Meglepő, hogyan tudnak elmenni egymás mellett életek. Találkozunk valakivel, kapcsolódunk egymással, és egy idő után azt hisszük, hogy már mindent tudunk a másikról. Pedig a legtöbbször csak a saját feltételezéseinkkel töltjük ki az ismeretlen részeket. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Történt egyszer, hogy egy házaspár éppen a harmincadik házassági évfordulóját szerette volna megünnepelni. Tartalmas, élményekkel és kihívásokkal teli három évtizedet éltek meg együtt, de az egymás iránti mély szeretet folyamatosan jelen volt a kapcsolatukban, így minden akadályt leküzdöttek együtt.
A feleség minden reggel egy nagy zsömlét sütött kettőjüknek – ez már régi hagyomány volt számukra. Az évforduló reggelén is így tett: miután a zsömlét kivette a sütőből, a szokásos módon félbevágta, majd megvajazta mindkét felét. Már nyújtotta is volna a zsömle tetejét a férjének – ahogy 30 éve mindig is tette –, ám ezúttal úgy döntött, kipróbál valamit, amin már régóta rágódott magában.
„30 éve mindig ő kapta a zsömle tetejét, és nekem jutott az alja, pedig azt kevésbé szeretem. Ma másképp csinálom. Mindig is jó feleség és jó háziasszony voltam, megérdemlem, hogy most én egyem meg a finomabb részt.”
Azzal a zsömle alját férje tányérjára tette, miközben a lelkiismeretét még mindig próbálta lecsendesíteni. Egy picit meg is remegett a keze, hiszen mégiscsak egy három évtizedes hagyományt tört meg, de nem szólt semmit. Csak feszülten figyelt, hogy mi fog most történni.
Legnagyobb meglepetésére ahogy a férje meglátta, hogy a zsömle alját kapta meg, egyből felcsillant a szeme. Széles mosollyal a felesége felé fordult, majd így szólt: „Nagyon köszönöm! Csodálatos ajándékot adtál ma nekem, Édesem! 30 éve mindig a zsömle tetejét kaptam, pedig az alját sokkal jobban szeretem, csak nem akartam elenni előled, mert megérdemled, hogy a finomabb részt Te edd meg.”
*****
Könnyen válunk a feltételezéseink rabjaivá. Élünk a saját kis gondolatvilágunkban, és ahelyett, hogy kommunikálnánk egymással, ahelyett, hogy megbeszélnénk az érzéseinket, gondjainkat, szükségleteinket, inkább beleragadunk olyan helyzetekbe, amelyek nem tesznek boldoggá minket. Egy zsömlénél sokkal komolyabb kérdésekben is megtesszük ezt, pedig van, hogy már néhány szó is elég lenne a változáshoz. Mert a legnagyobb távolság két ember között a félreértés.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Hajlamosak vagyunk többnek, jobbnak gondolni magunkat másoknál. Aki más, azt
Tovább
Beléptem a szerszámos helyiségbe. Valaha más céllal szerepelt a terveken,
Tovább
Mindent ugyanúgy csinálni, mint tegnap, többnyire biztos stratégiának tűnik. Biztos
Tovább
Van olyan álmod, amit a körülményeid miatt nem tudsz megvalósítani?
Tovább
Tetszett a sztori. Bárcsak olvasná a nejem is…
Inkább pirítós helyett arról kéne írni, hogy olyanok vannak együtt akik nem szeretik egymást, és akik szeretik pedig nincsenek. Akik ennyit nem tudnak azok ne hazudjanak kapcsolatot.
A történet gondolatindító, de a valóságban a kommunikáció sokszor hiába jön létre, ha nem a valóságról szól. Gábor közzétett egy írást erről is: mennyit hazudunk egymásnak-magunknak. Itt most nem arra gondolok, amikor szándékosan vezeti félre valaki a másik felet, hanem arra, amikor káros mintákon és súlyos (érzelmi, kötődésbeli, stb) hiánnyal küzdve növünk fel, a fájdalmat önvédelemből elnyomjuk, de az utat tör magának, emiatt elkezdünk kompenzálni; ki így, ki úgy. Telnek az évek és -a helyes megküzdési stratégiák hiányában- halmozzuk a rossz döntéseket, amik egy idő után krízisbe torkollnak. Érthető, ha valaki egyre szövevényesebb hazugsággal ámítja önmagát, hogy ne fájjon a valóság. Pedig nincs más út, mint az őszinte -és VALÓDI- önismeret, különben egyre lejjebb csúszunk; oda, ahol már a hazugság sem segít.
