Van egy nagy különbség az oktatás és a tanítás között: az előbbi a megfelelésre, az utóbbi a gondolkodásra ösztönöz. Persze ennek jó oka van. Az oktatás célja az, hogy minél rövidebb idő alatt minél több információt töltsünk valaki fejébe, és elvárjuk tőle, hogy tökéletesen azonos formában visszaadja azt, amit hallott. Ismerős jelenség, ugye?
Ezzel szemben a tanítás egészen másról szól. Ahogy a mondás tartja, a jó tanító megmutatja, hogy merre nézz, de azt nem mondja meg, hogy mit láss. Aki tanít, annak a célja az építés: szeretne saját tudásával hozzájárulni ahhoz, hogy az, akit tanít, képessé váljon az önálló alkotásra – akár szellemi, akár fizikai értelemben.
Önálló alkotás. Ez a két szó a kulcs. Két szó, amelyek közül az oktatásban egyik sem szerepel. Nem is szerepelhet, hiszen az oktatási rendszer nem az építést, hanem a megőrzést szolgálja. Nem a tudás megőrzését – mert annak másodlagos szerepe van –, hanem az emberek irányíthatóságának megőrzését.
Megmondom, mit gondolj
Keményen hangzik, tudom. És igazságtalan is lenne azt mondani, hogy kizárólag egy önös célú rombolásról van itt szó. Természetesen fontos ismereteket és értékeket is közvetít az oktatási rendszer, és az is igaz, hogy rengeteg embernek szüksége van rá. Még egy jó szülő is lehet rossz tanító, a rossz szülő pedig szinte biztosan az. Szükség van tanítókra, szükség van a tudás átadására, és sokaknak szüksége van arra is, hogy ez szervezett formában, szakképzett emberek segítségével történjen meg.
Az oktatási rendszer legnagyobb hibája nem is a szakértelem hiánya – bár erre is akad példa bőven –, hanem a meglévő szakértelem kártékony használata. Rengeteg kiváló tanár van, akiknek valóban szívügyük, hogy az általuk tanított gyerekek ismeretekben gazdagabb, a társadalom működéséhez hatékonyan hozzájáruló felnőttekké váljanak. Sőt, vannak, akik még az emberi lélekkel, a társas kapcsolatokkal és az önmegvalósítás elősegítésével is foglalkoznak.
Az ő tragédiájuk az, hogy fogaskerekek. Fogaskerekek egy olyan gépezetben, amely sem az ő, sem a többi fogaskerék, sem pedig a gépezet által gyártott újabb fogaskerekek érdekeivel nem törődik. A gépezet profitot termel. Nem a fogaskerekek számára, hanem a gépezet tulajdonosainak. A profithoz pedig olyan fogaskerekek kellenek, akik tudják a feladatukat, rendesen csinálják azt, és elnyomják magukban a saját igényeiket. Még jobb, ha nem is tudnak a saját igényeikről, hanem beérik készen kapott sablon igényekkel.
A fogaskerekek csendben végzik tovább a dolgukat, nincs egy fölösleges hang sem, és maradnak azon az egyetlen tengelyen, ahol nekik forogni szabad. A gépezet működik, a profit termelése akadálytalanul folytatódhat. Ehhez pedig az eszköz egy olyan oktatási rendszer, amit három szóban így tudok jellemezni: megmondom, mit gondolj. És ha ezt egészen kisgyerekkorod óta magadba szívod, akkor hatékonyan tud működni a gépezet. Mert a legjobb rabszolga nem az, akit korbáccsal kell ütlegelni, hanem az, aki azt hiszi magáról, hogy szabad.
