Konfliktusaink többségét azért nem tudjuk megoldani, mert indulatból próbáljuk kezelni azokat. Idegesek leszünk, elkezdünk egymással ordítozni, ettől még idegesebbek leszünk, és vagy végleg elfajul a veszekedés, tönkretéve ezzel egy értékes emberi kapcsolatot, vagy sajnálkozunk, esetleg az ego-nak őrizve tovább bosszankodunk, miután lecsendesedtek az indulatok.
De vajon mi az oka annak, hogy kiabálással próbáljuk a másik tudtára adni, amit közölni akarunk? Egy nagyon szép magyarázatot ad erre az a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egyszer egy hindu bölcs a Gangesz partjára ment a tanítványaival. Ahogy sétáltak, arra lettek figyelmesek, hogy a közelben egy család tagjai kiabálnak egymással. A bölcs ekkor a tanítványaihoz fordult, majd mosolyogva megkérdezte:
„Miért kiabálnak egymással az emberek, amikor dühösek?”
A tanítványok elgondolkodtak, majd kis idő múltán így szólt az egyikőjük:
„Azért, mert amikor elveszítjük a nyugalmunkat, kiabálni kezdünk.”
„De miért kellene kiabálni – kérdezte a mester –, hiszen a másik ember ott áll melletted. Halkan is el tudnád mondani neki azt, amit akarsz.”
Néhányan a tanítványok közül szintén megpróbáltak válaszolni a kérdésre, de egyikőjük sem tudott olyan választ adni, amivel mindenki egyetértett volna. Végül a mester elmagyarázta:
„Amikor két ember dühös egymásra, akkor a lelkük eltávolodik egymástól. Ezért kezdenek el kiabálni, hogy megpróbálják áthidalni ezt a hatalmas távolságot. Minél messzebb kerülnek egymástól lélekben, annál nagyobb hangon kiabálnak, hogy meghallják egymást.”
Mi történik akkor, ha két ember egymásba szeret? Nem ordítoznak egymással, hanem lágy hangon beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Ha nagyon szeretik egymást, akkor sokszor csak suttognak, amikor pedig igazán közel kerülnek egymáshoz, akkor már meg sem kell szólalniuk, mert egymás tekintetéből is megértik egymást.”
A bölcs ekkor végignézett a tanítványain, majd így folytatta:
„Amikor vitatkoztok valakivel, soha ne hagyjátok, hogy a lelketek eltávolodjon egymástól. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik még jobban eltávolítanak a másik embertől, különben egy napon majd olyan távol kerültök egymástól, hogy a lelketek már soha többé nem talál vissza egymáshoz.”
*****
A veszekedés az egyik legkevésbé hatékony, mégis nagyon gyakran használt konfliktuskezelési stratégia. Olyan stratégia, amivel mindenképpen túl nagy áldozatot hozol egy olyan siker érdekében, amiben jó eséllyel nem lesz részed. Mert ha valaki fontos számodra, akkor minden veszekedéssel csak távolabb kerültök egymástól. Még ha meg is bánod utólag, még ha ki is engeszteled azt, akit szeretsz, a veszekedés akkor is maradandó nyomot hagy a másik ember lelkében.
Ha pedig nem fontos számodra a másik ember, akkor legyél Te magadnak annyira fontos, hogy nem rabolod ki önmagadat azzal az idővel, amit fölösleges veszekedéssel, az energiád és a lelki békéd feláldozásával töltesz. Mert ezt az időt már soha többé nem kapod vissza.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Vannak olyan emberek, akik hisznek benne, hogy meg tudják változtatni
Tovább
Nehezen tudunk bármit is kezdeni a kudarcainkkal. Keressük a felelőst,
Tovább
Mit fognak gondolni rólam, ha elmondom a véleményemet? Felvegyem ezt
Tovább
Ártani másoknak nemcsak közvetlen úton lehet. Megteheted ezt úgy is,
Tovább
Gyönyörű gondolat, köszönöm, megjegyzem.
