Nagyon könnyű tartósan megkeseríteni egy ember életét – főleg akkor, ha még gyerek. Nemcsak azért, mert jóval kiszolgáltatottabb az őt érő hatásoknak, hanem azért is, mert a gyerekeket látszólag mindenki szereti (még az is, aki senkit sem tud igazán szeretni), így szeretetbe csomagolva könnyen a nyakába akaszthatnak olyan terhet, amihez neki semmi köze nincsen – és nem is tud vele mit kezdeni.
Nagyon sok felnőtt meg is teszi ezt. Egyesek tudatosan, mások tudat alatt, az általuk okozott kárt fel sem ismerve simán felhasználják a gyereküket saját céljaik elérésére. Személyiségük hiányosságait vele próbálják kipótoltatni, megfelelési kényszerüket rajta vezetik le, a félelmeikkel és hibáikkal való szembenézés helyett pedig a gyermek mögé bújnak, pajzsként használva őt a védekezésre.
Megfigyelted már a környezetedben, hogy hányféleképpen veszik elő szülők a gyermekeiket, és csinálnak belőlük eszközöket? Tekintsük át a leggyakoribb módokat, utána pedig azt is megnézzük, hogy mindez milyen súlyos következményekhez vezet.
A gyermek mint megoldási stratégia
Kezdjük ezzel, mert sokan kezdik így szülői pályafutásukat. Valami nem stimmel az életükben, és azt gondolják, hogy majd ha jön a gyerek, minden megoldódik. Öreg trottyosnak érzik magukat, bepánikolnak, és gyorsan összehoznak egy gyereket úgy, hogy lelkileg közel sincsenek rá felkészülve. Nem a szülővé érés folyamata vezeti őket a döntésig, hanem a kétségbeesés, nehogy lekéssék a vonatot. Jó esetben ezután képesek lesznek belenőni a szülői szerepbe (bár sokaknak ez sem megy), de ez ritkán sikerül úgy, hogy a gyermek lelke nem sérül közben.
Mások elakadtak az életükkel, magányosak és meghasonlottak, ezért személyes kiteljesedésük kudarcát gyermekvállalással próbálják kompenzálni. Azt hiszik, hogy az első hónapok után nem tör majd újra elő belőlük az az üresség, ami személyiségfejlődésük elmulasztásával keletkezett. Azt hiszik, hogy a gyerek önmagában lehet cél, másra nem is lesz szükségük az életben. Az ilyen szülők többnyire teljesen rátelepednek gyermekük életére.
Megint mások – és talán ők vannak a legtöbben – párkapcsolati konfliktusaik feloldását várják születendő gyermeküktől. A kapcsoltuk egy rakás szar, folyamatosan veszekednek egymással, talán már másfelé is nézelődtek párszor, de majd a pici baba összeköti őket! Majd amire a szülők képtelenek, azt a gyerek megteszi helyettük!
A helyzet kegyetlenségét fokozza, hogy itt nem csupán személyes elmeháborodottságról van szó, hanem ez a stratégia kulturális támogatottságot is élvez. A leendő nagyszülők, a család, a barátok, az ismerősök és az ismeretlenek is gyakran megerősítik a párt (vagy egyik tagját, általában a nőt) abban, hogy majd ha lesz gyerek, minden rendben lesz. Miután pedig a gyermek megszületik, és a kapcsolat továbbra is egy kívül fényes, belülről viszont bűzölögve rothadó gyümölcsre hasonlít, elkezdik dobálni azokat a baromságokat, hogy „biztos nem véletlenül jött a gyerek”, meg hogy „legalább a gyerek miatt maradjatok együtt”.
Gondolj bele, mekkora teher ez egy gyermeknek. Még meg sem született szerencsétlen, de már hatalmas elvárásokat akasztanak a nyakába, ami születése után egyre nagyobb és nagyobb nyomást jelent számára. És miután az elvárásokat nem teljesíti – mert biztosan nem tudja teljesíteni, hiszen nem az ő feladata és nem is az ő kompetenciája egy tehetetlenül toporgó, vagy két egymással élni nem tudó ember problémáinak a megoldása –, akkor az ostor az ő pici hátán fog csattani. Méghozzá nagyot.
Általában nem közvetlenül vonják őt felelősségre, hanem látens módon, gyakran tudat alatt, csendben mérgezve a lelkét, és mérgezve a szülő-gyermek kapcsolatot. Mert a gyermek ezután már vádlott lesz, bármit is tesz – a bűne pedig az, hogy amit Anya és Apa érett (?) felnőttként elcseszett, azt ő nem tudta két kakilás között megoldani.
A gyermek mint az instant hitelesség forrása
Ha már érett felnőttekről van szó, egy gyermek érkezése kiváló lehetőség ennek bizonygatására. Mert milyen fogalmakra asszociálunk, ha a szülői szerepre gondolunk? Gondoskodás, felelősség, komolyság, magasabb társadalmi szerep. „Ó, hát Te már szülő vagy! Az komoly dolog! Biztosan egy gondoskodó, felelősségteljes, komoly, érett felnőtt ember vagy!”
Vagy nem. Sokakban ugyanis szülői mivoltuk ellenére úgy találhatók meg ezek a tulajdonságok, mint a bolti mogyorókrémben a mogyoró: nyomokban előfordulhat. Büszkén tolják a babakocsit az utcán, feszítenek a gyerekkel a facebook-ra feltöltött fényképeken, megjátsszák a komoly és felelősségteljes embert mások előtt, miközben azt sem veszik észre, hogy gyermeküknek már kimarta a fenekét a telepisilt pelenka, vagy hogy nem egy újabb mesére van szüksége a TV-t bámulva, hanem együtt töltött időre.