Maradandó károk
Sokan úgy állnak hozzá a tanuláshoz, hogy azt az életünk első 20-25 évében le kell tudni. Mégis hogy lehet ez? Hiszen egy kisgyermek mindenre kíváncsi, figyel, szívja magába a tudást, és élvezi, ha valami újat megtanulhat. Az az alapállapota, hogy folyamatosan tanuljon. Hány felnőttre igaz ez? Valami az évek során megváltozik. Az oktatási rendszerbe bekerülő gyerekek jelentős részének tanulási motivációja évről évre csökken. Jó esetben megáll egy ponton, de sokak esetében még ez sem igaz. Az iskolából kikerülve pedig a legtöbb fiatal felnőtt úgy érzi, hogy a tanulásból egy egész életre elég is volt neki. És ezek az emberek tényleg leélnek úgy egy életet, hogy bezárják az agyukat minden új ismeret elől – legyen szó akár tudományról, akár emberi kapcsolatokról, akár a legmélyebb ismeretről, amit ember elsajátíthat: az önismeretről.
Ezen persze nincsen semmi csodálkoznivaló. Az iskolai évek alatt a gyermekekben ösztönösen meglévő belső motiváció helyét átveszi a külső motiváció – vagyis a büntetéstől való félelem, a másokkal való versengés, az elvárások az iskola, a szülők és a társadalom részéről. Külső motivációra azonban nem lehet stabil várat építeni. Ezért nem tud mit kezdeni az életével annyi ember, amikor a körülményei megváltoznak, és ezért omlanak össze annyian – talán végleg – egy komolyabb, vagy akár kisebb kudarc elszenvedése után.
Mert képtelenek újat tanulni, változtatni a módszerükön, vagy változtatni a hozzáállásukon. És mert megtanulták, hogy meg kell felelniük, és akinek ez nem sikerül, az szar ember, aki büntetést érdemel. Az már nem érdekes, hogy miért nem sikerült – a lényeg az, hogy nem felelt meg. Ezért szenved annyi ember megfelelési kényszerben, és ezért szoronganak olyan dolgok és emberek miatt, amiket és akiket egészen nyugodtan leszarhatnának.
Mégsem teszik. A sokszor teljesen értelmetlen iskolai elvárások miatt frusztrált gyerekekből a szintén sokszor teljesen értelmetlen társadalmi elvárások miatt frusztrált felnőttek lesznek. Olyan felnőttek, akik ahelyett, hogy a saját álmaikat valósítanák meg, folyamatosan azon görcsölnek, hogy ne lógjanak ki a sorból.
Ez ugyanis az egyik legnagyobb bűn, amit az iskolában – és a társadalomban – el lehet követni: más vagy, mint a többiek. Nem férsz bele az uniformizált rendszerbe. Kezelhetetlen vagy, mert nincs olyan sablon, amit kényelmesen rád lehetne húzni. Úgyhogy rád húzzák erőszakkal a kész sablont, levágva belőled mindent, ami a sablonba nem fér bele. Minden szokást, minden ismeretet, minden értéket, és minden szükségletet.
Túl szélsőséges véleménynek tűnik ez? Vajon miért van annyi fiatal felnőtt, akinek fogalma sincs róla, hogy mivel foglalkozzon, vagy hogy egyáltalán mi az, amit igazán szeret? Miért választanak olyan szakmát, munkahelyet és életutat maguknak, amire már alig néhány év után utálattal tekintenek? Nem az lenne az iskola fő célja, hogy a gyerekek megtalálják a saját útjukat? Hogy azzal foglalkozzanak, amit igazán szeretnek? Ehelyett olyan emberek kerülnek ki onnan tömegével, akiknek a feje tele van haszontalan tudással – mert valljuk be, az iskolában átadott ismeretek jelentős részének pályafutása egy jó jegy megszerzésében csúcsosodik ki –, a legfontosabb tudással azonban mégsem rendelkeznek: nem tudják, hogy mit kezdjenek a saját életükkel. Ezért inkább választanak egy kitaposottnak vélt utat, ami a biztonság és a jólét ígéretével kecsegtet, mintsem hogy a csordától elszakadva a saját útjukon haladjanak.
Ehhez ugyanis nincsen eszközük. Egyrészt azért nincsen, mert az iskola ismereteket átmenetileg felhalmozó, azonban önálló gondolkodásra és feladatmegoldásra képtelen embereket nevel, akiknek fogalma sincsen róla, hogy egy ismeretlen úton hogyan haladjanak előre. Másrészt pedig azért maradtak eszköz nélkül ezek az emberek, mert a folyamatos megnyirbálásuk és személyiségük kifejezésének elnyomása miatt alacsony önértékelésben szenvednek. Pedig a siker legfontosabb eszköze pont az önmagunkba vetett hit.
