Van valami, ami nagyon hiányzik ma az emberek jelentős részéből. Valami, ami a magánéletünkben, a hivatásunkban, de életünk más területein is alapvetően meghatározza azt, hogy sikeresek leszünk-e, vagy csúnyán elvérzünk. Valami, amire kudarc esetén ritkán hallasz bárkit is hivatkozni.
Gondolkodtál már azon, hogy vajon miért megy tönkre annyi párkapcsolat, ami szerelemmel és őszinte szeretettel indul? És hogy miért mondanak le annyian az álmaikról, legyen szó akár a munkájukról, a családjukról, a lakhelyükről vagy az életvitelükről? Vajon miért van az, hogy az emberek többsége először nagyon vágyakozik valamire, aztán néhány év múlva annak töredékével, vagy valami egészen mással kénytelen beérni?
Érvek és kifogások tömkelege érkezik ilyenkor. „Túl naiv voltam, minden férfi seggfej!” – mondja dacos elkeseredéssel a nő, aki már több nagy szerelmében is csalódott. „A nők csak hisztizni tudnak, teljesen kifacsarják a férfiakat!” – röpköd a férfi oldalról is a párkapcsolati kudarc magyarázatának szánt szokásos sztereotípia. „Csak a seggnyalók és a szerencsések futnak be, nekem a siker nem adatott meg.” – sóhajtozik a vállalkozó, aki a saját lábra állni próbálóknak ahhoz a 80%-ához tartozik, akik nagyon hamar elbuknak. „Megelégszem én ezzel az élettel, ami van, nem vágyom már többre.” – hazudják annyian, akik élve eltemetik az álmaikat – és ezzel szép fokozatosan önmagukat. És bár az imént említett példák látszólag nagyon különböznek egymástól, mégis van egy közös pontjuk.
Amikor kudarcról és csalódásról van szó, sokan naivitásra, érzelmekre vagy azok hiányára hivatkoznak, a valóság azonban az esetek jelentős részében ennél jóval prózaibb. Nem, legtöbbször nem az érzelmek, a lelkesedés vagy a tapasztalat hiányzik, hanem valami egészen más: a befektetett munka. A szürke, néha izzasztó, sokszor nagyon nem kívánt munka. Az a munka, ami nélkül sem emberi kapcsolat, sem vállalkozás, és összességében az életünk sem működhet jól hosszútávon. Az a munka, amit a kezdeti rajongás rózsaszín felhői eltakarnak – és ami akkor kap szerepet igazán, amikor a kis felhőcskék feloszlanak.
Mert jönnek a konfliktusok. Jönnek az egymásnak ellentmondó igények, a megoldatlan élethelyzetek, a keményen ütköző elképzelések. Az elvárások találkoznak a valósággal, és az eredmény távol áll a harmóniától. Eljön az az idő, amikor az érzések önmagukban már kevésnek bizonyulnak.
Ingyen legyen és azonnal
Odáig mindig baromi jól megy a dolog, amíg a kezdeti lelkesedés kitart. Amikor új ötlet születik egy vállalkozásra, minden olyan szépnek és könnyen elérhetőnek látszik. Amikor elindul az alkohol és a szokásos újévi fogadalom törvénytelen gyermekeként megszületett fogyókúra, eszméletlen az a lendület és hosszútávú akaraterő, ami akár másfél hétig is kitart. Amikor új egy kapcsolat, a férfi kinyitja a kocsiajtót a nőnek, és a nő is mindent megtesz, hogy tetsszen a férfinak. De nem is megerőltetőek ezek a dolgok, hiszen a hormonok helyettünk is dolgoznak. Tele vagyunk reményekkel, hittel, álmokkal. Nem létezik lehetetlen. Nem létezik probléma.
Aztán mint a részeg gimnazista, aki beleszarik a körforgalom virágoskertjébe, úgy érkeznek meg az első komolyabb akadályok – és maradnak annyira szem előtt, hogy nem lehet nem észrevenni őket. Már nem működik a hormonális túlkompenzálás. A szőnyeg alá söprés is csak ideig-óráig megy, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy magától nem fog megoldódni a helyzet.
