Vannak emberek, akik többet élnek az átlagnál. Most nem az éveid számáról beszélek, hanem arról, hogy mennyit élsz azokban az években. Van, aki úgy dönt, hogy többet él. Kívülről úgy tűnhet, hogy az élet kényszeríti rá, hogy többet hozzon ki magából, mert ez az egyetlen esélye. De az igazság az, hogy sokan elpazarolják ezt az esélyt. Sokan, akik padlóra kerülnek, ott is maradnak. Mert úgy döntenek, hogy ott maradnak.
De vannak, akik soha nem adják fel. Bármilyen mélyre is zuhannak, visszatérnek az életbe. És nemcsak visszatérnek, hanem felhasználják azt, ami történt velük, és többé válnak általa. Ők azok, akik könnyen bújhatnának kifogások mögé, hogy darabokra hullott életük fölött siránkozhassanak, de nem teszik. Ehelyett úgy döntenek, hogy vállalják a felelősséget a saját életükért, és értékelik annak minden percét.
Sarkadi Gabival a saját stroke-om után ismerkedtem meg, miután elindítottam a Használd fel oldalt. Hamar kiderült, hogy nem csak a fiatalkori stroke a közös fonál az életünkben; egy nagyon értékes és inspiráló embert ismertem meg személyében.
Gabi olyan dolgokon ment keresztül, amit a legtöbb ember elképzelni sem mer. Őt nem megsimogatta a halál, hanem teljes erővel magával rántotta. Miután agyi infarktussal kórházba került, egy több mint 4 órás életmentő műtét következett, majd a következő egy hetet mesterséges altatásban töltötte. Nem sok esélye volt, hogy túléli, annak pedig még kevesebb, hogy valaha is talpra fog állni. De ő jobban hitt önmagában, mint az esélyekben. Amikor a közvetlen életveszély elmúlt, újra kellett tanulnia a mozgást és a beszédet is. A fizikai károsodásokon kívül óriási pszichés teherrel is meg kellett küzdenie.Megvívta az összes csatát, és nyert: a visszatérés nemcsak azt jelentette, hogy tökéletesen felépült és ma már újra teljes életet él, hanem azt is, hogy saját tapasztalataira és életszemléletére építve ellentámadást indított. Megalapította a Strokeinfó Alapítványt, és életének egyik legfontosabb céljává vált, hogy minél több embernek segítsen a stroke-ból való felépülésben, valamint az agyi érkatasztrófa megelőzésében.
Gabival többször beszélgettem már stroke-ról, életről, múltról és jövőről. Ha olvastad már korábbi interjúmat Enivel, egy szintén fiatal stroke túlélő lánnyal, vagy bármelyik más írásomat, akkor tudod, hogy nem szeretem a felszínt kapargatni. Nyíltan beszélek érzésekről, gondolatokról és problémákról, mert hiszek benne, hogy így találjuk meg a megoldásokat. Ahogy abban is, hogy mindenre van megoldás. Ezért is örülök, hogy most egy olyan ember gondolatait oszthatom meg Veled, aki szintén ebben hisz, és aki ennek létjogosultságát saját életével is bizonyítja. Mindkettőnk célja, hogy ha eddig hittél a lehetetlenben, ezután felejtsd el ezt a szót örökre.
Gábor: Gabi, szembenéztél a halállal. Nem sokan térnek vissza olyan messziről, ahonnan Te visszatértél. Mit éreztél akkor, amikor tudatosult benned, hogy az életed a tét?
Gabi: A stroke utáni első hónapot rózsaszín ködben töltöttem, amibe keveredett némi fekete felhő is. A sok gyógyszertől hallucináltam, rémálmaim voltak, de sajnos, mivel beszédképtelen is voltam, mindezt nem tudtam elmondani. Azt tudtam, hogy stroke-ot kaptam (valószínűleg az éberebb pillanataimból), de azt hittem, hogy vicc. Elég kitekert volt a gondolkodásom ez idő alatt. Amikor „kitisztultam”, már abszolút pozitív volt a lelkivilágom. Igazából még magamnak is példakép az akkori önmagam! Tetszett a kép, amit álarc nélkül mutattam. Amikor nem menekülhettem el, és szembe kellett néznem a következményekkel, kénytelen voltam megtenni, és hopp: elszállt az élet- és a halálfélelmem is. Az elengedés sokkal egyszerűbb, mint azt gondolnánk! Hihetetlen tehertől szabadultam meg és lett terem a kitartáshoz és az elszántsághoz, amelyek szükségesek a rehabilitációhoz. Hiszen két szem Seduxentől nem lehet a szélütés után felgyógyulni. Rengeteg gyakorlás, hit, majd újra gyakorlás és hit kell hozzá. Tisztában voltam azzal, hogy újabb hibákat fogok elkövetni, de az „élni akarás” olyan erős volt bennem, hogy nem volt kérdés: megfizetem az árat, ami a felépüléshez kellett.