Ez így elég szarul hangzik, igaz? Van egy nagy doboz, amit oktatási rendszernek hívunk, beletesszük a még kevés ismerettel rendelkező, ám lelkes, tudásra vágyó, önmagát felvállaló gyermekünket, aki onnan kikerülve egy némi hasznos ismerettel is rendelkező, de gondolkodni nem tudó (vagy nem is akaró), kijelölt utakon járó, önmagát feladó emberként kezdi a felnőttkorát. És sokan közülük így is élik le az egész életüket.
Nem mindenkivel történik ez. A legtöbb ember azonban elszenved kisebb vagy nagyobb károkat az oktatási rendszer jelenlegi állapota, az alkalmazott módszerek és az előírt irányvonal miatt. Természetesen nemcsak az iskoláknak, hanem sok esetben a szülőknek is szerepe van ebben a személyiségtorzulásban – ahogy itt írtam erről korábban.
Gépezetre veszélyes ismeretek
Végigjártam az óvodát, az általános iskolát, a gimnáziumot és az egyetemet. Sok oktatásban részesültem ezeken a helyeken, de csak kevés tanításban. Keveset tanultam önmagamról, az embertársaimról, és magáról az életről. Megtanultam, hogy mi az a benzol és a tetraklór-etilén, de azt nem tanultam meg, hogy mit tehetnék, hogy az ivóvizünkben ne legyenek ilyen mérgező anyagok. Megtanultam, hogy a mohácsi vész 1526-ban történt, de azt nem tanultam meg, hogy ha a saját életem kerül válságba, akkor mit tegyek. Megtanultam, hogyan oldjak meg egy inhomogén másodrendű differenciálegyenletet próbafüggvény-módszerrel, de azt nem tanultam meg, hogy hogyan oldjam meg a párkapcsolati, baráti, vagy általános emberi konfliktushelyzeteket.
Pedig rengeteg olyan dolgot megtaníthatna az iskola, aminek valóban haszna van. Ezek az ismeretek azonban veszélyesek. A gépezetre veszélyesek. Nem azért, mert ellentétesek lennének bármiféle deklarált vagy csendben elfogadott emberi értékrenddel – hiszen ezekre a politikusok is szívesen hivatkoznak egy-egy döntés elfogadtatása érdekében –, hanem azért, mert ezek az ismeretek önállóságra és felelősségvállalásra nevelnek. Ez viszont ellehetetlenítené az irányíthatóságot.
És hogy mégis milyen tantárgyak hiányoznak az iskolából? Kezdem az egyik legfontosabbal: a szeretet. Hülyén hangzik, vagy talán sokaknak viccesen is, pedig ez inkább szomorú, mint vidám dolog. Az emberek többsége nem tudja, mi az az őszinte, tiszta, önzetlen szeretet. Nem tudják, hogy a szeretet nemcsak egy érzés, hanem egy fejleszthető és fejlesztendő képesség is. A legtöbb ember nem képes úgy szeretni másokat, hogy nem vár érte cserébe semmit, elfogadja a különbözőségeket, és amikor szükséges, akkor feladja a büszkeségét azért, hogy a másik emberrel közös megoldást találjon. Azt sem tanítják az iskolában, hogy aki önmagát nem tudja szeretni, az másokat sem tud igazán. És itt nem egoizmusról van szó, mert az egoista ember valójában nem szereti önmagát, csak próbálkozik vele.
Szintén hiányzó, és szintén rendkívül fontos tantárgy az önismeret. Nemcsak a személyiségünk, képességeink és adottságaink ismeretére gondolok, hanem a félelmeink ismeretére is. A legtöbb ember ugyanis nem mer szembenézni a mélyen gyökerező félelmeivel, amikor pedig bajba kerül – akár egy betegség, akár egy párkapcsolati kudarc, akár egy élethelyzetében bekövetkezett változás miatt –, akkor az önsajnálat kényelmében fürödve különféle hárító mechanizmusokkal próbálja megmagyarázni önmaga és a világ számára, hogy ő tulajdonképpen áldozat, nem pedig a tettes.