De van gyerek, ez a lényeg. Szülőként immár magasabb a státuszuk. Előreléptek a családi és a társadalmi ranglétrán, jó szülőként és jó polgárként tetszelegnek, és miközben arra figyelnek, hogy kifelé a társadalmi elvárásoknak megfelelő képet mutassanak, gyermekük lelki fejlődése torz irányt vesz.
A gyermek mint az ego-építés téglája
Az előzőhöz hasonló csoportot alkotnak azok a jó szándékú idióták, akik látszólag annyira szeretik gyermeküket, hogy mindent meg akarnak adni neki. Valójában azonban arról van szó, hogy annyira szeretnék szeretni önmagukat, hogy a saját ego-juk feltornázását remélik szülői superman szerepük gyakorlásával.
Azokról a szülőkről beszélek, akik egymással vagy más szülőkkel versenyeznek, hogy ki tud több dolgot megvenni a gyereknek, ki járatja menőbb ruhában, ki enged meg neki több mindent, és úgy összességében ki a „jobb fej” szülő. Mert még egy felnőttet is, de egy gyereket pláne nagyon könnyű átverni: ha mindent megkap, akkor elhiszi, hogy ez így van jól, és akitől kapja, az tulajdonképpen nagyon szereti őt. Persze lehet, hogy szereti, csak valójában a saját önértékelési zavarát próbálja kompenzálni. Így válik a gyermek ismét a szülő eszközévé.
Nem olyan nehéz kitalálni, hogy mi lesz az ilyen nevelés következménye. Ha a gyerek elkényeztetett kiskirályként nő fel, és azt hiszi magáról, hogy aranyat szarik, akkor bizony egyre kevésbé fogja érdekelni, hogy másoknak vannak-e igényei és szükségletei, és hogy amit ő tesz, az másnak jó-e vagy sem. Ismersz Te is jó néhány ilyen felnőttet, ugye?
A gyermek mint a hős mártír eszköze
Megérkeztünk a „hogyan keserítsük meg minél jobban gyermekünk életét” című verseny egyik legesélyesebb befutójához. A főszerep a hős, odaadó, saját életével látszólag nem törődő mártír szülőé, aki feláldozza saját boldogságát gyermeke boldogsága érdekében. Mintha ez lehetséges lenne.
De sokan komolyan elhiszik ezt, így ragadnak bele egy mérgező kapcsolatba, ahol a párjukkal egymást nyírják, vagy ami legalább ilyen káros, közömbösen élnek egymás mellett társas magányban. Mert így a gyermeknek megvan mindkét szülője. Igaz, hogy egy sincs igazán, mert mindkettő egymás húsát rágja, de papíron megvan, és ez a lényeg ugyebár. Mert a vér, a család, a társadalmi berögződések annyira fontosak, hogy felülírják a szeretetet. Sokan tényleg elhiszik ezt.
És a gyerekük mit kap? Egy (vagy két) frusztrált lelki roncsot, aki nem elég, hogy boldog nem tud lenni, ráadásul tudat alatt (de sokszor tudatosan is) a saját gyermekét vádolja azért, mert elvette az életét. Aki ilyen bűncselekményt mer elkövetni a gyermeke ellen, annak röviden ezt üzenem: nem, nem vette el az életedet; Te vetted el magadtól. A gyereked nem kérte, hogy mártír legyél. Figyelmet és törődést kért, de nem emberáldozatot. Nem egy lelki nyomorékra van szüksége, hanem egy teljes emberre, aki nem a gyerekére teszi saját életének és megvalósulatlan álmainak terheit, hanem szán időt önmagára is. És ha a környezete ebben nem támogatja – itt főleg az édesanyák helyzetéről beszélek –, akkor megteremti magának a támogató környezetet. Bármi áron – akár a családi, baráti (vagy annak hitt) kötelékek felbontásával vagy meglazításával is.
Mert akinek gyermeke van, az felelősséggel tartozik annak a kis embernek a boldogságáért. És az az igazság, hogy azt a pici embert baromira nem érdekli a vér, a társadalmi elvárások és a környezet véleménye. Szarik bele. Komolyan. Egyetlen dolog érdekli: ki az, aki valóban szereti őt és törődik vele. Minden más a felnőttek önmaguknak és egymásnak mondott hazugsága.
Egy gyerek nem tud boldog lenni, ha a szülei nem azok. Egy gyerek figyel: összegyűjt minden impulzust (még azt is, amit megpróbálnak elrejteni előle), a szülő minden rezdülését érzi, és mindig reagál is azokra. Ilyenkor mondják rá, hogy hisztis, makacs, kezelhetetlen, vagy járnak vele orvosról orvosra, mert nem értik meg, hogy immungyengeségének oka a szülő-gyerek viszony torzulása. Vannak persze másfajta lelki problémából eredő betegségek is, de nagyon sokszor a szülő a gyermek „problémájának” kiváltója.
Aki tehát azzal jön, hogy a saját boldogságát feláldozza gyermeke boldogsága érdekében, az nemcsak a külvilágnak hazudik, hanem önmagának is. Egyébként érdekes módon ez a „gyerek boldogsága” duma elég szelektíven működik: amit a szülő nem mer megtenni, azt „feláldozza”, és a felelősséget simán rátolja a gyerekre, miközben más dolgokban baromira nem számít, hogy jó-e neki vagy sem. Nem mer kilépni a rohadó kapcsolatából a „gyerek miatt”, de az nem gond, hogy a gyerek egy idegbeteg környezetben nő fel, és ő maga is ilyenné válik. Nem mer munkahelyet váltani, hogy „legyen elég pénz a gyerekre”, de az nem zavarja, hogy a gyerekének sokkal nagyobb szüksége lenne a jelenlétére, mint a pénzére. Nem jár el sportolni, mert „nincs ideje a gyerek miatt”, de az nem érdekes, hogy gyermekével nem tud felmenni két lépcsőfokot, inkább kifulladva ücsörög, vagy hogy a gyermek passzív dohányosként nő fel, és a fejlődő tüdeje maradandó roncsolódást szenved el.