Ez az a pont, amikor az emberek jelentős része úgy, ahogy van, kidobja az egészet a kukába. Mert már bűzlik. Már ki kéne takarítani a trágyát, és időt, energiát, munkát kéne fektetni a dologba. A párkapcsolati konfliktuskezelés lehetséges stratégiái között az egyelekmegdeszeretlek már nem szerepel. Az új munka, új hobbi, új lakóhely ideális, festményszerű képéről elkezdenek lepattogzani a hibákat elfedő részek. Így pedig már inkább nem kell a kapcsolat, nem kell az álom, nem kell a lehetőség, mert kiderült, hogy nincsen ingyen. Mert valamit tenni is kéne érte. És mert egy-egy apró gesztusnak nem biztos, hogy van azonnali eredménye.
Legyen könnyű, legyen gyors, legyen egészséges. De ezt már a gyorséttermeknél is megtanultuk, hogy egyszerre nem fog teljesülni minden.
A petróleumlámpa tanítása
Sok mindenért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, köztük egy olyan dologért is, amiért gyermekkorom nem minden pillanatában éreztem őszintén kitörő örömöt: azért, hogy nem toltak mindent a seggem alá. Nagyon jó gyerekkorom volt, és mindent megkaptam, amire szükségem volt, de nem mindent, amit akartam. Ugye Te is érzed a különbséget?
Nem volt minden ingyen – és itt elsősorban nem is a pénzről van szó, hanem a munkáról. Arról, hogy megtanultam befektetni, ha valamiből ki akartam venni. Megtanultam zsebpénzért takarítani. Megtanultam a rinyálást abbahagyni, ha valamit nem kaptam meg, mert nem fért bele az időbe, a költségvetésbe, vagy egyszerűen csak tök fölösleges lett volna megvenni. És megtanultam azt is, hogy ha szeretnék valamit, akkor a fenekemet megmozdítva tudom azt elérni.
Ez a mentalitás elkísért egész további életemben. Tudom, mit jelent húszliteres kannákkal ivóvizet hordani, petróleumlámpa mellett gubbasztva tanulni, ötven kilós cementes zsákokkal dolgozni, negyven fokban födémet vasalni és kétméteres gazt kaszálni. Dolgok, amiknek viszonylag kicsi a vonzereje. Dolgok, amik azonban nagyon szükségesek, és rendkívül fontos leckét jelentenek.
Ezt a leckét nem tanulta meg a mostani fiatalok többsége, de az idősebb generációk képviselőinek jelentős része sem. Nem szeretnek a minimálisnál többet fizetni (ahol a minimális a komfortzóna határát jelenti). Nem akarnak egy kapcsolat megmentéséért, de még a fenntartásáért sem dolgozni. Nem értik, hogy ha új munkába, új hobbiba vagy új fogyókúrába fognak bele, akkor az miért nem működik.
Elmondom, miért. Azért, mert bár a legtöbb háztartásban már egyetlen ujjmozdulatra felvillan a lámpa, de az élet nem így működik. Az élet úgy működik, mint a petróleumlámpa: kell hozzá az alapanyag, kell hozzá a tűz, ami begyújtja, és kell hozzá a fény őrzője, aki Te magad vagy. Aki mindig a megfelelő helyre teszi a lámpát, és aki figyel arra, hogy mikor kell azt újra meggyújtani. Aki hajlandó munkát és energiát befektetni, ha cserébe kapni akar valamit.
Ez az, amiről nagyon sokan megfeledkeztek – vagy talán soha nem is tanulták meg.
Kicsi kertet minden gyermeknek
Semmiből soha nem lesz valami. Vannak persze olyanok is, akik semmit sem tesznek, mégis készen kapnak mindent az ölükbe, de attól még, hogy nem ők fizetik meg, annak is van ára. Lehet persze ilyen stratégia szerint is játszani. Lehet gerinctelen élősködőként élni – ez az opció is mindenki számára adott. Vannak bőven olyanok, akik élnek is vele. A többségük nagyon csúnyán elbukik, de aki nagyon szerencsés vagy nagyon ügyes, az le tud így is élni akár egy egész életet.
De mindenki más, aki nem szeretne egy önző seggfej lenni (és az önző seggfejek szerencsétlenebb többsége is), jobban jár, ha nem vár a semmiért cserébe valamit. A „semmiért egészen” nem működik, csak az elménket – és a kultúránkat – fertőzi.