KEDVES KLÁRI!
NAGYON IGAZAD VAN.
A TÖRTÉNET NAGYON JÓ ÉS VALÓBAN SOKSZOR EGY SÉRTŐ SZÓ MIATT ALAKUL KI ,HOGY NEM TUDUNK RENDESEN KOMMUNIKÁLNI.
Legbiztosabb módja a kapcsolat megszakadásának: a válasz nélkül hagyott levelezés.
K Ö S Z Ö N Ö M@@@
Megtapasztaltam magam is milyen félreértések adódnak a feltételezésrkből.
Fél év hallgatás utàn-màr két hónapja próbàlom tisztàzni a hibàmat.
Elmondhatom;h.az iràsaidból merítek még több tapasztalatot.
És hiszem,h a szeretet kinyilvànítàsànak sok módja van,de a legbiztosabb a bizalom és az odaadàs.Ha ez megvan,akkor őszinte a kommunikàció,nincs jàtszmàzàs,nincs csomó félreértés.
A hibàimból tanultam a legtöbbet.
Felelős vagyok érte.Ezért nem adom fel.
Hàla Neked,h olvaslak és hetente megerősítést kapok…h.jó úton jàrok.
Bàr nagyon lassú lépésben kapom a fèlreértésekért a bizalmat vissza…de…ez nekem is jó tanulópénz volt.
Üdv.:Anaszka
Már ismertem a történetet, de most is nagyon tetszett. Sajnos gyakran szembesülök azzal, hogy kimondom az érzéseimet, vagy mit szeretnék másképpen, amire a válasz, hogy neked semmi nem jó. Pedig sok minden jó, csak az a dolog éppen nekem nem úgy lenne jó. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Szerintem ilyen reakciók miatt mennek tönkre kapcsolatok, mert a beszélgetések és a közös megoldások helyett egy ilyen válasszal ki is van osztva a másik és be is van fejezve a téma. Tipikus alá- és fölérendeltségi viszony éreztetése. Pedig egy párkapcsolatban egyenrangú felek vannak. Egy feleség a másik felem, még a nevében is benne van. Ha pedig a másik felem, akkor olyan nincs, hogy a bal oldalam felsőbbrendű lenne, mint a jobb.
Nagyon igaz és meg is erősítem. Kommunikálni tudni kell, és én hiába szeretnék közeledni a másikhoz szeretettel, ha
nem reagál rá, vagy a hallgatásával elutasít. Azt veszem észre, hogy a baráti kapcsolatok azért esnek szét, mert
nem tudunk párbeszédet kialakítani. És ez bizony az élet minden területén fontos mozzanat.
Nagyon igaz.
Köszönet érte.
Kedves Gábor!
Nagyon jó a cím és a fordítottja is igaz, hogy a legrövidebb távolság két ember között egy mosoly. Nagyon köszönöm az írásaidat. Mindennapi életünk hasznos meglátásait tartalmazza és mindenki eldöntheti mivel tud azonosulni, hogyan tud változtatni az életén ha akar. Köszönet minden szavadért!
Igen,sok ilyen helyzet adódik.TETSZETT ez a rövid,”velős’ írás.Évi.
Nagyon tanulságos!
Van ennek régebbi változata a szüleim korából, csirkecomb változatban…
A lényeg számomra, elfelejttjük, hogy napról napra változunk, fejlődünk.
És a társunk is, a körülöttünk lévők is.
Szép napot!
REMEK !!!!!
Igen ,Gábor van benn igazság.De mi van ha a másik vélt vagy valós sérelemből egyszer csak ki taszít.Te pedig állsz a semmiben.nem érted mi és miért történt. Veled.Annyi esélyed sincs mint egy fegyencnek az utolsó szó jogán ,Te még azt sem tudod mit vétettél.Csak bizalmat adtál és szeretetet, és a kitártad a szíved .Velem ez évekkel ez előtt történt.a fájdalmat nem tudom leírni,azt sem amit átéltem sokáig. De azóta se tudtam megbeszélni azzal aki ezt tette.Bár én ezerszer megpróbáltam,és megbocsátottam,de már soha nem tudok olyan lenni mint aki előtte voltam.