Gyerekkorodban kezdődött. Amikor még boldog voltál. Egészen kicsiként. Amikor még csak az számított, hogy mosolyogjanak rád, és olyanok között lehess, akik szeretnek és törődnek veled. Amikor még csak annyi volt a problémád, hogy éhes vagy és időnként kakis a pelusod. Aztán elég hamar jöttek az újabb és újabb problémák.
Probléma volt, ha nem ettél annyit, amennyit kéne. Probléma volt, ha nem akkor aludtál el az oviban, amikor a többiek. Probléma volt, ha nem tudta lekötni a tanár a figyelmedet – és ezért persze Neked járt a büntetés. Probléma volt, ha nem úgy teljesítettél vagy viselkedtél, ahogy azt elvárták tőled.
Közben pedig már nemcsak másoknak voltak veled problémái, hanem szép fokozatosan neked is egyre több önmagaddal. Probléma volt, hogy nem úgy nézel ki, mint a fogyasztói társadalom igényeinek kiszolgálására, illetve új igények mesterséges gerjesztésére megalkotott kirakat sztárok. Probléma volt, hogy nem olyan cipőd vagy kabátod van, mint amit a két napja kijött reklámban vigyorgó emberek viselnek, és amiben az iskola “legjobbjai” ma már büszkén feszítenek. Probléma volt, hogy mit gondolnak rólad mások, ha kiderül, hogy kit szeretsz, vagy milyen hobbidnak élnél legszívesebben. Probléma volt, hogy az élet, amit élsz, már nem tesz boldoggá – vagy talán soha nem is tett azzá gyerekkorod óta.
nem_onmaga
Sok volt a probléma, és sok közülük kicsit módosulva, vagy akár változatlan formában meg is maradt. Sok különböző probléma, amiben egy valami közös: a valódi okokat senki nem kereste meg soha. Senkit nem érdekelt, hogy miért vagy más, mint a többiek. Senkit nem érdekelt, hogy miért teljesítesz éppen rosszabbul. Senkit nem érdekelt, hogy bele akarsz-e tartozni a csordába vagy sem – és hogy a csordának van-e egyáltalán létjogosultsága. Senkit nem érdekelt semmi más, csak az, hogy felelj meg.
És Te megfeleltél. Vagy nem, de akkor szarul érezted magad. Persze a megfelelési kényszertől is, de ha már beléd nevelték, cipelted is tovább magaddal ezt a terhet. Van azonban egy egyszerű tény, amiről valószínűleg újra és újra megfeledkezel, amikor mindenkinek meg akarsz felelni: nem fog sikerülni. Biztosan nem.
Gondolj bele, hogy a fenébe sikerülhetne? Több mint 7 milliárd ember él a Földön. 7 milliárd ember, és nincs kettő ugyanolyan. 7 milliárd különböző emberi lény, különböző külső és belső tulajdonságokkal, különböző kulturális és családi háttérrel, különböző neveltetéssel, különböző tapasztalatokkal és érzésekkel, különböző életkörülményekkel, és különböző értékrenddel. 7 milliárd különböző ember. És Te mindegyiknek meg akarsz felelni. Pedig könnyen lehet, hogy még egyetlen egynek sem fogsz tudni. Csak annak tudsz ugyanis teljesen megfelelni, aki teljesen összhangban van önmagával, és nem vetíti ki a saját félelmeit, vágyait és kételyeit másokra. Aki képes az elfogadásra, és tudja, hogy az ő útja nem az egyetlen helyes és járható út. Nagyon kevés az ilyen ember.
Te mégis meg akartál felelni mindenkinek, de egy valakiről megfeledkeztél: Önmagadról. Hol vagy Te? Hová tűntél? Hová tűnt a benned lévő kisgyerek? Hová tűntek a vágyaid, az álmaid, a terveid, a reményeid? Hová tűnt az életed?
Elmondom, hol vannak: közös koporsóban fekszetek. Élve eltemetve. És még csak nem is vádolhatsz senki mást: Te temetted el önmagad. Segítettek, igen; megtanították, hogyan kell – de az ásót mindig Te magad fogod. Mindig. Akár befelé ásod magad, akár kifelé.