Semmi másról nem szól ez, csak a kényelemről. Látszólag önmagát áldozza fel az ilyen ember, valójában azonban a gyermekét. És belül mélyen ezt ő is tudja.
A gyermek mint cserealap
A tudatlanul önző szülőktől végül elérkeztünk a ganéj típusokhoz. Azokhoz, akik üzletelnek a gyerekükkel, vagy piti kis érzelmi zsarolásokba süllyednek, gyermeküket eszközként használva ehhez. Válásoknál nagyon gyakori ez a jelenség: az egyik szülő jól ki akar még cseszni a másikkal, ezért a válóperes tárgyalásnál több láthatást, közös felügyelet követel, vagy a másik szülő alkalmatlanságát próbálja bebizonyítani, csak hogy elszakítsa tőle a gyereket. Megjegyzem, van, amikor tényleg alkalmatlan a szülő a gyermek nevelésére (nem is kevés ilyen eset van), de gyakran a viaskodásnak köze sincs a gyermekhez, őt csak fegyverként használják benne.
Előfordul ez sokszor még működő(nek mondott) házasságon vagy élettársi viszonyon belül is: Anya és Apa egymást akarja büntetni, ezért a gyereket rángatják saját céljaik elérése érdekében. Simán ellentmondanak a másik szülő nevelési stratégiájának, vagy a gyermek fejébe adagolják a másikat becsmérlő, megalázó vagy meghazudtoló lelki szemetüket, amit meggyőző szavakba csomagolnak.
És miközben gyermeküket eszközként használva próbálják saját igazukat kizsarolni, valamint párjuk életét minél jobban megkeseríteni, szép fokozatosan elérik azt, hogy „nevelésük” hatására a családban lévő seggfejek száma eggyel növekszik.
A következmény: lelki sérültek és kis köcsögök
Nem túl bonyolult feladat kitalálni, hogy mi történik egy gyermekkel, ha a szülei nem rá figyelnek, hanem arra, hogy az ő „segítségével” hogyan tömjék ki a lelkükben tátongó ürességet. Ez az a segítség, amit soha nem fog tudni megadni, mégis kényszerhelyzetbe kerülve ennek terhét cipeli magával – akár egész életén keresztül.
Sokan elbagatellizálják a dolgot – „jajj, hát nem olyan gáz ez, túléli a gyerek, látod, nincs semmi baja, meg hát nem is veszi komolyan” –, és látszólag tényleg őket igazolja az élet, mert egy darabig nem feltűnő a kár, amit a szülők gyermeküknek okoznak. Aztán eltelnek hónapok, évek, majd évtizedek, és a gyerekkorban elszenvedett lelki sérülések csak akkor válnak igazán észrevehetővé, amikor már a legtöbben nem is kapcsolják ezeket a gyerekkorukhoz.
A pajzsként használt gyermekek életútja sokféle lehet, de alapvetően két irány valamelyike szerint szokott torzulni a személyiségük. Az egyik csoportot azok alkotják, akik szüleik tevékenységének következtében összetörnek, magukba fordulnak, és lelkileg sérült, önbizalom-hiányos, az életükben csak sodródó felnőttekké válnak.
Az ilyen emberek többnyire nem a saját céljaikért dolgoznak, hanem másokét valósítják meg, és könnyen megtalálják őket azok, akik élősködni akarnak rajtuk. Ahogy az állatvilágban is a csorda leggyengébb tagjaiból lesz a legkönnyebben áldozat, úgy válnak ezek az emberek is mások áldozataivá, és akár egész életüket így élik le. Hacsak nem ismerik fel és keresik meg szenvedéseik gyermekkori gyökerét, és hoznak egy határozott döntést, hogy nem cipelik tovább a szüleik által kérés nélkül rájuk pakolt terhet.
A másik csoport nem megborul a gyermekévei alatt átélt szülői aknamunka hatására, hanem egész egyszerűen átveszi a mintát, és ahogy őt eszközként használták annak idején, úgy kezd ő is egyre inkább eszközként tekinteni embertársaira. Az 5 éves mininapóleon már érzelmi terrort alkalmaz, ha anyarabszolga nem tol mindent a kis feneke alá, 10 évesen a szülei és tanárai képébe röhög, amikor számon kérik rajta, hogy miért kente be saját végtermékével az osztály folyton csúfolt fiújának haját, 13 évesen pedig csatak részegen azon poénkodik a haverjaival, hogy talán le kéne már szokni a cigiről, és inkább már csak spanglit szívni naponta. Mindössze néhány év alatt egy másokon keresztülgázoló kis köcsöggé válik, aki felnőttkorában ezt az attitűdöt folytatva felfelé nyal, lefelé rúg, a mellette állókat pedig lekönyökli.
Mindkét csoportra igaz, hogy a személyiségtorzulás folyamata nem tudatosan zajlik le bennük, hanem a rendszeresen adagolt szülői méreg szép fokozatosan fejti ki hatását, és addig formálja a gyermeki agyat, mígnem egy egészen torz valóságkép alakul ki és rögzül benne. Először csak annyi tűnik fel (ha egyáltalán feltűnik bárkinek is), hogy a pici gyermek kissé hisztisebb és követelőzőbb a többieknél, vagy ha az áldozatszerepet veszi magára, akkor zárkózottabb, betegesebb és félénkebb.
