Veszíteni könnyű

Azt hiszed, nehéz. Azt hiszed, hogy a legnehezebb dolog, amivel meg kell birkóznod, az a padlóra kerülés pillanata. Amikor minden összeomlik. Amikor rájössz: vesztettél. Igen, talán ez a legintenzívebb fájdalom, amit valaha is éreztél. Talán ez okozza a legnagyobb sokkot, mert nemcsak a biztonság illúzióját rombolja le benned, hanem a boldogság reménye is meghalni látszik. Mégsem ez a fájdalom hatol a legmélyebbre.

Van egy gazdag hely. Van egy hely, ahol álmok, tervek, lehetőségek és remények laknak. És a gazdáik. Mindannyian halottak. Az álmok, a tervek, a lehetőségek, a remények – és az emberek, akik mindezt magukkal vitték. A temetőben járunk. Kevés itt a szegény ember: a többség nagyon gazdag. Gazdag és halott. És a gazdagság itt már semmit sem ér, mert sem használni, sem megosztani nem lehet.

Korábban lehetett volna. Korábban még élt minden. Éltek az álmok, éltek a tervek, kínálták magukat a lehetőségek, és amikor ezek mind veszni látszottak, a remény még mindig makacsul tartotta magát. Aztán a győztes ember vesztessé vált. Talán csak egyszer, de az nagyon fájdalmas volt számára. Talán többször egymás után élte meg a kudarcot, és minden egyes padlóra kerülés után feltápászkodva egyre gyengébbnek érezte magát. Aztán az erő elfogyott. Az álmok meghaltak, a tervek is követték őket, és a lehetőség hiába kopogtatott már egy örökre bezárt ajtón, mert a remény is elfogyott. Nem volt többé, aki ajtót nyisson.

Padlóra kerülni fájdalmas. Padlóra kerülni újra és újra még fájdalmasabb. De ha azt hiszed, hogy ez a legnagyobb fájdalom, amit átélhetsz, akkor hatalmasat tévedsz. Gazdagon meghalni – ez a legfájdalmasabb dolog, ami egy emberrel történhet. Gazdagon, együtt eltemetve a beteljesületlen álmokkal, a meg nem valósított tervekkel, az elszalasztott lehetőségekkel. Aki mindezt magával viszi a sírba, annak az élete egy tragédia volt. Önmaga és a környezete számára is. Mert a meg nem osztott gazdagság a temetőben már nem ér semmit. És itt a pénz a legkevésbé fontos vagyon; az igazi gazdagság egy beteljesült álom, egy másoknak nyújtott segítő kéz, egy új emberi lény jó útra terelése, és végső soron egy hasznosan eltöltött élet, melynek nyoma nemcsak a temetőben marad meg, hanem az élők magukkal viszik.

Rengeteg lehetőséged van feladni. Rengeteg kifogást találhatsz, hogy miért nem valósítod meg az álmaidat. A körülmények… a pénz… a párod… a párod hiánya… a gyerekeid… a gazdasági válság… a személyes tragédiád… az időjárás… a fehérajkú pekarik táplálkozási szokásai… Tudod jól Te is, mennyi kifogás sorakozik még itt, csak arra várva, hogy magadhoz vedd és zászlódra tűzd. De egy ilyen zászlót lobogtatni nagyon veszélyes.

Talán megértik. Talán az emberek körülötted mind elfogadják, hogy a kifogásod helyt álló. Talán – sőt, valószínűleg – még Te magad is elfogadod azt magyarázatként. De tudod, mindez nem számít. Egy kicsit sem. Egyedül az számít, hogy az életedre visszanézve megbánás, sajnálkozás és keserűség tölti ki a lelkedet, vagy pedig elégedettség és nyugalom. Nyugalom, mert minden gazdagságodnak értelme van. Nyugalom, mert nem a temetőt fogod gazdagabbá tenni, hanem a körülötted lévő világot.

Veszíteni könnyű. Veszíteni, feladni a harcot, lemondani az álmaidról a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb megoldás abban a pillanatban, amikor a padlóra csapódás fájdalmát enyhítened kell. De ha a kifogások győznek és Te feladod, akkor egy sokkal mélyebb és sokkal veszélyesebb fájdalomnak engedsz utat: a beletörődés és sajnálkozás fájdalmának. Mert tudod, mi történik azzal, aki lemond az álmairól? Meghal a lelke. És ha a lelke már nem él, akkor ő maga is halottként várja a fizikai halált. A legjobb kívánság tehát, amit egymásnak mondhatunk: kívánom, hogy halálod pillanatában szegény legyél a gazdagok között. És ez nemcsak jókívánság, hanem emlékeztető is.

Veszíteni könnyű. De a rengeteg kifogással szemben egyetlen érv van, ami a harc folytatása mellett szól: az életedet csak egyszer éled. Úgy éled, ahogy szeretnéd?

Igen, veszíteni könnyű. Úgyhogy állj fel, és mutasd meg, mire vagy képes!