Na ne! Mi ez a hülyeség már megint? Mi az, hogy ne törődjek az eredménnyel?
Most, hogy túlvagy az első felháborodáson, nézzük meg, mit is takar a címben szereplő tanács. Szembemegyünk mindazzal, amit eddig tanultál, és amire az egész kultúránk épül? Hiszen kellenek az eredmények. Nemcsak azért, mert ezek alapján értékelnek Téged már óvodás korod óta (és értékelsz Te magad is másokat), hanem azért is, mert sikerélmény nélkül nem tartható fenn túl sokáig a motiváció. De mi van, ha éppen az eredmények, pontosabban az eredmények iránti vágyad akadályoz a sikerben? Elég paradox gondolat, igaz? Elmagyarázom.
Amikor nagy a tét
Mindannyiunknak vannak céljai az életben. Van, aki komoly sikerekre vágyik a munkájában, van olyan, aki a sportban vagy más szeretett tevékenységében szeretne fejlődni, sokak számára a boldog családi élet és gyermekeik felnevelése jelenti a legfontosabb életcélt, és vannak, akiknek a legfőbb célja az, hogy visszaérjenek a következő zacskó chips-el a TV elé a reklám blokk végéig. Bármi is legyen az, mindenkinek vannak céljai.
Néha egészen könnyedén eléred azt, amit célként tűztél magad elé, de ha kicsit is többre vágysz a középszerűségnél, akkor találkoztál már igen komoly kihívásokkal az életedben. És találkozhattál akkor is, ha nem Te akartad, hanem készen kaptad ajándékba – mint én a stroke-ot 28 évesen. És itt lép be a képbe az eredmények kettős szerepe.
Mögötted az út, amit eddig bejártál, előtted a cél, Te pedig haladsz felé kitartóan, amíg tart a lendület. Ha a cél nem túl nagy, hamar megérkezel, de legalábbis gyakran kapsz megerősítést, gyakran érsz el kisebb vagy nagyobb eredményeket, melyek folyamatosan táplálják a motivációdat. Ha azonban igazán nagy dolgot szeretnél megvalósítani – legyen az egy rangos verseny megnyerése, egy sikeres vállalkozás kiépítése, vagy egy súlyos betegségből való felépülés –, akkor könnyen lehet, hogy sikerélmény terén hosszú ideig nem leszel elkényeztetve.
A kezdeti lendület egy ideig kitart ugyan, de ahogy telik az idő, úgy érzed, hogy egyre lassabban haladsz – olykor szinte már csak vánszorogsz. És egyszer csak eljutsz arra a pontra, hogy akármennyire is próbálkozol, egy kicsit sem tűnik közelebbinek a célod. Ismerős, ugye?
Nincsenek eredmények, nincsen sikerélmény, egyre fogy a motiváció. Hibásnak érzed magad, mert nem haladsz, vagy egyszerűen csak kifogásokat gyártasz, miért is lehetetlen elérni azt, amire a szíved mélyén pedig annyira vágysz. De miért nem megy? Miért akadtál el? Miért tűnik már elérhetetlennek az, amiben korábban annyira hittél?
Az eredmények paradoxona
Valamit elvesztettél az úton. Talán nem is mostanában, hanem már egészen az elején. Még gyerekkorodban. És ez talán nem is a Te hibád, hanem azé a társadalmi és oktatási rendszeré, amibe belekényszerítettek. Azé a rendszeré, ami kizárólag az eredményekre koncentrál. Mert így egyszerű osztályozni. Egyszerű kategóriákat alkotni. Egyszerű beskatulyázni egy embert és örökre ott is tartani őt az előre felcímkézett kis fiókjában. És egyszerű kezelni a különböző személyiségtípusokból adódó nehézségeket is, mert nem kell sokat gondolkodni. Rossz az eredménye? Hülye a gyerek. Mert a rendszer jó, csak a gyerekkel lehet a probléma. De ahogy Einstein nagyszerűen megfogalmazta: „Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fára mászáshoz, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy hülye.”
És ez csak az egyik (bár nagyon is jelentős) probléma a kizárólag eredményekre épülő társadalmi berendezkedéssel. Igen, a fára mászni nem tudó halak hülyeként élik le az életüket, ami önmagában is tragédia. Aztán ott vannak azok is, akik tudnak fára mászni – és akarnak is –, de életük legnagyobb fáját kellene most megmászniuk, erre viszont nem készítette fel őket senki. Csak ugrálnak a fa tövében és nem találnak fogást rajta. Sehogy sem jutnak közelebb a célhoz, és a sok kudarc letöri a lelkesedésüket. Aztán otthagyják a fát, és vele együtt életük legnagyobb álmát is – hogy boldogok lesznek, hogy saját vállalkozásuk lesz, vagy hogy újra teljesen egészségesen élhetnek.