Ilyenkor még sokkal könnyebb lenne változtatni szülői részről, ám ez a legritkább esetben történik meg, így a folyamat elmélyül, a tünetek egyre erősödnek, és mire a gyermek felnőttkorba lép, már olyan szintű lelki sérülést és személyiségtorzulást szenved el, amit nagyon nehéz helyrehozni.
A gyermek mint Ember
Lehet ezt másképp is csinálni. Lehet egészséges, életerős, önmagát szerető (nem önimádó) és másokat is tiszteletben tartó embert is nevelni egy kisgyermekből. A legnagyobb feladat nem is az, hogy valami baromi nagy tudást adj át neki, hanem az, hogy ne rontsd el őt. Egyszerűen ennyi: ne rontsd el őt. Hogy a saját lelki sérüléseid miatt ne neki kelljen szívnia, hogy a társadalom felé irányuló megfelelési kényszeredet ne kelljen átvennie, hogy az álmaidat ne neki kelljen megvalósítania, hanem élhesse a saját életét, megtalálhassa a saját álmait, elindulhasson a saját útján, és megélhesse a saját boldogságát. Azt a boldogságot, amiben ő nem eszköz, és neki sincsenek emberi eszközei. Azt a boldogságot, amit másokra erőltetni nem, csak másokkal megosztani lehet.
Mert a gyermeked nem kérte, hogy születésének pillanatától fogva facebook és instagram sztár legyen, nem kérte, hogy a saját álmaid megvalósításának felelőssége az ő vállát nyomja, nem kérte, hogy folyamatos feszültségben nőjön fel, csak mert „a vér kötelez”, nem kérte, hogy őt lobogtasd zászlóként, csak mert félsz változtatni az életeden, és nem kérte azt sem, hogy nyomorult életet élj miatta. Csak annyit kér, hogy szeresd őt és törődj vele. Ennyi. Ilyen egyszerű.
Megvalósítani persze nem mindig az, mert valóban sok figyelmet, energiát és bizonyos áldozatokat is megkövetel egy gyermek felnevelése, de jól csak az tudja csinálni, aki önmagában teljes ember. Nem a gyermeke által próbál az lenni, és nem is a gyermekére fogja saját tehetetlenségét, lustaságát vagy gyengeségeit, hanem teljes életet él, és önmagában is képes boldog lenni.
Jegyezd meg jól: egy gyermek nem az eszközöd, nem a tulajdonod, nem a problémád megoldása, nem az ego-d építője és nem is a pajzsod, hanem egy érző emberi lény – pont olyan, mint Te. Van, amiben kevesebbet tud nálad, de van, amiben sokkal többet.
Nincsen szükség újabb emberi roncsokra a futószalagon. Fejezzük be a gyártásukat.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szia Gabor 🙂
Ez a dr valaki nagyon kiverte a biztositekot nalam. Nagyon visszakellett fogni magam, hogy kozzeteheto legyen amit irni fogok neki. Egyre tobbszor lehet olvasni hasonlot. De hat mindenkibol csak az tud kijonni, ami benne van!
Valoban ez egy roppant kenyes es nehez tema, ami nagyon megosztja az embereket. Az latszik a hozzaszolasokbol is. Rengeteg csaladban elofordult es elofordul, hogy a kiszolgaltatott gyermek(ek) az aldozat, vagy o issza meg a levet a szulo (szulok) hulyesegenek. Aztan csodalkozik, hogy mi lett az o “egyszem aranybogarabol”?? Esze meg nincs, hogy gondolkodna! Lehet rajonne, hogy mi lett vele, es miert lett vele az, ami lett?? Ennel sokkal egyszerubb a masik szulot megvadolni. En mar nem is csodalkozom sok mindenen, bar nem mindig ertem mi miert tortenik. De tudom, mindennek oka van!!
Oszinten megmondom, nem ertem miert keverik egyesek a bibliat bele. Semmi bajom a “bibliaval” de az kulon tema.
Udvozlettel Rozika.
Kedves dr valaki!!
On miert gondolja, hogy bolcsebb mint barki is?? Az on hangneme is hasonlo, mint amit felulbiral. Es a latasmodja: a kisbetuivel lekicsinyel mindenkit, alsobbrendunek tartja maganal az olvasokat. Miert??? Sot: ostobanak! Honnan a batorsagot ehhez? A doktori cimevel emberseget nem kapott!! Tiszteletet meg nem tanult!!
On elott is ott a lehetoseg, hogy irjon hasznos dolgokrol, es azt egy sajat weboldalon kozzetegye. Valoszinuleg azt is olvasnak emberek es reaglananak ra valamilyen formaban.
Ja!,…… hogy konnyebb a masikat biralni, mint egy sajat “alkotast” letrehozni?? Igen! Ezt eltudom kepzelni.
Jo lenne, ha on is olvasna egy – ket tanulmanyt a pozitiv gondolkodasrol, es annak hasznarol.
Tisztelettel egy olvaso, aki nem ostoba!! 🙂
Az ex nárcim élő pajzskènt hasznàlja a gyerekeket 🙁 Így ne keljen neki szembenèzni a hibàival ès nem vàllalja a felelősèget.NEM èrdekli,h mit èrezhetnek,h a szüleik elvàlltak.Picc-pacc bemutatta az új àldozatát nekik.Sajnos nem lehet felvilágosítani őket,h milyen beteggel àllnak szemben 🙁
miért gondolja minden valamilyen traumát (gyermek elvesztése, ráktúlélő, stroke-túlélő, stb.) átélt ember, hogy egyúttal a bölcsek kövét is megkapta? hogy hirtelen mindent tudnak, mindenben kompetensek, a gyereknevelést az egészséges táplálkozáson át az autószerelésig?
döbbenet ez a poszt, mind a hangneme, mind a meglátása. ami nagyjából más posztokból átvett szemlélet kicsit átszerkesztve.
