Persze, tudom… Ha annak idején máshogy döntöttél volna, most egészen máshol tartanál az életedben. Nem vesztettél volna el fontos embereket, nagy lehetőségeket, éveket vagy évtizedeket. Nem éreznéd azt, hogy míg mások megvalósították a vágyott életüket, addig Te csak csúsztál lefelé egyre mélyebbre és mélyebbre. Pedig ha akkor nem lettél volna olyan hülye, most nem lenne ilyen szar az életed. Most nem kéne ennyit szenvedned. Ezért a bűntudat mellett egy jó nagy adag haragot is érzel, hiszen a mostani fejeddel már egészen más döntéseket hoznál, mint akkor. Sokkal jobb döntéseket. Már nem csesznéd úgy el, és soha nem fogod magadnak megbocsátani, hogy annak idején elcseszted.
De várj… Elég sok sebből vérzik az iménti gondolatmenet.
Hülye kérdésre…
Íme, az első seb: a “Mi lett volna, ha” kérdésnek természetesen semmi értelme nincsen. Mert nem az lett. Helyette az lett, ami van, és vagy azzal kezdesz valamit, ami van, vagy egész életedben az után sóvárogsz, ami nincsen. Várakozva, keseregve, mint a kisgyerek, aki lemaradt a körhinta legszebb lováról, és miközben pityereg, a többi legszebb ló is elsuhan előtte.
Élni csak a jelenben lehet. A múlt már elmúlt, csak Te rángatod magaddal ide a jelenbe. Te éled meg újra és újra ugyanazt a fájdalmat, amit elég lett volna csak egyszer megélned. Igen, annak az egyszeri megélésnek fontos szerepe van: lehetőséget ad neked arra, hogy érezd, az is része a világnak, amit Te nem szeretsz. Ezt hívják teljességnek. És lehetőséget ad neked az egyszeri fájdalom arra is, hogy tanulj abból, ami történt veled, és tapasztaltabban, bölcsebben folytasd az utadat. Nem általánosítva, hogy a világ egy nagy rakás trágyadomb, vagy hogy minden férfi idióta, minden nő egy hisztis liba, meg a sorsnak is mindig Te vagy az áldozata, hanem a valós tapasztalataid valós tanulságait levonva. Az az egyszeri megélés, egyszeri fájdalom, egyszeri csalódás értékes kincs számodra. Na de a többi?
A többi már csak az elméd görcsös ragaszkodása. Az elfogadás hiánya. A múltad újbóli előrángatása, ami nem az életet szolgálja, hanem egy emlék-csontváz tartósítószerrel történő átitatása. Egyszer hoztál egy döntést, amelynek egyszeri fájdalom lett a hatása. De a fájdalmad újabb és újabb felidézése már nem az akkori döntésed következménye, hanem újabb és újabb döntéseid újabb és újabb következményei. Ha úgy érzed, elcseszted egyszer, akkor minek cseszed el még egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer azzal, hogy azt az egyszeri elcseszést játszod le végtelenített ciklusban az elmédben?
Játékon kívül
A második seb nem más, mint az evolúció meghazudtolása. Furcsán hangzik, igaz? Pedig pontosan ezt teszed, amikor a mostani fejeddel ítélkezel múltbéli döntéseid felett. A mostani helyes (vagy annak vélt) gondolataidat pontosan annak köszönheted, hogy annak idején olyan döntéseket hoztál, amelyek nem jöttek be. Tapasztaltál, tanultál, fejlődtél, ezért látod most már máshogyan azt, ami történt, és azt a döntést, amit akkor hoztál. De akkor, ott a lehető legjobb döntést hoztad, amit hozni tudtál – az akkori fejlődési szinteden. És ennek köszönheted a mostani fejlődési szintedet.
Miért gondolod, hogy játékon kívül maradhatsz? Az evolúció ugyanúgy vonatkozik rád is, mint bármelyik másik szereplőre ebben az Élet nevű játékban. Te sem varázsgomb (vagy varázsgomba) hatására világosodsz meg egyik pillanatról a másikra, hanem pontosan ugyanúgy fejlődsz, mint a többiek: próbálkozva, kudarcot vallva, újra próbálkozva – immár picit ügyesebben –, újra kudarcot vallva – szintén picit ügyesebben –, majd újra és újra próbálkozva egészen addig, amíg végül meg nem valósítod azt, amire törekszel.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a türelmetlenség korát éljük: minden kell, de még tegnapra, és ha ez nem valósul meg, mérhetetlenül frusztrálttá tudunk válni. Nemhogy egy várva várt eredmény elmaradása esetén, de még akkor is, ha a laptop a megszokottnál 3 másodperccel több ideig tölt be. Hogy képzeli az a rohadék laptop, hogy szórakozik veled? Hát hogy nevelhették így félre? Na meg az úton totyorgó nyomorult, aki a ködben inkább lassabban vezet, mintsem hogy az árokból kaparják ki a maradványait, de a mögötte haladó Schumacherek toleranciaszintjét ezzel olyan mértékben lépi át, hogy az már retorziót követel. Villogást, dudálást, leszorítást – mert nekik bizony menni kell, most azonnal, és igen fontos az az egy perc húsz másodperc, amit megspórolhatnának, ha emberünk nem olyan baromságokkal lenne elfoglalva, mint a saját és környezete biztonsága.