A felnőttek közül sokakon már nem lehet segíteni. Nem azért, mert nem tudnának változni, hanem azért mert nem akarnak. A fogyasztói társadalom instant boldogságiparával nehéz lenne harcolni – de nem is kell. Aki hajlandó rá, az belenéz a tükörbe, és elkezd tenni a változásért, aki pedig nem, az éli úgy az életét, ahogy eddig, és időről időre rácsodálkozik, hogy az eredmény is ugyanaz marad.
A gyerekeket viszont még egész biztosan lehet tanítani, és ez a mi felelősségünk. A sok szempontból káros oktatási rendszerünknek például egy előremutató fejlesztése lehet, ha bekerül a tananyagba a kertgondozás. Nem viccelek. Rengeteg dolgot megtanulsz, ha van egy saját kerted: felelősséget, gondoskodást, türelmet, rendszerezettséget, következetességet, az élet megbecsülését, és azt is, hogy a befektetett munkának eredménye van, a munka hiányának pedig következménye.
Minden szülőnek érdemes létrehoznia a gyermeke számára egy saját pici kertet (aki nem kertes házban lakik, az vesz egy dézsát vagy egy cserepet, és abban ki tud alakítani egyet), de mivel a fenti okok miatt sokan ezt úgysem teszik meg, ezért fontos, hogy a tananyag része legyen.
Persze a jelenlegi oktatási rendszernek nem az a célja, hogy felelősségteljes, önálló embereket neveljen, hanem az, hogy jó rabszolgákat. Olyanokat, akik kötelességből dolgoznak. Olyanokat, akik nem pofáznak vissza, hanem egy szűk réteg céljaiért robotolnak. És olyanokat, akik a saját céljaikról és álmaikról inkább lemondanak – mert nem kötelezi őket senki és semmi arra, hogy megvalósítsák azokat.
Így válnak az egykor nagyon szerelmes párok egymás legnagyobb ellenségeivé. Így vesznek el barátságok és munkakapcsolatok. Így válnak mindennapossá a családi viszályok. És így viszik az álmaikat a temetőbe a derék mintapolgárok. Meg akarták spórolni a munkát, ingyen akartak boldog életet, és nem ismerték fel, hogy nemcsak annak az árát kell megfizetnünk, amit szeretnénk megszerezni, hanem annak az árát is, amit hagyunk elrohadni.
Ha virágokat szeretnél látni, ne akard megspórolni a munkát. Az életed túl rövid ahhoz, hogy a szerencsére bízd az alakulását. Ápold a kertedet. A kapcsolatodat. Az álmaidat. Önmagadat.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Hogyan szabaduljak meg a félelmemtől? Nem fogsz. Legalábbis az értelmes
Tovább
Szeretjük a könnyű utakat. Szeretünk kész megoldásokat kapni, vagy ha
Tovább
„Fáj a derekam!” „Rosszak az ízületeim!” „Nem lesz ez már
Tovább
Van az őszinteségnek egy látszólag nagy csapdája: eleinte sokkal nehezebbnek
Tovább
Szia!