Ehhez kapcsolódik egy másik fontos ismeret, amit csak igen kis mértékben érint a jelenlegi iskolai tananyag: a felelősségvállalás. Egyrészt önmagunkért, a saját életünkért, az egészségünkért, a döntéseinkért és a tetteinkért, másrészt pedig egymásért, az összes élőlényért, és a közös élőhelyünkért, amit folyamatosan pusztítunk. Előszeretettel mutogatunk másokra és követeljük tőlük a változást ahelyett, hogy megkeresnénk, mi magunk mit tudunk változtatni a helyzeten. Nem tanultunk meg felelősséget vállalni mindazért, ami az életünk része.
A következő hiányzó tantárgy a társas kommunikáció. Tudod, nem a szakirányú képzések keretében tanított „hogyan add el jobban önmagad” típusú ismeretekre gondolok, hanem arra, hogy hogyan beszélgess valakivel úgy, hogy az tényleg beszélgetés legyen. Sok ember ugyanis csak beszél, és tök mindegy neki, hogy akinek mondja, az nem egy fal, hanem egy érző emberi lény; a lényeg, hogy elmondhassa, amit akar. Meg sem próbálja a másik ember személyiségéhez alakítani a mondandója stílusát (nem a tartalmát, hanem a stílusát!), és csak addig marad békés és türelmes, amíg az általa elvárt reakciót kapja. Ez viszont nem kommunikáció, hanem véleményterror. Nem vita, hanem veszekedés. Ahogy William H. Whyte nagyon szépen megfogalmazta: „A kommunikáció legnagyobb csapdája az illúzió, hogy megtörtént.”
A kommunikációhoz kapcsolódóan két másik ismeretkört is rendkívül fontosnak tartok. Az egyik a nonverbális kommunikáció értelmezésének és használatának képessége. Ide tartozik a testtartás, a mimika, a térközszabályozás, és még számos olyan közlési mód, amit ösztönösen vagy jól, vagy rosszul alkalmazunk, az értelmezése pedig általában tudat alatt történik. Pedig sokkal hatékonyabbá válik a kommunikációnk, ha megtanuljuk tudatosan kezelni ezeket, hiszen az emberi közlés mindössze kevesebb mint 30%-a történik verbális úton.
A kommunikációhoz kapcsolódó másik fontos ismeret a konfliktuskezelés. Ez sokaknál a mondandó ismétlésében, a hangerő növelésében, az ajtó megszokottnál nagyobb sebességgel történő zárt állapotba hozásában és néhány tárgy ballisztikus pályán történő, rövid ideig tartó súlytalanságba helyezésében merül ki, azonban létezik ennél jóval hatékonyabb módszer is. A konfliktuskezelés olyan ismeret, amelynek tanítása révén nemcsak a társas kapcsolatok, de az országok és népcsoportok közötti viszonyok is nagymértékben javulhatnak.
Mindannyiunk felelőssége ez
Bólogató sablon lényeket viszonylag könnyű gyártani. És egy ilyen oktatási rendszer tulajdonképpen tökéletesen beleillik a fogyasztói társadalom koncepciójába: Te vagy a fogyasztó és a végtermék is, aki mindig alacsonyabb rendű a profitnál. A profitnál minden alacsonyabb rendű.
Így vezet egy látszólag működőképes rendszerben egyenes út a középszerűséghez. Mert itt valójában csak egyetlen tényező hiányzik: Te. Hol vagy Te a történetben? Hol van a saját történeted? Mi szól itt ténylegesen rólad? Hol vannak a saját vágyaid, az álmaid, a szabadságod, az egyéniséged, az életed?
Változtatni soha nem késő – bármikor elkezdheted járni a saját utadat. Ez a Te saját felelősséged. Az pedig mindannyiunk közös felelőssége, hogy a gyerekeinkből ne fogaskerekek váljanak.