és az olvasók, követők ostobasága határt nem ismer.
Nem találok, szavakat, annyira találó cikk. Az államnak kellenek az adófizetők, ezért nyomatják a “legyél szülő, mert akkor vagy teljes értékű állampolgár” dumát, és nem érdekel senkit, hogy milyen probléma halmaz jön ki ebből. Autót senki nem vezethet jogsi nélkül (büntetés jár érte) de gyermeket bárki csinálhat, akkor is, ha teljesen alkalmatlan rá. Mint ahogyan tanítani is bárki taníthat, akár alkalmas rá, akár nem, ha elvgezte a tanárképzést. És közben a gyermekeink meg rettenetes mentális állapotban vannak attól az egész katyvasztól, amit társadalomnak, és családnak nevezünk. És persze jön a kenetteljes duma, hogy egy nőnek csak akkor teljesedik ki az élete, ha szül, közben egy frászt. Csak akkor, ha úgy szül, hogy ezt valóban ő akarja felelősséggel, és nem valamilyen problémáját akarja vele megoldani.
Jó írás.
Most, hogy nekem is lett gyermekem , ismerem fel sorra a velem kapcsolatos elcseszett nevelési formulákat. Eddig is sejtettem, mit nem szeretnék tenni a gyermekem lelkével, de egyre inkább rájövök, mitől lettem én olyan, amilyen, azon jellemzőket tekintve, amelyek hátráltatják a személyes boldogulásomat (sokat emlegetett kóros megfelelési kényszer és önbizalomhiány) és, hogy mely mondatok rendszeres “alkalmazása” az, ami kiváltotta belőlem ezt a viselkedésformát. Tudatosan kerülöm ezeket a mondatokat, amikre Te ébresztettél rá. Rengeteget segítettél, amikor a legesendőbb voltam, és volt egy “vámpírom”, akkor találtalak meg és adtál erőt, hogy higgyek magamban. Szkeptikus vagyok szinte mindennel kapcsolatban, mert mindig sok a kérdésem, amire kellemetlen válaszolni, de itt olyanokat olvastam, amikre bólogatnom kell.
Szóval köszönöm.
Kedves Gábor, kedves olvasók!
Látszik, hogy nagyon kemény a téma, és mély sebeket tár fel, márpedig ez utóbbi igen bűzös tud lenni, de maradjunk az émelyítő kifejezésnél.
Talán csak egy menekülés van ebből a helyzetből: ha a szülői házból hozott mintákat nem követendőnek, hanem bírálandónak fogjuk fel. Persze csak ha eltávolodtunk tőle, felnőtt(ebb) fejjel, és AKARUNK újat kezdeni, másképpen csinálni.
Csak sajnos némelyik gyerkőcnek (aki akár lehet 45 éves is) esélye sincs agresszív, szűklátókörű vagy diktátori vagy épp félénk szülei mellett másképpen nézni és lát(tat)ni a dolgokat. Ma afelé haladunk, hogy gyorsan, egyszerűen jussunk információhoz, ezzel pedig hamarabb “gyártjuk” az igazságot, mint felfedezzük.
Nekem úgy sikerült kimenni a mérgező szülők csapdából, hogy sokat, rengeteget kutattam utána, mi nem stimmelt.
ÉREZTEM, hogy valami nem jó, de kisgyerekként nem tudtam megmagyarázni, mi az, pláne pszichológiai kategóriákba sorolni. Bár rákérdeztem apámra, kétévesen, hogy “Apu, te miért nem vagy olyan, mint a többi – addig általam látott – apuka?” , de érdemi választ még most sem kaptam tőle.
ÉS sokat elárul az is, amikor “viccesen” kérdezte apa, hogy “Gyerekek, ha elválnánk, kihez mennétek?” Öcsém azt mondta aprócska gyerekként, hogy “Apuci, hozzád”, én meg azt, hogy “Először megnézném ki a hibás és majd utána döntenék”. Nem okosság volt ez, hanem puszta létkérdés.
Aztán a családi mérgező klíma-berendezés mondhatni szó szerint ellenszere a családi kirándulás volt. A túra, a friss levegő minden embernek csak hasznára van, és addig is kiszellőztettük magunkból a feszültséget.
De felnőttebb fejjel már nem lehetett pócselekedni, kikerülni a “miért” kérdéseket és én is elérkeztem oda, hogy KOMOLYAN utánanézzek. Így akadtam többek között a te oldaladra is, Gábor.
De más forrásokat is találtam és átrágtam magam rajtuk. Aztán döbbenet, de beláttam: nem a szüleim hibája, hogy nem voltak alkalmasak szülőknek, mindketten ők is terhelt családi helyzetből jöttek, meg nem oldott egyéni feladatokkal, ki nem elégített személyes szükségletekkel, így a megbocsátás mérföldekkel előrelendített.
Aztán beláttam, hogy a családalapítás egy csoda, de csak ha teljesen önmagad vagy , mert csak akkor szereted magadat is és másokat is csak akkor tudsz szeretni. (Én még mindig nem mertem család-alapítani, ehhez túl kell lépnem a származási családom nyűgein és bátorságot gyűjtenem).
A folyamat zárásaként (amit én családi hagyomány-felismerésnek és “haazhelytelenakkorarrólleválás”-nak nevezek) most ott tartok, belátom, hogy mi a követhető és jó minta és mi a nagyon nem alkalmazható, ennélfogva hiába ismerős, de elvetendő minta.