Egy durva példa

Értem, hogy fontos számodra, mit gondolnak rólad az emberek. Értem, hogy szeretnél Te magad jó ember lenni, még akkor is, ha azok, akiknek meg akarsz felelni, nem is biztos, hogy jó emberek. Értelek, csak egy dolgot nem értek: hogyan egyezteted össze a megfelelésed mértékét az adott emberrel való tényleges kapcsolatoddal? Erős példát mondok, hogy egyből megértsd, mire gondolok.
Van az a kollégád, aki mindig beszól valamit, és Te mindig megsértődsz rajta. Vagy egy távolabbi szomszéd az utcában, egy volt osztálytárs, egy gyakran látott ismerős… Nem tetszik neki valami veled kapcsolatban, és ennek mindig hangot is ad. Téged pedig ez rohadtul zavar, és vagy ideges leszel, vagy az önbizalmad esik lefelé egy újabb szintet. De mi történne, ha ez az ember máról holnapra meghalna? Komolyan kérdezem. Meddig hiányozna? Vajon mennyit foglalkoznál vele, a véleményével, az életével, a halálával? Tíz percet? Vagy tizenötöt? Többet nem hiszem. És ez természetes, hiszen nem Te voltál az, aki igazán közel állt hozzá. Persze, hogy nem foglalkozol mindenkivel annyit, amennyit a szeretteid legszűkebb körével.
De akkor a véleménye miért számít? Miért emészted magad miatta? Miért rabolod el az energiádat azoktól, akik igazán számítanak? Miért érdekel azoknak a véleménye, akiknek még a halálával sem foglalkoznál sokáig? Miért nem azokkal foglalkozol, akik minden egyes nap szinte minden egyes percében a fejedben járnak? Akik igazán fontosak… Akik nélkül nem tudnál élni…
magaba_roskad
Jó édesanyja szeretnél lenni a gyerekednek? Akkor legyél az. Legyél jó anya a gyereked számára – ne pedig mindenki más számára. A gyereked leszarja, hogy a többiek milyen anyának tartanak Téged. Őt csak az érdekli, hogy számára milyen vagy. Vele foglalkozz, ne a környezeted által Rád erőltetett anya-képpel.
Jó társa szeretnél lenni a párodnak? Akkor foglalkozz a kapcsolatotokkal, és ne azzal, hogy ki milyen tanácsot osztogat kívülről. Ha más jónak tartja, akkor szerinted is az? Vagy ha más elítéli a párodat, akkor Neked sem kell már ő? Ne már… ennél még egy csiga is okosabb. Megeszi a levelet, és szarik rá, hogy a másik csigának ízlik-e vagy sem. Egy párkapcsolat mindig két emberen múlik – sem többön, sem kevesebben.
Sok példát mondhatnék még, de nem hiszem, hogy szükséges. Rendkívül sokat foglalkozunk mások véleményével, és nagyon keveset figyelünk a saját belső hangunkra. Valamit viszont érdemes tudnod: a Te életeddel kapcsolatban minden más ember inkompetens. Egyedül a hozzá nem értés szintje különbözik az egyes emberek között. Sokan úgy szólnak bele az életedbe, hogy valójában fingjuk sincs róla, mibe túrtak bele. És persze van néhány olyan ember is, akinek némi fogalma van arról, amit Veled és az életeddel kapcsolatban mond, de a teljes képet még ő sem láthatja.
Mert hogyan is tudná bárki megmondani, hogy mi a helyes út számodra? Egyáltalán hogyan tudna kompetens véleményt alkotni az utadról és az életedről? Átélte pontosan ugyanazokat a tapasztalatokat, mint Te? Megkapta pontosan ugyanazokat az értékeket, akadályokat, élményeket és pofonokat gyerekkorában, mint Te? Érték őt pontosan ugyanolyan külső és belső hatások, mint Téged? Érezte pontosan ugyanazokat az érzéseket, mint Te?
Akkor miről is beszélünk? Hol van a kompetencia? Hol van a személyeddel szembeni tisztelet? Hol van a bölcs önkritika, ami azt mondatja még a jó szándékú segítővel is: „az én utam nem biztos, hogy a Te utad, és amit mondok, azt külső szemlélőként teszem.”? Hol van mindez?
