Van egy dolog, ami rendkívül egyszerűnek tűnik, sokaknak mégis nagyon nehezen megy. Segítségkérés. Tudod, amire mindig csak mások szorulnak, Te sosem. Mert ilyenek vagyunk: visszatart a büszkeség, a megfelelési kényszer, és persze a kiszolgáltatottságtól való félelem. Mások lehetnek gyengék, de mi sosem. Vagy ha be is ismerjük, hogy igen, akkor sem akarunk valaki lekötelezettjévé válni, vagy akár csak kellemetlenséget okozni neki.
Ezért aztán rengeteg olyan csatát vívunk meg egyedül, ami egy kis segítséggel jóval könnyebb lehetne – vagy akár meg sem kellene vívnunk, ha bizalmat adnánk valakinek, aki hajlandó segíteni. És ha túl tudnánk lépni a saját ego-nkon.Mert büszkeség ide vagy oda, mindannyiunknak vannak gyengeségei. Mindannyian hibázunk, de akár önhibánkon kívül is kerülhetünk egyik pillanatról a másikra vesztes pozícióba. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Aki soha nem bukott még el, az soha nem is próbált még komoly célt elérni. Aki pedig úgy gondolja, hogy minden padlóra kerülésből simán fel lehet állni egyedül, az nem zuhant még soha akkorát, hogy igazán összetörte volna magát.
Még a legerősebb, legkitartóbb, leginkább függetlennek tűnő emberek is könnyen kerülhetnek kiszolgáltatott helyzetbe. Ezért nagyon fontos, hogy van-e olyan ember az életünkben, akire bármikor számíthatunk. Mert szükség lesz rá. Szinte biztos, hogy szükség lesz rá.
Éppen ez történt a Brownlee testvérekkel is, amikor a triatlon világbajnokság záró versenyén, a mexikói Cozumel szigetén a futó szakasz utolsó 400 méteréhez értek. A testvérpár mindkét tagja kiváló eredményeket ért már el eddigi pályafutása során: mindkettőjük több Európa-bajnoki és világbajnoki címmel büszkélkedhet, Rio de Janeiroban pedig Alistair az olimpiai dobogó legfelső fokára állhatott, míg öccse, Johnny az ezüstérmet szerezte meg.
A mexikói versenyen Johnny világbajnoki címe múlott. Ha első helyen végez, és spanyol riválisa csak ötödiknek fut be, akkor az összesített ponteredménye alapján ő lesz a világbajnok. Alistair a sorozat több versenyét kénytelen volt kihagyni, így ő már nem volt esélyes a világbajnoki címre.
Johnny viszont megállíthatatlannak tűnt. Magabiztosan vezette a mezőnyt, és már szinte szó szerint egy karnyújtásnyira volt a világbajnoki címtől, amikor hirtelen valami összeomlott benne. Néhány száz méterrel a cél előtt megszédült, rosszul lett, és önkívületi állapotban ácsorgott a pálya szélén. A második helyen futó dél-afrikai ellenfele megelőzte, és hamar utolérte a harmadik helyen álló bátyja, Alistair is. Ő azonban ahelyett, hogy befejezte volna a versenyt, valami olyat tett, ami nemcsak rendkívüli sportszerűségről, hanem őszinte szeretetről és tiszteletről tanúskodik.
(h/t: telegraph, independent)
Johnny magatehetetlenül kóvályog. Alistair megáll, átkarolja öccsét, majd elindul vele a cél felé. Nem érdekli a verseny, nem érdekli a saját eredménye, csak az, hogy segítsen. Semmi más nem számít. A célvonalon gyakorlatilag átlöki az öccsét, aki a világbajnoki címről ugyan lemaradt, de annál sokkal többet kapott. Valamit, aminek az értéke felbecsülhetetlen: őszinte, önzetlen, szeretetteljes segítséget.
(A videót 2:37-től érdemes megnézni.)
Időként mindannyian meggyengülünk. Látod, még az élvonalban futók is. És ez teljesen természetes. Emberi mivoltunk egyik legszebb része, ugyanakkor legnagyobb lehetősége is, hogy képesek vagyunk segíteni egymást, amikor valamelyikünk válságba kerül. Mert ha segítő és segített egyaránt feladja az ego-ját, akkor valami új csoda születik.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Itt Alistair-nak nincs nagyobb veszteni valója, kíváncsi lennék mi lett volna fordított helyzetben, ha Alistair lesz rosszul, és Johnny segít-e neki, mert neki volt tét, a világbajnoki cím. Egyébként az sem igazán tetszik, hogy az öccsét szó szerint lelöki szinte a földre.
A másik észrevétel: ahogy a győztes ünnepli magát, nekem nagyon nem szimpatikus: ugyanis nem tűnik fel neki, hogy azt a versenyt nem ő nyerte meg, hanem Johnny veszítette el, és ez nagyon nem mindegy!