Itt jön a kreativitás majd, hogyan csináljam jobban, mint ahogyan láttam? Nem nagy ügy, mondják a bátrak, én meg mindig azzal példálózom, hogy az embergyerek is sajnos mintából tanul, és ha rossz mintát vesz be, akkor így járt. Csak azért ugyanis szerintem nem szabad ragaszkodni a szülői mintához, mert apám-anyám így tette és slussz, nincs ez és nem is lehet másképpen. Ez szűklátókörűség. Kényelmes kockafejség.
Ilyenkor bejön nekem az, amit Szent Ágoston mondott: “Szeress és tégy , amit akarsz!” És valóban! Ha valaki szeret, az rosszat nem tehet, ugye? Mert az önmaga, mások és a Teremtője iránti szeretetből egyszerűen NEM AKAR ROSSZAT SENKINEK! Node míg az önszeretetig eljut valaki, ha egyáltalán él addig… Míg rájön, hogy egyszeriben megszeret másokat is, ha önmagát szereti. 🙂
Ez az út viszont érezheti mindenki, nem öt perc (volt). Nekem sem. ÉS ilyen értelemben nincs sietség… CSak a fogyasztói társadalom divatos szlogenje a tempó… A siessünk… A nincs idő… Dehogynem, legyen… Valamire kell idő. Mire másra, ha erre nem?
És segít még valami: a tízparancsolat, ami “használati utasítás az emberhez”, értelemszerűen a Teremtőjétől önmagához, szóval annak egyik parancsa szerint “Tisztelt apádat és anyádat.”… hm. miért nem azt mondja, hogy szeresd? Ezen lehet elmélkedni, de célravezető, hogy a tisztelet könnyebben biztosítható , mint a szeretet. Mi van, ha a szüleink éppolyan gyermekek maradtak, mint mi vagyunk most, csak ők nem tudják, mi meg utánanéztünk és igazi pszichomókusok lettünk pont miattuk a témában?
Az, ahogyan Te rávilágítasz a dolgokra, segít felismerni a helyzetet, onnan meg már csak önmagunk döntése kell: akarjuk így tovább, vagy sem?
Ha másképpen akarjuk, na abban a pillanatban EMBERRÉ NŐTTÜNK! ADDIG CSAK EMBERGYEREKEK voltunk. ÉS ez a cél. Ehhez megint csak hozzásegítesz bennünket, Gábor!
Így kedves ILDI! NEM KÁR, HOGY MEGSZÜLETTÉL! ÉLSZ ÉS ÉRTÉK VAGY , MÉGHOZZÁ EGYSZERI, MEGISMÉTELHETETLEN, ÓRIÁSI! CSAK FURCSAMÓD NEKED IS KELL ÉLNED, HOGY A KINCS-SÉGED KIDERÜLHESSEN! ÉS ÉLNI! NEM CSAK VEGETÁLNI! ÉS NEKED AZTÁN NAGYON KREATÍVNAK KELL LENNED! HOGY NAGYON MÁSKÉPP CSINÁLD, MINT EDDIG TETTED! VAGY LÁTTAD!
Megint köszönjük, Gábor, mint most is, minden cikkedben ott az aranyszál: a szeretet mellett teszed a voksot, fel-felcsillan a szöveged minden kis eleméről… csak így tovább…:)
nekem is kár volt megszületnem
He? Normális? Elég sokszor volt már nálam csecsemő, de mivel nem akarok gyereket és soha nem is akartam, valamilyen okból kifolyólag nem voltam TEHETETLEN kutacs illatanyagával szemben és továbbra sem akarok kölyköt. Jézusom.
Gábor, azért ez nagyon nehéz. Te magad is írod: “jól csak az tudja csinálni, aki önmagában teljes ember.” Vajon a mi szüleink mennyire (voltak) azok? Aki maga is lelki sérült, az nem tudja továbbadni a gyermekének a harmóniát, az nem tud mindig jó döntést hozni. Nagyon fontos a gyerekeinkre megfelelően figyelni, de épp ilyen fontos lenne a szüleink irányába is megértéssel, nem pedig vádaskodással fordulni. Önmagunk és a gyerekeink érdekében mindenképpen.
Kedves Szilvi!
Valóban nehéz napjainkban szülőnek lenni.
Miért nehéz a gyermeknevelés? Mást tanít az iskola, mint amit a szülők. A világ szelleme is erős befolyással van a gyerekeinkre. Nincs egységes oktatás, ami megzavarja mind a fiatalok, mind a szülők lelkivilágát.
Én és sokan mások remek gyakorlati tanácsokat véltünk felfedezni a Bibliában. Sajnos, erre én is csak 40 éves koromban találtam rá az ismerőseim javaslatára. Miért fordultam a Bibliához tanácsért? Mert nem tetszik az a világias oktatás, amely jellemzi világunkat. A lázadás, a szülők iránti engedetlenség, a laza erkölcsi felfogás. Az ilyen magatartás tönkre teszi a családi békét és az egymás iránti tiszteletet. Szomorú világ ez!. Igaz, amit a Szent Írás ír: “…az egész teremtés szüntelenül együtt nyög és kínlódik mindmostanáig” (Róma 8:22).