Nagyon jó cikk! Elgondolkodtató. A lélekeltávolodás külön új gondolat volt. Igaz. A csendes és szelíd emberek – akár jellembeli tulajdonság, akár tanult viselkedésforma – sokszor bölcsebbek, éleslátóbbak, túllátnak az adott pillanaton. Viszont érdekes lenne egy kis kiegészítés pl. a latin népek szempontjából, hisz nálunk a hangmagasság pár decibellel fentebb kezdődik, mint pl. a magyar kultúrában….és ők még azon a szinten is beszélgetnek… Ettől az észrevételemről eltekintve egyetértek a cikkel.
A kiabálás a félelem jele is lehet: mintha ezzel azt jeleznénk, hogy urai vagyunk a veszekedés vélt okának, valójában azonban éppen nem uraljuk a helyzet érzelmekkel elszaladt lovasszekerét.
Észbeli dolgokat lehet hideg fejjel, csendben, nyugodtan megoldani: 2×2=4, ez ellen nincs mit vitázni, és érvelni sem kell mellette. De ahová az érzelmek is belekeverednek – márpedig emberek vagyunk és így szinte mindenhez kapcsolódik érzelem-csatolmány is – azt sokkal nehezebb kézben tartani a hagyományos bináris módszerrel: igen vagy nem, 1 vagy 0.
Erről a Ben Hur versenyjelenete jut eszembe: ha a lovak a helyükön vannak ( a gyors kívül, a lassú-stabil pedig belül lohol), akkor jól, gyorsan és megfelelő módon röpítenek a célodhoz. Ha azonban nem tudod őket kézben tartani, garantált a gyeplővesztés…
És ez a mai embernek borzasztó. Olyan kevés dologra van ráhatásunk, és ha még egy szimpla beszéd is vitává, sőt veszekedéssé fajul, az reménytelen.. Ilyenkor minimum “fegyver” a kiabálás, ez “kéznél van” és elég jól leplezi a tehetetlenségünket is, hogy megint kezd kicsúszni valami a kezünk közül…
Ha felemeljük a hangunkat, valójában megfélemlíteni szeretnénk a másikat, pedig mi ijedtünk meg vagy gurultunk dühbe, hogy megint milyen problémával kell szembesülnünk, aminek megoldása kétséges. De olyan gyors a dolog, hogy ez így hirtelen nem tud lepörögni bennünk, így elő az ösztönös fegyverzetünk…
És valójában a kiabálás a lélek mélyéből feltörő riasztás is: lehet, hogy már nem hallja meg a másik az én álláspontomat, csak akkor, ha felemelem a hangomat?
De annak a jele is lehet, hogy már nem a kompromisszumra törekszem, hanem csak egyoldalúan az “én-em” nyereségére, én ne kerüljek ki vesztesen a vitából, már a másik érdeke-érdeksérelme nem is érdekel…
Etekintetben valóban a példamese szerinti eltávolodás jele, mert az erőfitogtatás lép fel az erők egyesítése helyett. Természetes, ösztönös reakció, de biztosan nem hatékony…
Szerintem azok az emberek kiabálnak, akik hatalmat akarnak gyakorolni a másik felett. Megfélemlíteni, stresszben tartani, hogy beinduljanak a reakciók a másik félnél és félelemből, megalkuvásból, vagy csak azért, hogy legyen már vége, engednek vagy még jobban “bedühödnek”.
Sajnos sokszor a harag, düh tehetetlenség okozza azt a rekaciót, hogy emelt hangon akarjuk a másik tudtára adni, vélt, vagy valós igazunkat. Volt, hogy én is kiabáltam, és bevallom, nem is volt mindig igazam….aztán váltottam már elég régen. Ha el szeretnék érni valamit, vagy igazságtalanság ért és ezt akarom elmondani, vagy valami bánt, akkor mindig csendes vagyok. Rájöttem, hogy akkor a másik is befogadóbb lesz, és akkor ő is nyugodtan elmond (hat)ja, a saját álláspontját. Így hamarabb jutottunk megoldásra is, sőt hamarabb vettem észre a másik igazát is, ugyanis az éremnek mindig 2 oldala van. Szinte soha nem fordult elő, hogy halk, de határozott érvelésre kiabálás legyen a válasz, vagy , ha igen akkor is szinte észrevétlenül váltott a vitapartner, visszafogottabb stílusra.
És még egy nagyon fontos dolog : Az igazság szava, mindig csendes !