Gábor: Ha mi nem uraljuk félelmeinket, akkor azok lesznek úrrá rajtunk. Mi volt az, amitől a legjobban féltél?
Gabi: Az ember szerintem a haláltól fél a legjobban, nem volt ez nálam sem másképp. De engem inkább a halálom „hogyanja” foglalkoztatott. Itt volt a stroke, és én meghalhattam volna, úgy, hogy nem érzek semmit, nem is vagyok tudatában az egésznek. És akkor felébredt bennem az ÉLET! Amikor valaki olyan közel kerül a halálhoz, mint én, akkor rájön, hogy nincs mitől félnie.
Gábor: Volt, hogy úgy érezted, nincs tovább, feladod?
Gabi: Igen, még az elején, de ez inkább elfogadás volt. Aztán többet, a felépülésem alatt soha!
Gábor: Másfél hónapig beszélni sem tudtál. Hogy élted meg az elszigeteltséget?
Gabi: Eleinte dühös voltam e miatt, azt hittem kristálytiszta, amit kommunikálok. Utólag láttam, hogy teljes zűrzavar uralkodott el bennem, mindaddig, amíg az új idegpályák ki nem alakultak. Később felhasználtam ezt a belső csöndet arra, hogy rendet tegyek magamban.
Gábor: Aki túlélt egy stroke-ot, az a felépülés során mind fizikai, mind pszichés visszaeséseket él meg. Nekem az okozta az egyik legnagyobb nehézséget, hogy nem tudtam, mire számítsak és mikor lesz már vége a szenvedésnek. Te mibe kapaszkodtál, amikor úgy érezted, nincs remény?
Gabi: Az első hónap után már nem éreztem ilyesmit. Ezzel kapcsolatban van egy történetem:
Nem tudtam felülni. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy a béna oldalra fordulok, és a jó kezemmel felnyomom magam. De ez nekem nem ment. Elhatároztam, hogy „normálisan” fogok felülni, egyrészt, mert zsibbadt az ülepem :), másrészt, nagy előrehaladásnak éreztem az önállóságomhoz. Megpróbáltam hát felülni… és láss csodát, nem sikerült. Azt gondoltam magamban: nem baj, majd holnap! És ez így ment két héten át, mindennap. De két hét múlva felültem! Kitartás, hit, gyakorlás!
Nem tudtam felülni. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy a béna oldalra fordulok, és a jó kezemmel felnyomom magam. De ez nekem nem ment. Elhatároztam, hogy „normálisan” fogok felülni, egyrészt, mert zsibbadt az ülepem :), másrészt, nagy előrehaladásnak éreztem az önállóságomhoz. Megpróbáltam hát felülni… és láss csodát, nem sikerült. Azt gondoltam magamban: nem baj, majd holnap! És ez így ment két héten át, mindennap. De két hét múlva felültem! Kitartás, hit, gyakorlás!
Az eltökéltségemet a férjem is erősítette. Mindig, minden pici eredményemnek örült és bátorított! A hozzátartozók hatalmas támaszt jelenthetnek!
Gábor: Mit nyertél, és mit veszítettél a stroke-nak köszönhetően? Ez utóbbinál saját tapasztalataim és eddigi beszélgetéseink alapján is főleg negatív dolgok „elvesztésére” gondolok, de ha valamit most hiányolsz a stroke előtti életedből, arra is kíváncsi vagyok.
Gabi: Sohasem véletlen az, amit az élet elénk vet. Visszatekintve, látom, hogy mennyire boldogtalan voltam, annak ellenére, hogy szinte semmi okom nem volt rá. Tinédzserként még volt fókuszom, amiről időközben „elfelejtkeztem”. Azt mondhatom, hogy mára visszatért, nem tévesztem róla a tekintetem. Még valamit kaptam: küldetéstudatot.
Azt mondják, hogy kettétört a karrierem, ami igaz is, de ez egy olyan út volt, ami nem az én utam. Egy valami hiányzik: felső vezetőként jól kerestem, nyolc éve már a férjem tart el, emiatt vannak álmatlan éjszakáim. Megtanultam, ahhoz, hogy másokon segíteni tudjak, magamnak kell szilárd alapokon állni, nincs abban semmi rossz, ha ebből akarok élni. Visszaélni nem szabad vele!
Gábor: Miben változott meg az életről és a halálról alkotott képed?
