Vannak olyan emberek, akik nem hajlandóak lemondani az álmaikról. Érheti őket bármilyen kudarc vagy tragédia, egyszerűen olyan fontos számukra az, amit a fejükbe vettek, és amiért teljes szívükkel küzdenek, hogy nincs más opció számukra, csak a siker.
Mások kifogások mögé bújnak. Megmagyarázzák, hogy miért nem sikerülhet a tervük, miért nem tudnak tovább haladni, miért érik be kevesebbel, mint amire valójában vágynak. De ez semmi más, csak egy gyenge kísérlet az önigazolásra. Belül mélyen azonban nap mint nap érzik, hogy nem olyan életet élnek, mint amilyenre vágynak, és időről időre előtör belőlük a keserűség, mert lemondtak az álmaikról.Élt egy magyar férfi, aki könnyen beállhatott volna a sorba. Mindenki megbocsátotta volna neki, hiszen magyarázata vagy kifogása bőven lehetett volna arra, hogy feladja a céljait. A férfit Takács Károlynak hívták. Sportlövő volt, akinek az álma az olimpiai aranyérem volt.
1936-ban, 26 évesen a képességei alapján már bőven indulhatott volna a berlini olimpián, azonban az akkori magyar sportpolitikai szabályok szerint csak tiszteknek járt az olimpiai részvétel kiváltsága, ő pedig még nem volt az. Így élete nagy lehetőségétől elesett, azonban folytatta a gyakorlást, sorra nyerte a magyar bajnoki címeket, és gőzerővel készült a nemzetközi versenyekre is – köztük az 1940-es olimpiára.
1938-ban egy katonai gyakorlaton azonban minden megváltozott. Egy meghibásodott gránát a kezében robbant fel, és jobb kézfejét teljesen szétroncsolta. Azt a kezét, amivel profi lövésszé vált. Az olimpiai álom egyik pillanatról a másikra szertefoszlott.
Takács Károly azonban nem elégedett meg a mindenki által sajnált rokkant és az elveszett tehetség szerepével. Ő ennél többre vágyott. Titokban elkezdett gyakorolni a bal kezével, és a balesete után egy évvel, 1939-ben megjelent a magyar bajnokságon. Kollégái és sporttársai örömmel fogadták őt, és tiszteletüket fejezték ki azért, hogy saját tragédiája ellenére eljött szurkolni nekik. Erre Károly így szólt: „Én nem szurkolni jöttem, hanem versenyezni veletek.”
Már a versenyben való részvétele is óriási megdöbbenést okozott, az pedig főleg, hogy meg is nyerte a bajnokságot bal kézzel lőve. De nem állt meg itt: ugyanebben az évben tagja volt a világbajnok magyar csapatnak, és minden energiáját az álmának megvalósítására fordította.
Az 1940-es olimpia azonban elmaradt, mert időközben kitört a 2. világháború. Takács Károlyt viszont a második olimpiai lehetőség elvesztése sem törte meg: tovább gyakorolt, hogy 1944-ben végre megvalósulhasson az álma. De olimpia 1944-ben sem volt a háború miatt, így alázatosan, fegyelemmel és kitartással folytatta a gyakorlást. Végül 12 évvel azután, hogy először indult volna olimpián, elérkezett számára a nagy lehetőség: 1948-ban Londonban végre versenybe szállhatott.
Az abszolút favorit, a világbajnok argentin Carlos Valiente – miután hallott Károly balesetéről – megkérdezte tőle még a verseny előtt, hogy mit keres ott. Károly így felelt: „Tanulni jöttem, és világrekordot felállítani.” Az ekkor már 38 éves férfi fegyelmének és kitartásának köszönhetően meg is valósította az álmát: a már bal kézzel is profi lövész az olimpiai dobogó legfelső fokára állhatott. Riválisa a verseny után gratulált neki, majd így szólt hozzá: „Azt hiszem, most már eleget tanultál.”
(h/t: wikipedia)
Teljesítményét 4 évvel később Helsinkiben megismételte: ismét megszerezte az olimpiai aranyat. Carlos Valiente ismét csak gratulálni tudott, és ezt mondta neki: „Most már túl sokat tanultál, taníthatnál engem is.”
Takács Károly végérvényesen beírta magát a sporttörténelembe. Mindezt egy olyan időszakban, amikor paralimpia még nem is volt, és a modern kori olimpiák történetében ő volt a harmadik sportoló, aki mozgássérültként elindult a megmérettetésen (az első a műlábbal 3 arany, 2 ezüst és 1 bronz érmet szerző tornász, George Eyser volt, a második pedig Halassy Olivér, aki valami elképesztő módon lett európa- és olimpiai bajnok).
Vannak olyan emberek, akik nem hajlandóak lemondani az álmaikról. Nem akarnak a körülményeiknek kiszolgáltatva napról napra vergődni, hanem élni akarnak. Igazán élni. És ez a lehetőség mindannyiunk számára adott.
Nagy köszönet Eninek, hogy felhívta a figyelmemet ennek a nagyszerű embernek a történetére. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor!
Ezt és az ehhez hasonló pozitív élettörténeteket minden panaszkodóval elolvastatnék…
Köszönöm neked, Áginak, hogy megosztottátok, tovább is küldöm azoknak, akiknek szükségük van jó példaképre, biztatásra, remény keltésre…
Sokat segítettek nekem is idősebb barátok, barátnők, hogy megtanuljam, mindig van kiút, minden lehetséges, de el kell indulni és el kell kezdeni dolgozni a megoldáson…menet közben megjönnek a jobbnál jobb ihletek, melyeket a szobában gubbasztva, önsajnálatba merülve nem tudtunk volna soha kitalálni, elképzelni sem, nem még megvalósítani…
Csodálatos, mire képes egy -egy ilyen történet, lelkesít, mozgósít, kidob a fotelből…nagyon ránk fér, mert valamiért a TV-ben nem Albert Schweitzer életét mutatják be, hanem olyan bűnözők életét, akik gyilkolással, rablással, erőszakkal, mások eltiprásával szereznek vagyont…de azt már nem mutatják, hogy a pénz felett érzett öröm hamar szerte foszlik, és marad az üresség, nihil és fogalmuk sincs miért, de nagy boldogtalanság…
Várom a további bölcs gondolatokat, tisztelettel és köszönettel, Magdolna Sopronból
Mindannyian tanulhatunk Takács Károlytól! Büszke vagyok rá! Köszönöm szépen a cikket!
Kedves Ági,
nagyon köszönöm, hogy szóltál, javítottam.
És azt is köszönöm szépen, hogy olvasod az írásaimat. 🙂
Legyen szép napod! 🙂
Gábor
“Az abszolút favorit, a világbajnok argentin Carlos Valiente – miután halott Károly balesetéről – megkérdezte tőle még…”
Kedves Gábor, az idézett mondatban a vélhetően figyelmetlenségből bent-ragadt hibát javítanám a helyedben,
azaz “halott” helyett hallott.
Üdv. L. Ági