Véletlenül kerültem erre az oldalra, de ha már itt voltam, akkor elolvastam az írást. Manapság sokszor ragadok “tollat”, hogy válaszoljak az ilyen írásokra. Szerintem óriási tévedésben van az író. Az emberek erre a világra nem azért születnek, hogy a vágyaiknak éljenek. A legtöbb párkapcsolat azért megy vakvágányra, mert minden embernek hiányzik az életéből valami, amit nem tud megfogalmazni. Ezt a valamit szeretnénk folyton folyvást megtalálni és ezért kipróbálunk mindent. Elsőre úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk. De aztán a keresési vágy újra és újra előjön és azt érezzük, hogy lépni kell, keresni tovább. Valami nem stimmel ezzel a világgal! Az ember azt hiszi, hogy tudnia kell! Mindent! De igazában még mindig nagyon balga! Azt hiszi, hogy ért valamihez, pedig még a tudomány is csak a hitre támaszkodik. Mindig csak hisszük azt, hogy feltaláltunk valamit és hisszük azt, hogy miből lesz a cserebogár. Aztán később, előbb vagy utóbb, rájövünk, hogy mekkora blődség, amit akkor gondoltunk…
Itt vagyok én. Az élet úgy hozta, hogy jóképű pasinak születtem. Soha nem kellett a nők után mennem, jöttek ők maguktól. 🙂 Akik ismernek, azt mondták, hogy a legszebb barátnőim nekem voltak. A feleségem is vadítóan szép “mások szerint” – is! 🙂 Tizennégy évvel fiatalabb. A diplomaszerzés közben már elhelyezkedtem egy jó nevű fejlesztőcéghez. Mára középvezető lettem, úgy, hogy soha nem akartam feljebb lépni. Nem vagyok főnök típus, de a megoldóképességem 100%-on ketyeg. Ezt nagyon szeretik a nők. Volt és van sokk hobbim. Régen szerettem a küzdősportokat. Mindent kipróbáltam. Szerettem a luxus márkákat. Mindenben. Elsőként a ruházat. Ma már a BMV-t lecseréltem egy KIA-ra. Na nem a pénz miatt, mert abból egyre több van. Egy apró vállalkozást is felfuttattam. Már nem is kell rá figyelnem. Olykor az asszony foglalkozik vele. Sok helyre eljutottam már. Egy nem túl nagy, de szép házba költöztem lassan tíz éve. A feleségemnek is van egy kocsija, de nem vezeti, mert jobb a békesség… 🙂 Szeretek sportolni. Két szerelem van most a haveri foci mellett. A squash és a sárkányrepülés. A csajok szerint tipikus alfa-hím vagyok, bár fogalmam sincs ez mit jelent. Otthon mindent megszerelek egyedül. Nem kell segítség. Talán ez? De a lényeg, hogy ezt miért írtam le? Született két lányom. Az idősebb 9 éves korában úgy jött egyszer haza az iskolából, hogy fáj mind a két keze és mind a két lába. Menthetetlen leukémiás lett. Akkor fogtam fel, hogy lehetek bármennyire is rátermett! Megoldhatok bármit otthon és a munkahelyemen. Ezt nem tudom. Vagyis minden, amit elértem az életben, semmit sem ér! Ma már csak hárman vagyunk! De kaptam ezzel valamit, amire nem számítottam. Megtaláltam azt, amit mindenki keres. Érdekes, pedig itt volt mindig testközelben, itt az orrom előtt. De nem láttam, mint fától az erdőt. Ha elvesztesz valamit véletlenül, azt nehezebb megtalálni. Amit az emberiség elvesztett, azt készakarva tette. Ezt választotta, pedig nem tud nélküle élni.
Miért dolgozzak egy olyan kapcsolat fenntartásáért,amiről józanul végiggondolva már sokszor megállapítottam,hogy össze nem illő emberek közötti?Miért dolgozok egy olyan kapcsolat barátságként való laza fenntartásáért,amiről már sokszor megállapítottam,hogy össze nem illő habitusú jó emberek közötti?mert egyszer elindult,és még nem ért véget
Amit írt csak részben igaz! A poláris világ nem a leírtak szerint működik,már pedig mi abban élünk. Ahol van sikeres ott léteznie kell kudarcnak is. Jing és jang,pozitív negatív. Mindenki nem lehet sikeres kitartó,gazdag,vállalkozó,diplomás stb. A kommunizmus megbukott nem is lesz. ha mindenki az ön által leírtak szerint élne viselkedne állítólag jólétben boldogan élnénk. Nem,a sikert csak a kudarcon át (vagy fordítva)lehet megélni,felismerni. Egyformaság itt a fizikai síkon nem létezik,pont az a lényege a másság,nincs két egyforma dolog,élet,jellem élethelyzet. egy sikeres ember csak a mások munkájából lehet lehet sikeres,ha mindenki az ön receptje szerint cselekedne akkor egyformák lennénk senki nem élne jobban a másiknál,klónok lennénk. Fizikai síkon a polaritásban nem létezik és nem is fog ez megvalósulni.
