Várunk…
Majd ha együtt leszünk, és nem lesznek már ilyenek a körülmények…
Majd ha nem lesz ennyi teendő, és behoztuk az elmaradásokat végre…
Majd ha picit jobb lesz az idő, és energiánk is több lesz…
Várunk…
És várunk. Remélve, hogy hamarosan eljön az alkalmas pillanat. Megígérve magunknak, hogy hamarosan jobb lesz. Hogy már csak egy kicsit kell kibírnunk, és utána minden rendben lesz. Hogy nemsokára megengedhetjük magunknak a lazítást, az együtt töltött időt, az őszinte beszélgetést, a jövőre vonatkozó terveket…
De addig még… Várunk…
Várunk egészen addig, amíg a pillanat alkalmas nem lesz. És nem lesz. Legtöbbször nem lesz, mert a “még korai” és a “már késő” sokszor olyan gyorsan váltják egymást, hogy közéjük már semmi sem fér be.
És mi csak várunk…
Várunk és nem nézünk bele a másik ember szemébe. Várunk és nem megyünk ki sétálni az erdőbe. Várunk és nem poroljuk le a rég eltemetett terveket. Várunk és észre sem vesszük az elúszó lehetőségeket.
Pedig csodálatos érzés kimondani: Megengedem magamnak, hogy most, ebben a pillanatban cselekedjek. Most őszintén beszélek vele. Most sétálok egyet az erdőben. Most beülök egy illatos fürdőbe. Most ellátogatok a kedvenc helyemre.
A kutyák sokkal jobbak ebben. Ők megélik a pillanatot olyannak, amilyen. Ők nem a múltban és nem a jövőben léteznek. Ők Élnek. Úgy igazán… Úgy, ahogy nekünk nem igazán megy.
Ma is ezt éltem meg velük az erdőben. Szavak nélkül, csendben, mindenféle sallangtól mentesen. Érezve azt, ami van, és nem agyalva azon, ami már vagy még nincsen.
Lord kutyámtól tanultam ezt – ahogy rengeteg más dolgot is. Hamarosan megjelenő, “Beszélgetések a Kutyámmal” című könyvemben a legfontosabb tanításait osztom meg, amelyek iránytűként szolgálhatnak az emberek túlbonyolított világában.
Mert a megoldás sokszor rendkívül egyszerű, ha nem adjuk át magunkat a problémának.