A cikk nagyon találó. …de nagyon nehéz feladat a szülőség. Imádom a gyerekeimet, de ha tudtam volna, hogy ilyen a gyereknevelés, nem vállaltam volna gyereket. Olvasom a sok okosságot, és egyre inkább azt érzem, hogy alkalmatlan vagyok a szülői szerepre. Pont a cikkben leírtak tudatában – hogy a gyerekeim ne legyenek érzelmi nyomorékok az miatt, hogy egy rossz házasságban vagyunk – váltam el. Magát a válást nem bánom, de tény, hogy azóta állandóan a pénzt kell hajtanom, hogy egyáltalán egyik napról a másikra fenn tudjunk maradni. Pedig magasan képzett és szorgalmas vagyok, bár háttér nélkül, folyamatosan egyedül szemben a problémákkal. És sem elég időm, sem elég pénzünk nincs…csak a folyamatos lelkiismeret furdalás…persze, tudom, kellene az elégedett szülő, aki hiteles, és foglalkozik a gyerekkel, aki nem érzi akadálynak a gyereket. Nem vagyok mártír, de ha nem lennének a gyerekeim, már rég külföldön lennék, ahol sokkal jobban tudnék boldogulni. De az apjuk miatt nem vihetem őket. Itt hagyni pedig végképp nem tudnám/akarnám őket. És ettől a gondolattól is furdal a lelkiismeret….mert közben imádom őket, és hálás vagyok értük. És nálunk még a cikkben említett gyűlölet nincs is jelen a volt férjemmel…oké, ne termeljünk ki roncsokat, sem “kis köcsögöket”…de jó lenne, ha gyakorlati tanácsok is volnának az ilyen cikkekben, nemcsak az okosság, amit elméletben sokan tudnak. Vagy tán csak én volnék béna ezekben a dolgokban? Köszönöm a választ előre is.
Ez a téma nagyon fontos lett mára, amikor hazánk népessége energia szegény.Az élet törvénye a hit törvénye, amit hiszek magamról, az vagyok és amit naponta megeszek, az is én vagyok.Ez a cikk hozzájárul a tudatos élethez,amit gyakorolni kell, mert akkor érik be a személyiség, azaz gyakorlat teszi a mestert.A mi családunkban a kezdet kezdetén anyukám, a nagymama lett a minta ösztönösen is. Történt az az eset, hogy beszereztük a kis babákkal és szülői teendőkkel kapcsolatos szakmai könyveket, főleg a híres szerzőktől.Aztán amikor többet sírt a baba, elővettük a könyveket, és bármi furcsa jelenséget a könyvekből akartunk megtudni, mégis sok bizonytalanság volt bennünk / húgom és én együtt sem voltunk magabiztosak az első gyermeknél !/, az idegességtől, a felelősségtől ki is merültünk, mert ha valamit súlyosnak gondoltunk, rohantunk a pici babával az orvoshoz, ahol a rendelő tele volt gyerekekkel/ csak egy szobában volt rendelő !/A váróban is idegeskedtünk, aztán nagyon hamar kimerültünk és anyukánk, a nagymama vette át a pici ellátását, aki négy gyereket szült és nagyon szakszerűen ellátta a babát, míg mi bezuhantunk az ágyba az idegi fáradtságtól.Az volt a felfogásunk, hogy mi okosabban,szakkönyvből fogjuk gondozni és felnevelni a gyermeket, de mégis csődöt mondtunk, a nagymama segített be a kezdetkor, amin aztán lehetett nevetni is, hogy nem a modern könyvek számítanak, hanem az anyai ösztön, ami a lélekben kódolva van. A következő gyermeknél ezt már tudtuk, és könnyebb volt.Anyám, aki egy különleges ember volt, mert lelkéből eredően három küldetésének is eleget tett: 1. anyai,2.társadalmi munka iskolában, környezetében 3. feleség és társa a férjének, valós támogatója az életben. A 3 elemijével nagyon intelligens, józan felfogású személyiség volt, aki a szelíd kritikai képességével is lendített az emberek életén, mert javaslatokat adott, és példát mutatott másoknak.Népszerű volt, mivel szolgálta a családját és a társadalmat is, erőt, kitartást mutatott a vékony, gyenge fizikumával is.Sokan csodájára jártak, mert őserő volt benne.Az ő családjában nagyon sok gyermek volt, és mivel ő volt az első szülött, neki kellett besegíteni a testvérei felnevelésében, így 15 éves korára már felnőtt gondolkodásúvá vált, élettapasztalata volt 15 évesen, mint Gorkijnak.Azóta szeretjük olvasni Gorkij életét, könyveit, mert műveiben felismerjük gyermek korú 15 éves, nagyon okos, életrevaló anyánkat, aki aztán a sok tudását belénk, a gyermekeibe sulykolta,de még a fiatal anyák is tanultak tőle a szomszédokban / sok tanácsot adott !/. Utólag is elcsodálkozom, hogy miképpen volt az a nagy erő, akarat benne, hogy szinte feláldozta minden szabad idejét értünk, hogy mi tanuljunk, művelődjünk és többre vigyük, mert így tudtunk a szegénységből kitörni / ősök is szegény paraszt emberek voltak, szüleink is albérletben kezdték és egy életen át güriztek, hogy a vályog házból egy összkomfortos kis házat alakítsanak ki.Elneveztem nagyszüleimet, szüleimet a munka hősének és mi is most ezt a hagyományt folytatjuk., gyermekkorunk óta dolgozunk és esti iskolákban szereztünk diplomát.Sajnos, szüleink a tehetségüket nem tudták kibontakoztatni, apám nagyon szépen rajzolt, anyám már 15 évesen verseket irt.Mem csak a gének szerepe, de a családi és iskolai, rokoni körülmények is befolyásolják a gyerekek életét,mi szabad nevelést kaptunk, a rólunk való gondoskodás volt a fő feladatuk, ez töltötte be a teljes életüket, ők példaképek lettek, mert egy harmonikus, egymást megbecsülő családban éltünk.Jelenleg is e minta szerint élek,amit a családban láttam, így lettem befogadó személyiség a született, barátságos, nagyon lelkes természetem mellett.22 évi ezoterikus tudás után mértem fel igazán, hogy amit a családban láttam,gyermekként belém vésődött, azt vetítem ki a környezetem felé, így anyám ma is büszke lenne rám.Én meg őrá vagyok büszke, hogy sok jó tanácsot adott nekem az életre, szellemi energiája halhatatlanná tette őt a környezete számára.Szeretettel emlékezünk rá, fő művére: az anyaság küldetésének méltó beteljesítésére.