Én azt mondom: ha már van agyunk, akkor használjuk is.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Vajon természetes folyamat-e az izoláció, mely társadalmunk jelentős részénél megfigyelhető?
Tovább
Újabb eredménytelen veszekedés. Megint úgy érzed, mindent megtettél, hogy megoldjad
Tovább
Fulladsz. Mint amikor egy erős kéz lenyomja a fejedet a
Tovább
Ami nekik csoda, az Neked természetes. Az, hogy minden egyes
Tovább
Szia Gabor 🙂
Az oktatasi rendszer ugy szar, ahogy van. Mint a neveben is benne van: oktat es nem tanit, de leginkabb nem nevel semmire, aminek hasznat venned az eletben. Onallosagra, alkotasra, onallo gondolkodasra, feladatmegoldasra nem nevel. Csak szamonker, leertekel, buntet, vagy besorol. Sorba rendez ahonnan nem illik kilogni. Nem ismeri a szeretetet, a tarsas kommunikaciot, nem tanit onismeretet, konfliktuskezelest. Elvar felelossegvallalast mindenert. Nincs onmegvalositas. Tisztelet annak a parnak aki erre kepes volt (nem csalassal).
A te torteneted: az also polc alatt van. Sajat tortenetre meg ne is gondolj. Rolad csak az iranyithatosag szol. A vagyaid, az almaid, az egyeniseged el van felejtve. A szabadsagod az a keves ido, amikor levegohoz jutsz. Ez a te eleted!
Ha nem tetszik, akkor valtoztass rajta. Jard a sajat utadat, ha van hozza merszed. A tudasrol nem is beszelve. Es ha vannak gyerekeid az nagy felelotlenseg. Mert igy csak hasonlo, vagy rosszabb robotokat nevelsz beloluk.
Lehet kicsit elvont es kemeny szavak, de oszinten ezt latom es erzem.
Udvozlettel Rozika.
Kedves Gábor! Nagyon jó írás!Kár,hogy pont azok a tanárok nem olvassák akiknek kéne!Amíg azért mennek tanárnak,hogy egész nyáron szabin legyenek és nem azért,hogy “pedagógusokká”váljanak addig nem lesz változás!A tantárgyak szuperek lennének amiket felvetett,csak nem lenne ki tanítsa őket.A fiam egy igazi gyerek, pont olyan ahogy a pszichológusok leírják milyennek kéne lennie egy gyereknek,de a suliba kicsinálják.Nem áll be a “sorba”és nem tudnak vele mit kezdeni.Pont mi az ilyen gyerekek szülei örülnénk a legjobban a változásnak.Mondjuk a bemagolós tucatgyerekek és a szüleik arcára kíváncsi lennék,ha nem a megszokott tárgyakat értékelnék!Lenne meglepetés!Üdvözlettel:Csilla
Kedves Gábor!
Alapjában véve tetszik az írásának a mondanivalója, de olyan stílusban van fogalmazva, mint ahogy, az anya beszél a hülye fiához.
Sok ” szar” szó helyett, lehetett volna választékosabban fogalmazni.
Az oktatni és tanítani ugyanazt jelenti, kár ezt boncolgatni.
Aki iskolába jár az tud különbséget tenni aközött, hogy a tanár leadja az anyagot vagy meg is tanítja ill. képes a tudását átadni a diákok részére. Azért pedagógusok, mert a”tudás átadásának” módszereit tanultàk évekig- és ha őket is rosszul oktatták-, akkor ez nem fog működni, és a kör bezárul.
A szeretetet nem kellene oktatni, mert az belülről fakad, és már csecsemő korban meg van az a képességünk, hogy megérezzük azt ha valaki nem őszintén mosolyog ránk.Ha egy tanár kedves és igazságos a diákjaival , akkor ő a szeretetet ezerszer fogja visszakapni.