Szóval igen, tudom, hogy az instant kávé és az instant meggazdagodás koncepciója mellé nehezen fér be az a felvetés, hogy vannak dolgok, amik nem fognak menni azonnal, de elképzelhető, hogy a személyiségfejlődéseddel éppen ez a helyzet. Elképzelhető, hogy nemcsak két lábon szaladni és pelus helyett WC-be kakilni nem tudtál egyből, hanem az önismereted, az emberismereted, a problémamegoldó készséged és a életre való rálátásod fejlődéséhez is időre volt szükséged. Pont annyira, amennyi a (szerinted) elcseszett döntésed és annak átértékelése között eltelt.
Bűnös kultusz
A harmadik sebet a neveltetésednek köszönheted. Annak a kultúrának, amelyben hibázni ciki, és aki nem úgy csinál valamit, amint az elvárt, az büntetést érdemel. Annak a kultúrának, amelyben a teljesítménykényszer a sztenderd, és amelyben annál, ha valamiben nem vagy jó, már csak az a nagyobb szégyen, ha ezt vállalod is. Hatalmas ereje van a szégyennek. Aki szégyenben él, az kirekesztett. Ez pedig az egyik legnagyobb félelmed neked is, ahogy minden egyes embernek. Hogyne félnél tőle, hiszen barlanglakó őseid számára a kirekesztettség egyenlő volt a halállal. Akit kilökött a közösség, annak nincs mamut vacsorára. Van helyette kardfogú tigris, aki számára lehet, hogy a kirekesztett ember lesz a vacsora.
Hibázni tehát gáz (a társadalmi norma szerint), ezért teljesen nyilvánvaló, hogy a saját hibáidat is gáznak tartod. Gáznak, ami miatt szégyenkezned kell. Pedig ha belegondolsz, maga a hiba fogalma is csak az emberi elme végterméke. A Világegyetemben nincsenek jó dolgok, meg rossz dolgok, csak dolgok vannak. Dolgok, amiket mi címkézünk meg, hogy tájékozódni tudjunk valahogy. De mi van, ha olyan térképet nézünk a tájékozódáshoz, amelyen csak a valóság egy apró részlete van ábrázolva? Mi van akkor, ha más megvilágításba helyezve egy döntésedet már nemcsak a számodra negatív következményt láthatod, hanem egy új lehetőséget is?
Ez persze munka – amit az előző pontban foglaltak szerint a legtöbb ember igyekszik megspórolni. De ha kilépsz ebből a mindent azonnal megcímkéző szemléletből, akkor már nem hibákat fogsz látni, hanem okokat és következményeket. És ahogy most kezeled a következményeket, az lesz az oka egy új következménynek.
Jól haladni a zsákutcában
Van egy negyedik seb is – ha az előző hármat kevesellnéd esetleg. Ez a negyedik seb a boldogság koncepciójának teljes félreértelmezéséről szól. Arról a tévhitről, mely szerint a boldogság elérhető. Most átvillant valami az agyadon, igaz? Már tör is fel a tiltakozás, hogy ugyan miért ne lehetne elérni a boldogságot, vagy pedig az elkeseredett önigazolás kapcsolt be, hogy bizony nem lehet elérni a boldogságot, Te már rég letettél róla, és hát most a Gábor is megmondta…
Csakhogy egyrészt teljesen lényegtelen, hogy én mint mondok, másrészt nem egy rezignált életundor itatja át a szavaimat, hanem éppen az élet szeretete. Az életé, ami most, ebben a pillanatban zajlik. Nem majd egyszer valamikor, amikor eléred a kitűzött célt, amikor megveszed a saját házadat, vagy amikor a Mari vagy a Pisti végre jobban szeret majd Téged. Ez a pillanat maga az élet, és ha most, ebben a pillanatban nem tudsz boldog lenni, akkor az egész életedet a körülményeid kiszolgáltatottjaként fogod élni.
