álló pénzből ki lehetett hozni. A hibák gyakran a túlterheltség miatt vannak az egyik oldalon, a szívszorító aggódás és a tehetetlenségből adódó kétségbeesés miatt a másikon.

Nem vagyok naiv. Vannak, akik tudatlanságból, érdektelenségből, vagy torz személyiségük következményeként hibáznak. Vannak idióták, ez tény. De ha minden embert, aki hibázik, egyből idiótaként kezelsz, azzal csak azt bizonyítod, hogy kettőtökből az egyik biztosan idióta. És ha ő is tényleg az, akkor mindkettő.

Azt kapod, amit adsz. Egy mosoly, egy kedves vagy vicces mondat, vagy egy megértő szó azonnal egész más minőségűvé változtathat egy emberi kapcsolatot. Neked kell kinyitnod az ajtót.

Végül van még egy nagyon fontos dolog, ami rengeteget segített a kórházi napokban: a humor. A nevetés erőt adott és megakadályozta azt, hogy a kiszolgáltatottság érzése, a félelem és a pszichés teher beárnyékolják a napjaimat. Amikor a neurológia épületéből mentővel átvittek CT-re, a pszichiátriáról is hoztak egy delikvenst az autóban. A férfi lelkesen elmesélte, hogy megszökött, de fennakadt a kerítésen és órákig lógott ott, míg leszedték.

A helyzet szomorú is lehetne, de sem a mesélő, sem a hallgatóság (a mentősök és én) nem annak láttuk. A közös mosoly sokat segített azokban a percekben, amikor épp az agyamat mentünk átvilágítani, hogy vajon mekkora maradt a kár benne, és hazamehetek-e végre.

Nem mindig találsz külső okot a nevetésre. De ha nincs min nevetni, akkor nevess magadon. Csak nevess! 🙂 A humor olyan helyzeteken is átsegít, melyekről azt hiszed, összetörnek, vagy szép lassan felemésztenek. Még ha más nem is maradt, akkor is mindig megvan a lehetőséged, hogy mosolyogj.

Mosolyogj, és soha ne add fel!

Rengeteg élmény ért a stroke pillanatától kezdve egészen a teljes felépülésig, és azóta is. Most azokat osztottam meg Veled, melyeknek a kórházban a legnagyobb hangsúlyuk volt számomra. A lista természetesen nem teljes. Te mivel egészítenéd ki?