Kedves Gábor!
Érdeklõdéssel olvastam a hirleveledet. Egyetlen kiegészítést szeretnék hozzáfûzni a nõk gyerekvállalásának okaihoz.
A kisbabák fejtetõjén található kutacs olyan illatanyagot bocsát ki, amelynek hatására a nõk elkezdenek vágyat érezni a gyerekvállalásra és ez ellen nem tehetnek semmit, mert genetikailag így vannak kódolva. Sajnálatos módon ez az információ a köztudatból is hiányzik, pedig sokat számitana akkor, amikor a frissen szült kismama tukmálja a gyerekét szabódó barátnõjére, aki ösztönösen/tudattalanul hárítja a fizikai kontaktust a babával, ha még nem áll készen a gyerekvállalásra. Sajnos a hormonokkal és a genetikával szemben nem lehet nyerni (néha az erõszakosabb kismamákkal szemben sem), ez független a lelki érettségtõl is.
Kedves Gábor
Köszönöm az írását, sokan magukra ismerhetnek benne.
Nagyszerűen kifejtette a gondolatot. Nagymamaként sok mindent megéltem, sok mindent láttam, hallottam. A véleményem mindig az. Mindent időben tanítani kell, senki nem úgy születik, hogy az anyja hasában szerzett mindenről pontos ismeretet. Azt látom! Nagy baj van az oktatás körül, aminek mindenki issza a levét. Nagyon bízom benne, hamarosan megváltozik ez a szemléletmód. Sokan rájönnek arra, micsoda értéket dobnak el egyesek azzal, hogy tagadják a Biblia értékét, hitelességét.
További sok sikert kívánok az írásaihoz. Üdv Piroska Schmidt
Kedves Sebestyén Ilona. Mikor mi házasokként gyermekáldásban részesültünk, én már akkor tanulmányoztam, ki a jó szülő. De, már lány koromban is azt próbáltam megtudni, milyen a jó feleség, anya, meny, anyós, nagymama stb… Akkoriban ezt a havonta, vagy hetente megjelenő Családi lap c. újságból próbáltam megtudni. De, voltak úgynevezett családsegítő könyvek is. Mindig az életem célpontja volt a sikeres család létrehozása. Ennek ellenére, mégis zátonyra futott a házasságom. Ma, 70 évesen jöttem rá arra, hogyha nem a család létrehozójának (Isten az!) a tanítását használjuk fel erre a célra, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy a családi élet kudarcba fullad. Láthatjuk a világban a házasságok kudarcait, a sok válást, a sok egyszülős családot, a kallódó gyerekeket, az erkölcstelenséget. Sajnálom, hogy a mai oktatási intézmények nem tartják fontosnak a Biblia oktatását vallástól függetlenül. Pedig ez ad igazi útmutatást a sikeres élet, a boldogság megtalálása, és a felelősségteljes szülői szerepek megtanulásához (Lásd! Ézsaiás 48:17, 18; Zsolt 1:1-3; Efézus 5:21-6:1-4). Sajnos, mivel ezt nem ismerik el felelős személyek, sokan esnek áldozatul ennek a rossz döntéshozatalnak.
Tisztelt Gábor!
Gratulálok az írásához és egyben köszönet is érte. Ragyogóan összefoglalta.
Egy férfi ruha boltom van extra méretűekre.
130kg és felette. Rengeteg vevőm jön az anyjával vagy a szüleivel. Anyuka kicsi fia 45 évesen. Mert az az undok apád… Vagy apa meghalt de te bezzeg itt vagy nekem. Ez is megérne egy gondolkodást a szülőknek.
Mégegyszer köszönöm és sok sikert.
Guti Zsuzsa
A mai szülők pedig ezen roncsok nevelésén fáradoznak Lehet nem is az ő mintája vagy hozadéka,hanem a különböző tudományos nevelélési hatás.-azt csinál amit akar-így fog kibontakozni- tegezem a tanárt és mindenkit időset fiatalt válogatás nélkül-nincs tisztelet-eltaposom a gyengébbet- igy jutok könnyebben feljebb- nem érzi de mért is érezné neki is segiteni illene a közösség munkáját – dehogy hiszen mindenki azért él ,hogy engem szórakoztasson ,kiszolgáljon,és különben is…….hiszen elég ha kellőképpen kiengedem a hangom és mindenki ugrik. Maradt még rengeteg nyitott kérdés miként lehetne jobb sérülés nélküli felnőttet nevelni,lehet jobban kellene a józan eszünkre hallgat mint a sok áltudományos gyereknevelési tanácsot ráerőltetni agyerekünkre
Magamra ismertem néhány mondatodban, Gábor! Az én szüleim, sajnos, olyan embert “faragtak” belőlem, aki önbizalom-hiánnyal küszködött, egészen addig, amíg meg nem ismerte Istent, aki feltétel nélkül szereti őt, és törődik is vele, időt ajándékoz neki. Így, Isten által nagyot javult a lelki és testi egészségem!
A teológiai főiskolán volt egy kateketikatanárom, aki megkérdezte tőlünk, diákoktól, szerintünk mikor kell elkezdeni a gyermeknevelést. Ki ezt mondta, ki azt. Ő viszont így felelt. “A gyermek születése előtt húsz évvel!” Teljes mértékben igazat adtam neki!