Vége.
Mint amikor a moziban eltűnik az utolsó képkocka, és elindul a stáblista. Csak ennek a filmnek Te voltál az egyik főszereplője. Így sokkal nehezebb felállni a fotelból, és elhagyni a termet.
Közben próbálod megbeszélni azokkal, akik nézték a filmet – de rájössz, hogy ők rengeteg jelenetről lemaradtak. Csak Te játszottad végig, és Ő, aki már csak a stáblistán van rajta.
És maradnak a kérdések.
“Miért így lett vége? Miért most? Miért kellett ez a fájdalom? Hogyan élhetek ezután úgy, ahogy azelőtt?”
A választ Te is tudod: sehogy. Vége lett egy gyönyörű filmnek, ami akkor nem tűnt mindig gyönyörűnek; olykor inkább szorongatónak, félelmetesnek, néha idegesítőnek. De a stáblista gyönyörűvé tette. De nem is… nem is a stáblista, hanem az a rengeteg megélt pillanat.
A stáblista csak jelentéktelenné tette a többi jelenetet.
Pedig akkor nagyon fontosnak tűntek. Élet-halál harcnak. Létkérdésnek. S közben az egyetlen létkérdés az volt, hogy lesz-e stáblista. Lett.
Most pedig szaladnál ki a teremből kétségbeesetten. De várj: ez veszélyes. Az eltemetett érzések visszatérnek. Ülj le inkább picit a sötétben. Idézd fel a filmet – a sok szép és nehéz pillanatot. A forgatókönyvbe beleírt, de ki nem mondott mondatot. Maradj még picit ülve. Sírj. Nevess. Kiabálj. Pihenj.
És majd utána.
Majd utána ki tudsz menni a fényre. Túlélőként. Tanulóként. Emberként. Összetört főszereplőként, aki megy játszani egy másik filmben. Majd. Miután már megértette ezt a filmet. Vagy ha nem is érti, elfogadja, hogy vége.
De előtte ülj le egy picit a sötétben.