Egész életemben keményen dolgoztam,mindíg más aratta le gyümölcsét,a sikeres mindíg azt pofázza,én megtudtam ezt és ezt tenni csináld utánam te is sikeres leszel. Ha mindenki a sikeres embert majmolná akkor kit tudnának kihasználni megrövídíteni? Akkor mindenki egyforma életet élne megszünne a különbözőség,hogy lehetne
siereres mindenki nem tünne ki senki a többi közül. Sikeres csak a polaritásban lehetsz!
Kedves Gábor!
Maximálisan egyetértek azzal, amit leírtál. Úgy is mint magánember, úgy is mint pedagógus…Sajnos most az instant levesek és a gyors, de felületes megoldások , a sok pénzt kevés befektetésért – korát éljük. A jó hír az, hogy vannak még olyan emberek (pedagógusok is!) , akik fontosnak tartják megtanítani gyerekeiknek, hogy igazi beteljesülést csak a jól végzett munka öröme hoz, hogyha van egy álmod, akkor tegyél érte és ne hagyd magad eltántorítani a célodtól, hogy felelősséget vállalj önmagadért és tetteidért. Mert felelősséggel tartozol azokért a döntésekért, amelyeket meghozol, de azokért is, amelyeket nem!
Különben is: minden nézőpont és hozzáállás kérdése… Köszönöm.
Szia!
Már írtam neked, és gondolom, az sem tetszett neked. Nem érdekel, közzé teszed-e. Nem bántani akarlak, pláne nem nyilvánosan, csak visszajelzést adni. A tartalommal nincs miért vitatkozni. Persze, hozzá tudnék tenni 1-2 jó gondolatot, több szem többet lát alapon, de annyira nem fontos ez nekem. Viszont a kivitelezéshez annyit fűznék hozzá, hogy nem teszi eredetivé és ütőssé az írásod a sok vulgáris kifejezés és hasonlat (pl. a gimnazistáról). Hogy én is mondjak egyet: Nem hiszem, hogy az a legjobb módszer a napon izzadó lehűtésére, ha váratlanul hideg vizet locsolunk rá. (Egy dal ihlette gondolat) 🙂
Zsuzsa
Kedves Gábor!
Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, hogy minden okkal történik. Az írásod mellbe vágott. Ma reggel pont azon gondolkoztam, hogy mi az, ami nem megy, ami megváltozott mostanában körülöttem. Régen minden apró dolognak tudtam örülni, mostanság meg többször hagyja el a szám panasz. Aztán azt mondtam, nem a körülmények változtak, hanem én magam. Egy szóval fogalmaztam meg, kitartás. Nincs bennem kitartás. Erre megnyitom az e-mailt és minden szava, mondata nekem szól. Válasz a reggeli gondolataimra. Ez jel lenne? Köszönöm. K
Kedves Gábor!
Ugyan még egyetlen levelemre sem válaszoltál, de azért leírom a gondolatomat. Nekem már négyéves koromban magamnak kellett kimosnom, kivasalnom a zsebkendőimet, hatéves koromban csalánt szedtem a gyógyszertárnak, és elkezdtem újságot kihordani arra a területre, ahova az újságos már nem akart elmenni. A csalánszedést és az újságkihordást megfizették (no, nem nagyon, de azért annyira, hogy megtanultam becsülni minden fillért és forintot). Teljes mértékig egyetértek veled, hogy a gyerekeket igenis meg kell tanítani dolgozni. A középső fiam hároméves korától segített a konyhában, a másik kettőnek is volt már gyerekkorában is könnyebb munkája. Nagyon jó az írás, annyira, hogy továbbítom többeknek is!
Kedves Gábor!
Nagyon régen olvasom a “használd fel” írásait.Egyszer kétszer írtam is hozzászólást,de annyira szinkronban vagyok velük,hogy nem tudok olyat írni ami ellent mondana az itteni leírtakkal,vagy olyan “okosat”kitalálni ami gyarapítaná azt a konzekvenciát amit itt is gyarapítaná a már leírtakat. Mindenre csak azt írhatom,hogy csak így tovább.NAGYON JÓ és NAGYON HASZNOS és TANULSÁGOS és RENGETEG lenne belőle a MEGSZÍVLELENDŐ amit bizony nehéz sok esetben a gyakorlatba is átültetni. Mert mentálisan beteg ez az ország, annyi bizonyos!
ÉN,TE,Ő —MI, TI,ŐK… Így globálisan. Ez az érzetem…