Kényelem vagy felelősség – Mikor nem vagyok stroke túlélő?

Stroke túlélőnek lenni jó. Jó, mert kaptál egy második lehetőséget, ami sok embernek nem adatik meg. Jó, mert egy játszmát megnyertél a halál ellen, így a végén legrosszabb esetben is döntetlenre kihoztad a mérkőzést. 🙂 És azért is jó, mert lehetőséget kaptál arra, hogy jobban megismerd önmagad és rengeteget tanulj az életről, amit máskülönben talán sosem értettél volna meg.
Ugyanakkor stroke túlélőnek lenni rossz.

Erre sokan, akik éppen egy mélypontot élnek meg az életükben, – legyen az stroke, más súlyos betegség, vagy akár egy személyes vagy munkahelyi válság – felháborodva felkapják a fejüket és érvek sorát állítják csatarendbe, hogy igazolják saját nehéz helyzetüket. Valóban, legtöbbünknek minden joga megvan arra, hogy rosszul érezze magát az őt ért csapás miatt.

Minden joga, de nem minden oka. Mert minden válság lehetőségeket is hoz magával, és ha nem az önsajnálat köti le minden energiánkat, akkor észre is vesszük azokat. De aki gyenge, könnyen beleéli magát az áldozat szerepének kényelmébe. Így nem kell semmit sem tennie, és még magyarázata is van a tétlenségére. Mindig elő lehet húzni az adu ászt: stroke-om volt, vagy levágták a lábam, gazdasági válság van, magánéleti problémáim vannak, és így tovább.

A legtöbb ember célja azért hiúsul meg, mert maguk sem hisznek benne igazán. Csak úgy hitegetik magukat. Természetesen mindenki saját ízlése és belátása szerint teheti tönkre a saját életét. De van egy másik aspektusa is a történetnek: a felelősség, hogy mit közvetítesz a környezeted felé. A hozzád közel állók megértik a helyzetedet és a nehézségeidet, vagy ha nem is igazán értik meg, úgy tesznek, mintha megértenének, mert fontos vagy nekik. De ha neked is fontosak ők, akkor nem hagyod, hogy megkeserítse az életüket a te helyzeted. És nem fojtod meg a hitüket. Mert hisznek abban, hogy fel tudsz állni a padlóról. Ez a te felelősséged.

Az, hogy stroke-om volt, tény. Nincs mit szégyellni rajta és nincs mire büszkének lenni. Hogy mit kezdek vele, az viszont már az én felelősségem. A felépülés lassú folyamat. Vannak mélypontok? Persze. De egyre ritkábban és egyre kisebb hatással. Még sokszor megkérdezik, hogy vagyok, és a válaszom szinte mindig az, hogy jól. Egyre kevesebb a probléma, de ha picit rosszul vagyok, nem mutatom. Ha nagyon, akkor nem látnak. Nehéz, hogy néha még ki kell maradnom munkából, vagy nem megyek edzésre, visszamondok egy-egy programot. De egyre ritkább az ilyen és hamarosan már nem fogják megkérdezni, hogy vagyok. Egyszerűen azért, mert nem fog eszükbe jutni. Már nem stroke túlélő leszek a környezetem számára, hanem a hozzátartozójuk, kollegájuk, edzőtársuk. A cél az, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. De én már jelen időként kezelem, mert számomra nincs más alternatíva. Ha kiveszed a képletből a választási lehetőséget, leegyszerűsödik minden. Tudod, merre kell haladnod. Ha életed célja, hogy szenvedj, akkor ebben senki nem fog és nem is tud megakadályozni. Ha ennél produktívabb céljaid vannak, akkor felejtsd el az áldozat szerepét.