Görcsösen vágyunk az eredményekre, és közben elfeledkeztünk valamiről: magáról a folyamatról. Arról a folyamatról, ami elvezet a célunkhoz, és ami végső soron jobbá teszi az életünket. Mert nem igaz az, hogy végig kell szenvedned éveket, évtizedeket az életedből, hogy egy eredményt elérve aztán boldog lehess. Nem igaz, hogy fel kell áldoznod az életed javát azért, hogy egy kis részét élvezhesd. Ha nem találsz örömöt abban, amit csinálsz, akkor szembe kell nézned a tényekkel: valamit nagyon rosszul csinálsz. Rossz helyen vagy, rossz környezetben, rossz tevékenységet választottál, vagy rossz módszerrel próbálsz haladni előre.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ami jó, az könnyű is. Ettől még küzdened kell – izzadni, néha vérezni, néha sírni, néha összetörni, de mindig újra talpra állni. Ha viszont csak az eredményekre koncentrálsz és görcsösen várod a sikert, akkor önmagad legnagyobb ellenségévé fogsz válni. A lelkesedés helyét egyre inkább át fogja venni az esetleges kudarc következményeitől való félelem. A félelem, hogy talán soha nem éred el azt, amire annyira vágysz. És ez a félelem fogja meggátolni azt, hogy teljesen elmerülj abban, amit csinálsz. Elfelejted élvezni magát a folyamatot, elfelejted megélni az adott pillanatot a maga teljességében. Ez a célokért való küzdelem paradoxona: eredményesebbé válsz, ha képes vagy függetleníteni magad az eredményektől.
És most még egyszer elmondom: ne törődj az eredménnyel! Csak élvezd, amit csinálsz, és add bele teljesen önmagad. Ne csak félig, ne csak félve, ne csak felszínesen. Tanuld meg újra élvezni a folyamatot – ahogy még egészen kicsi korodban tetted –, és ha tényleg szereted azt, amit csinálsz, és eredménytől függetlenül képes vagy mindent beleadni, akkor az eredmények is jönni fognak.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Nagyon szívesen, Orsi 🙂 A gyakorlat mindig nehezebb, ezért jó, ha időről időre emlékeztetjük magunkat arra, amit elvileg már tudunk. Nagyon örülök, hogy tudtam segíteni az írásommal. 🙂
Köszönöm! Ezt a cikket és a többit is…. elméletben így élek, a gyakorlat néha nehezebb 🙂 Szóval minden megerősítés jókor jön…. 🙂
Még egyszer köszönöm!
Nagyon szívesen, és örülök, ha tudod hasznosítani. 🙂
Gábor, nagyon-nagyon bölcs hozzáállást ajánlasz. Köszönöm szépen. N. Márta
Kedves Márta,
biztos gyakran ültél már tábortűz mellett. Ha fáztál, közelebb ültél a tűzhöz, ha túl meleg volt, távolabb húzódtál. A tüzet nem érdekelte, milyen közel ülsz, ugyanúgy árasztotta a meleget. Rajtad állt, mennyit kaptál belőle.
Az, hogy Te mit sugárzol mások felé, az a Te dolgod. Az, hogy ők ezt hogyan értékelik, az pedig az ő dolguk. Görcsölni ezen nem érdemes, egyrészt a lelki stroke miatt, ahogy nagyon jól megfogalmaztad, másrészt azért, mert a görcsösség eleve kizárja, hogy jó legyen a kapcsolat.
Szerintem ne menekülj, egyáltalán nincs semmi, ami miatt szaladnod kellene. A múlt már lezárult, semmmi dolgod vele. Egy értékes ember vagy, vállald fel önmagadat, próbálj mindig többet adni, mint kaptál, és ne várj érte cserébe semmit (mert sokszor nem is kapunk cserébe semmit, legalábbis nem azonnal, és ez amúgy sem kereskedelem).
Minden emberi kapcsolat más, kívülről nem lehet és nem is szabad ítéletet mondani. Azt, hogy érdemes-e fenntartanod a nővéreddel a kapcsolatot, azt csak Te tudod eldönteni. De ahhoz először önmagadban kell helyre tenni a dolgokat. Van egy afrikai mondás, ami így szól: ha belül nincs ellenség, a külső ellenség nem árthat neked. Te ne szaladj, majd az elszalad, aki nem való az életedbe. Te csak őszitén, görcsösség nélkül add önmagad, sugározd mindenki felé a melegséget, és akinek ez nem kell, azzal ne törődj. Te csak legyél tűz. 🙂
Gábor! Biztos vagyok abban, hogy van valami jó ötleted.
Lelki stroke: Egész életemet (64! éves vagyok) meghatározta,a 7 évvel idősebb nővérem és több más olyan történés amikor lesöpörtek, lenéztek, lehurrogtak,
nem szerettek. Magamat vádoltam mindezért és görcsösen szerettem volna, ha szeretnek és elfogadnak.
Következmény: szorongás, félelem, kishitüség stb., de nem depresszió.
Eredmény: Szinte mindenkit elmartam magamtól -talán azért, hogy több elutasítás ne érjen-. Rosszul kommunikálok az emberekkel,sokszor ingerülten, türelmetlenül szólok, reagálok.
64 év kellett, hogy megtudjam fogalmazni a gondjaimat. Kérdésem az lenne, hogy : próbáltam a nővéremmel rendezni a kapcsolatunkat. De nem működik.
Mit tanácsolsz, mennyire utasítsam el, mennyire záródjak be. Néha-néha találkozzunk ? Üres, felszínes csevegés. Még most is érzem elutasít,”belém rúg”.
Egyszerűen zárjam le és lépjek ki ebből a kapcsolatból,(ebben profi vagyok,a magam módján). Szívem ezt diktálja. A Szentírás, itt-ott megerősít ebben.
Látod, elakadt rög. Szükségem lenne a segítségedre, egy jó gondolatra,a hogyan továbbra.
Köszönettel: Nánási Márta