Nem azt mondom, hogy mindig boldognak kell lenned – vagy hogy egyáltalán tudnál minden egyes pillanatban boldog lenni –, hanem azt, hogy a boldogság nem cél, hanem létállapot. Olyan létállapot, amit magadban fogsz újra és újra megtalálni, mert bizony a saját ház, meg a Mari vagy a Pisti csak örömet tud neked adni, boldogságot nem. Az öröm is fontos, de az öröm hamar elillan, amikor változnak a körülmények, vagy amikor pont hogy nem változik semmi, ezért beleunsz abba, amid van.
Úgyhogy érezheted azt olykor-olykor, hogy baromi jól haladsz a boldogság felé, mert megy a szekér, szeret az, akinek a szeretetét elvárod, és a felhők is odébb úsznak, hogy rád süthessen a Nap, de ettől még ugyanúgy egy zsákutca vége felé haladsz. A végén a fal, amelybe a fejed koppan, nem más, mint az elvárásod és a valóság ütközése, amely formát ölthet unalomban, látszólag másoktól kapott rossz dolgokban, vagy abban a hiányérzetben, amely a külső örömforrások megléte mellett is ott van benned.
És most térjünk vissza oda, ahonnan kiindultunk: a múltad miatti bűntudatodhoz. Talán érted már, hogy a boldogság lehetőségét soha nem veszíted el. Akkor sem, ha a múltadban olyan döntéseket hoztál, amelyeket ma már nem hoznál, és akkor sem, ha olyan dolgok történtek veled, amelyek fájdalmas tapasztalatokként épültek be az életedbe. A boldogság lehetősége mindezek ellenére – sőt, mindezek által – adott számodra. Mert amint nem harcolsz már azzal, ami van, hanem szeretettel befogadod azt, elkezded észrevenni a halottnak látszó talajból sarjadó lehetőségeket.
Ezek a lehetőségek a hála által növekednek, és a cselekvés által érnek be. Ha nincsen benned hála, ha nem tudod megélni az életet a maga teljességében, akkor észre sem veszed a körülötted lévő lehetőségeket, és szép lassan haldokolni kezd a lelked. Ha pedig a cselekvés marad el, akkor nézelődhetsz hálásan, hogy a Mari vagy a Pisti milyen kedves veled, de ők értetlenül fognak rád visszanézni, hogy Te miért nem emeled meg a kedvükért a seggedet. Ilyen játék ez. A sorrend tehát nem az, hogy előbb jöjjenek be a lehetőségek, és utána majd boldog leszel, hanem az, hogy előbb megtalálod magadban a boldogságot, és utána észreveszed a lehetőségeket, amik akár be is jöhetnek. Függetlenül attól, hogy milyen volt a múltad, és hogy milyen jövőt hiszel magadénak.
Az önbántalmazás alternatívája
Amint látod, egy eléggé félrecsúszott gondolatháló csapdájában vergődve bántod magadat a múltad miatt. És talán már az sem meglepő számodra, ha azt mondom, hogy a megoldást nem a múltaddal való harc hozza meg számodra, hiszen az egy olyan háború, amit esélyed sincs megnyerni. Nincs esélyed, mert a múlt már nem létezik, csak a fejedben, és egy nem létezőt hogy is tudnál legyőzni? A kiút az, hogy most, ebben a pillanatban szeretettel magadhoz öleled az Életet. Azokat, akik veled vannak. Mindazt, amid van. És Önmagadat – minden egyes jónak és rossznak címkézett tulajdonságoddal.
A múltadban már nem tudsz máshogy dönteni, mert már nem vagy ott. A múltadban már nem tudsz kedvesebb lenni másokkal, csak a jelenben. A múltadban már nem leszel bölcsebb, most viszont már az vagy. Az életed most zajlik, nem a múltadban. És ha befogadod, már nem is lesz több dolgod a múltaddal.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor,
Azzal mit lehet kezdeni, ha már nulla százalákban bízom az életben?
Brutális szüleim voltak, amikor végre rendbe tettem magam és egyenesbe jöttem akkor pedig született egy tartósan fogyatékos gyermekem. Látom hogy ő is nagyon szenved ettől, pláne ha majd felnő, akkor fogja igazán kapni a pofonokat. Mivel részben én hoztam őt létre, örökös bűntudatom van a miatt, hogy ezt a szenvedést végül is én okoztam neki. És nem enyhül….több, mint 10 éve….
Kedves Szilvia, nagyon köszönöm a kedves szavait, nagyon örülök, hogy így érzi. 🙂 Nagyon szép napot és boldog jelenben élést kívánok szeretettel. 🙂
Kedves Gábor!
Ez igazán fantasztikusan jó írása! Általában is nagyon tetszenek és szeretem olvasni őket. Csak most meg is írtam. 🥰