Tudom, a sérelmeid. Meg a büszkeséged. Meg amúgy is ő kezdte.
Úgyhogy kénytelen vagy visszavágni neki. Nem hagyhatod, hogy megalázzon. Nem fogsz újra vesztesként kikerülni ebből a helyzetből is. Kicseszett veled, viselje a következményeket.
Az én kérdésem viszont ez:
Ha már csak egyetlen mondatod lehetne, ez lenne az?
Ezt mondanád neki, amit most mondtál éppen? Hogy baszd meg magad? Vagy ha tudnád, hogy ez az utolsó mondatod, akkor valami egészen más jönne ki belőled?
Az, hogy szeretlek? Az, hogy a kapcsolatunk többet ér, mint az ego-ból egymáshoz vagdalt hülyeségek?
Tudod, van helye a büszkeséghez való ragaszkodásnak. Van helye az önmagadért való kiállásnak. Van helye a határaid meghúzásának. De amikor mindezt indulatból teszed meg, akkor még gyenge vagy.
És mivel gyenge vagy, ezért a bizonytalanságod két állapot között lebegtet: a “hagyom, mert szeretem” és a “robbanok, mert eleget tűrtem” dilemmája ez.
De amint felfedezed a saját erődet, amint megtalálod Önmagadban a lelki békédet, már nem akarsz harcolni senkivel. Még azzal sem, akit a legjobban szeretsz.
Egyszerűen csak felismered a helyzetet, és vagy azt mondod: “Szeretlek, és most megyek.”, vagy azt, hogy “Szeretlek, és itt vagyok Veled.”
Mert ha tudnád, hogy egyetlen utolsó mondatod maradt, talán csak e kettő közül választanád az egyiket.