Egy idealizált világban nagyon fontos az ön által felsorolt dolgok működése, de az iskolában és az életben, pont az ellenkezőjét kell megtanulni. Mire gondolok? Például: ne legyél őszinte, mert “betörik” a fejed, tanuld meg, hogy az igazság nem mindig győzelmeskedik stb. egyéb praktikákat kell még megtanulni, hogy érvényesülj az életben.
Üdvözlettel: Lola
Kedves Anikó, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy sikerült átadnom az üzenetet. Annak pedig még jobban, hogy hasonlóan gondolkodunk a témáról, mert minél többen vagyunk, annál hamarabb lesz változás.
Köszönöm, hogy olvasta az írásomat. 🙂 Szép napot kívánok!
Gábor
Kedves Gábor!
Minden gondolatával egyetértek. A stílus kifejezetten tetszett: erősségek és gyengeségek egyensúlyára törekszik az írás, de akinek van “füle”, nyilván megérti, hogy nagy a baj.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Fekete-Szabó Anikó
Kedves Gábor! Most először találkoztam írásaiddal, e cikk kapcsán. S gyorsan elolvastam, a Mindenki játszhat című írást is. Melynek a végkicsengése nagyon megfogott, s mintegy lehetséges megoldásként villant fel e cikkedben is jelzett problémákra.? Üdvözlettel: Andrea
Nagyon köszönöm 🙂
Kedves Gábor, köszönöm… és
“standard-folyamatosan” gratulálok az írásaidhoz!
Ritkán “commentelek”, de mindig elolvasom.
🙂
Nagyon szívesen, én pedig köszönöm szépen, hogy megosztottad a gondolataidat. 🙂 Nem érintettem, de nagyon fontos, amit írtál. A sokgyerekes családban felnövő, illetve az iskolában érdektelennek elkönyvelt gyerekekbe valóban kevesebb megfelelési kényszert adagolnak be, mint az egykékbe és azokban akiktől sokat várnak, viszont a kevesebb figyelemből adódóan náluk a szeretetmegvonás érzése és az önbizalomhiány lehet probléma. Minden családban megvannak a veszélyek és a lehetőségek is. A szülőkön és a tanárokon múlik, hogy ezeket észreveszik-e, és ha igen, akkor mit kezdenek velük.
Köszönöm szépen Nagylaci, nagyon jó, hogy ezeket megírtad. Én mindig úgy éreztem, hogy a tanári pályára azok mennek, akiknek szívügyük a tanítás, hiszen a pénz nem igazán motiválhatja őket. De belegondolva abba, amit írtál, sok olyan tanárral is találkoztam, akik a pályaválasztásukkal egyaránt kiszúrtak önmagukkal és a tanulókkal is, ráadásul láthatóan nem is szeretik azt, amit csinálnak. Úgyhogy lehet benne valami, hogy a mezőny aljából is jócskán kerülnek be emberek.
A tüntetések hatékonyságát (pontosabban annak hiányát) én is úgy látom, ahogy Te. Olyan ez, mint amikor szépen becsomagoljuk a szart, és átadjuk valakinek. Érzi, hogy bűzlik, de jól néz ki a csomagolás, hát átveszi. Aztán egy idő után kezd elrohadni a csomagolás, és a bűz is egyre erősebb, ezért visszajön a csomag szarral, hogy valami itt nagyon nem stimmel, és változást követel. Erre szépen becsomagoljuk ugyanazt a szart egy újabb réteg szép csomagolópapírba, és újra átnyújtjuk neki. Ő részben vagy teljesen elégedetten hazaviszi, és kezdődik minden elölről.
Kedves Géza,
köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett az írásom. 🙂 Teljes mértékben egyetértek Veled, a családnak kellene megadnia azt a stabil érzelmi és intellektuális hátteret, ami egy gyerek számára szükséges. Ez az írásom az oktatási rendszerről szól, de itt is hivatkoztam egy korábbi írásomra, ahol a szülők felelősségéről beszéltem (http://hasznaldfel.hu/2016/03/vedd-be-a-merget-hisz-szeretlek-avagy-hanyfelekeppen-teheti-tonkre-egy-szulo-a-gyermeke-eletet.html). Sok tanártól hallottam, hogy próbálják kompenzálni, pótolni, illetve kijavítani a szülői nevelésből vagy annak hiányából adódó károkat, és ez tovább nehezíti a lelkiismeretes tanárok hatékony működését.