Gabi: Egyre jobban kikristályosodik bennem, ahogy telnek az évek, semmi sem véletlen, az életed és a halálod sem. Élj úgy, hogy, élvezd a pillanatot, a boldogság igazán akkor jelenik meg, ha a jelenbe kerülsz. Ez pedig „csak” szempillantásnyi idő. Amikor nem agyalsz a problémáidon, csak létezel, például belemerülsz egy izgalmas könyvbe, kirándulsz és élvezed a napsütést vagy a madárcsicsergést. E helyett aggódunk a múltunk miatt, amin már nem tudunk változtatni, és aggódunk a jövőnk miatt, pedig nem is tudjuk, látjuk, hogy tulajdonképpen miért is kéne aggódnunk? Sokkal könnyebb szembenéznünk valamivel, mint félni tőle, mégis ezt tesszük. Legtöbbször csak akkor lépünk, ha muszáj, akkor pedig rájövünk, hogy ez nem is volt olyan nehéz.
Gábor: Mit gondolsz, hol tartanál, mit csinálnál most, ha nem lett volna a stroke?
Gabi: Ezen már sokat gondolkodtam, legjobb esetben még boldogtalanabb lennék, mint a szélütés előtt. A legrosszabb verziót nem ecsetelném :).
Gábor: Sokan küzdenek ebben a pillanatban is. Vannak, akik a munkájukkal vagy személyes boldogságukkal kapcsolatban állnak komoly akadály előtt, és vannak, akik az életükért küzdenek, ahogy Te is tetted. Mit szeretnél most átadni nekik útravalóul?
Gabi: Azt hiszem, hogy elmondtam már a legfontosabbakat. Ha mégis mondanék valamit, az három szó: tisztelet, alázat, hála. Elsősorban saját magunk iránt, aztán rájövünk, hogy ezzel az ÉLET előtt is meghajolunk.
Gábor: Gabi, köszönöm szépen, hogy megosztottad a gondolataidat és az érzéseidet. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nagyon sok embernek segítesz abban, hogy kitöröljék a lehetetlent a szótárukból és leküzdjék saját nehézségeiket. És abban is, hogy másként tekintsenek az életre.
Te se tartsd magadban a gondolataidat! Lent a megjegyzéseknél tudod megosztani velünk. Látogass el a Strokeinfó Alapítvány honlapjára is és bátran kérj segítséget Gabitól, vagy itt tőlem.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Vannak az életünkben fordulópontok. Sokkal kevesebb, mint amiről azt hisszük,
Tovább
Tanulni nem csak az idősebbektől lehet. Ha a büszkeség nem
Tovább
Érezted már úgy, hogy nehéz az életed? Voltál már olyan
Tovább
Sokakban él téves kép a pszichopatákról. Egyfajta pejoratív jelzőként használják
Tovább
Nagyon egyetértek, Szandra, Gabi rengeteget segít másoknak. Megtiszteltetés és nagy öröm volt megosztani Veletek a gondolatait, mert egész személyiségével azt képviseli, ami szerintem valódi értelmet ad az életnek: bármi is történt veled, mindig fel tudod használni, hogy jobb emberré válj és a világot is egy kicsit jobbá tedd általa. És az egyre növekvő kis közösségünk, aminek már Te is része vagy, pont azon dolgozik, hogy minél több ember megismerje, mennyi erő és lehetőség van önmagában.
És Gabi, Te tényleg rengeteget teszel ezért! 🙂
Hála és köszönet ezredszer is Gabi!!!! Reményt adsz az embereknek, köztük nekem is, neked köszönhetően tudom, hogy érdemes tovább csinálni egy sokkalta szebb és jobb jövőért!
Kedves Mindenki!
Energia EFT mester vagyok és EFT tréner. Segítek a stresszoldásban, az energia áramoltatásában. Ahol elakad az energia, ott egészségügyi, kapcsolatrendszeri, pénzügyi problémák alakulnak ki. A klienseim gyakran mesélnek arról, szerintük mi minden lehetetlen, megvalósíthatatlan, bosszantó, dühítő. Fontos, ki, milyen mintákat hoz otthonról, az iskolából, mit lát a környezetében, milyen reklámokat veszünk le a médiából. Nem vagyok boldog, amikor meghallom, hogy valaki ennyi idősen, mint Gabi vagy ennyire szemérmetlenül fiatalon, mint Gábor ilyen tanulási folyamaton esett át. Mindez megelőzhető! Nem mondok nagyot, amikor állítom, hogy játszi könnyedséggel – Érzelmi Felszabadítás Technikájával, amely mindig kéznél van, hatásos, mókás, megengedő és könnyen megtanulható. Minden rossz érzést el lehet engedni, ha tudom, hogyan tegyem. A negatív stressz, a fájdalom, a félelem vagy az aggodalom nem kötelező velejárója az életnek. Egyetlen hátránya a mielőbbi javulásnak, hogy még kevesen ismerik az energiaáramoltatás ezen kedves és finom technikáját. Megígérem, mindent elkövetek annak érdekében, hogy amerre járok, ott megosszam tudásomat. Ezért a célért jött létre az EFT Trénerek Társasága és ebben segít a Human Harmony Életmódstúdió, amely az EFT magyarországi és közép-európai Központja.
Baráti öleléssel,
Trenka Erika