Köszönöm szépen, hogy megírtad a gondolataidat.
Legyen szép napod!
Gábor
Szomorú, de sajnos ez a helyzet mind sz oktatásban, mind a gyerekek otthoni nevelésében. Azokban a családokban, ahol legalább 3-4 gyerek van szerencsésebb a helyzet, mert nem hegyeződik ki a helyzet egy gyereket. Az egykékből feltétlenül valami kis zseniális polihisztort akarnak nevelni a szülők. Az iskolában is annak a gyerek szerencsésebb, akit érdektelenek könyveknek el és nem figyelnek rá. Sok esetben ezek s gyerekek felnőttként jobban megtalálják a helyüket az életben. Eleve minden gyereknek megvan a saját ritmusa, elvárni azt, hogy egyszerre tanuljanak meg mindent butaság és ennek alapján kategóriából gyereket felelőtlenség és sok esetben kegyetlenség.
A mai oktatási rendszerben ?a TANÍTÓK sajnos nem jutnak szóhoz. Köszönöm a cikket. ☺
Elsőre, vettem egy nagy levegőt.
Tévedsz Gábor! Óriási hiány van a “szakértelem”-ben, sokkal több, mint az Általad finoman jelzett “akad példa bőven”… Oktatásunk tragédiájának gyökerét (racionális gondolkodású magam) abban látom, hogy a pályaválasztó mezőny aljából kerül ki pedagógusaink többsége.
Aztán, elgondolkodva:
… egyet kell értenem Gáborral, mert a felismerés után, már nem a „betegség” képezi a gyökeret, hanem a „gyógymód”. Márpedig a betegség már ismert! Irányító-hatalmi döntéshozóink azonban nemhogy nem gyógyítanak, nem gyomlálnak, de éppen ellenkezőleg: ”locsolják-öntözik” a kórós gyökeret, miközben: a még egészséges hajtások totális lenyirbálásán dolgoznak: Bele-bele minden pedagógust fogaskerékként központ-vezérelte gépezetbe.
Attól tartok, hogy (szerénytelenül) ezt is jól látom: A pedagógus-tüntik, tiltakozások egyetlen hatása az lesz, hogy a ”fehér holló”-kat, az ”alkalmas-rátermett-odavalók”-at távolítják el a rendszerből.
Régóta figyelem a legnagyobb pedagógus szakszervezet, Galló Istvánné media-megszólalásait. Úgy jósolom, hogy a meghirdetett sztrájk elmarad (mi több: némi elégedettségi nyilatkozatokat is várok a ”megegyezés”-ről). A négy megfogalmazott követelés ugyanis: különösebb presztízsveszteség nélkül teljesíthető (legalábbis látszathatásában, mert ugye az ördög a részletekben…). Nyárra aztán beállhat a nyugalom, várakozás a (látszat-)korrekciókra, aztán marad a régi lényege, picit újra színezve, (elmarad a súlyos hibák beismerése, a „bocsánat”-kérő önkritika, marad a „vicc kategória”.)
http://www.jatektan.hu/oktatas.htm
Kedves Gábor!
Teljesen igazad van, az oktatási rendszer hibás: sok felesleges ismeretet okít.
Hiba lenne – azt gondolom -, mindent a rendszerre fogni.
Elsősorban a ‘család’ az a közösség, ahol az alapvető – általad is leírt “tantárgyakat” megtanulhatnák a gyerekek, az iskola közösségében gyakorlattá válhatna az elmélet.
Ha a szülők-gyermekek kapcsolatában hiányos a szeretet, a konfliktuskezelés, a kommunikáció,… akkor miről is beszélünk?! Érzelmileg szüleinkhez kötődünk elsősorban, őket utánozzuk le gyerekként, az iskola erre csak rásegít(het).
Egyébként jó a cikk.
Üdvözlettel: Géza