Sehol. És tudod, hogy miért? Mert ez nem Rólad szól. A vélemény mindig többet árul el arról, aki mondja, mint arról, akiről mondják. Erre érdemes mindig emlékeztetned magadat, amikor valaki véleményt mond rólad. Keresd meg az igazságtartalmát, gondolkozz el rajta, és ha van benne érték, akkor hasznosítsd, ha pedig nincs, akkor dobd ki a szemetet. Aztán haladj tovább előre az utadon. A saját utadon. Ha rendben van az önértékelésed, és nem cipelsz magaddal lelki sérüléseket, akkor mások véleménye sem fog negatívan befolyásolni.
„Ha nincs belső ellenség, a külső ellenség nem árthat.”
Afrikai közmondás

Ne a formára figyelj, hanem az anyagra

Sablonok. Nemcsak szívesen alkalmazzuk őket, hanem bizonyos szinten függünk is tőlük. Mert valamit kezdeni kell azzal az iszonyatos mennyiségű információval, ami folyamatosan az agyunkba áramlik, és akinek magasabb az intelligenciája, mint egy marék kavicsnak, az ezt valamilyen módon meg is teszi. Ehhez viszont szükség van a sablonokra. Egyszerű formákra és szerkezetekre, amiket a saját igazságunknak fogadunk el, és amiket ráhúzhatunk mindenre, amivel találkozunk. És mindenkire.
A nap 24 órából áll. A gyümölcs és a zöldség egészséges, a kátrány és az arzén nem. Az ég kék (kivéve, amikor nem), az ember a legintelligensebb élőlény (az ember szerint), és aki veszekszik velem, annak sosincs igaza (szerintem). Így élünk. Kellenek a sablonok, még ha nem is igazak, akkor is.
Mert nem biztos, hogy igazak. Minden sablon az aktuális tudásunkat és érzelmi állapotunkat tükrözi. Ezekkel a sablonokkal önmagukban nincs is baj, sőt, még azzal sem, hogy megpróbáljuk mindenáron egymásra és a környezetünkre húzni ezeket. Így működik az agyunk. Problémává ez akkor válik, ha a sablon nem gyurmából készül, hanem vasbetonból. Mert aki nem képes alakítani a saját sablonjain, hanem merev rendszerként kezeli azt a világképet, amit külső és belső hatások eredményeként megalkotott magában, az nemcsak a fejlődésre lesz képtelen, hanem az emberi kapcsolatainak rendezésére is.
A világ ugyanis folyamatosan változik, és változunk benne mi emberek is. Ha a sablonjaink merevek, akkor folyamatosan ütközni fogunk. Méghozzá keményen. Ezek az ütközések pedig egy idő után vagy a sablonunkat törik össze, vagy azt, akire megpróbáljuk ráhúzni. Csak idő kérdése.
Szar anya sablon. Hisztis liba sablon. Bunkó állat sablon. Lusta disznó sablon. Ugye nem kell tovább sorolnom? Az emberek többsége vagy ítélkezik feletted, vagy sajnál Téged. Megérteni a legtöbben meg sem próbálnak. Csak a sablonjukba próbálnak beletuszkolni, és az ütközés mértéke mindig a sablon anyagától függ.
emberalak
Azt viszont remélem tudod, hogy csak akkor tud bárki is beletuszkolni a saját sablonjába, ha Te közreműködsz ebben, és úgy éled az életed, hogy az ő sablonjába beleférj. Ha ezt már megtetted – ahogy a legtöbb ember belekerült ebbe a csapdába –, akkor három út közül tudsz választani. Az első lehetőség az, hogy továbbra is megpróbálhatsz megfelelni másoknak, és beleférni a sablonjaikba. A második lehetőség az, hogy ugyan nem akarsz mindenben megfelelni, de feszengesz emiatt, mert az általad vágyott élet (az, hogy az emberek nem ítélkeznek feletted) és a valóság ütközik. Végül van egy harmadik út is: nyugodt szívvel leszarod őket, és úgy élsz, ahogy szeretnél.
Az első út önfeladáshoz vezet, ami egy olyan belső feszültséget eredményez, ami lehetetlenné teszi azt, hogy önmagaddal egyensúlyba kerülj. A második út szintén állandó feszültséget szül, mert folyamatosan harcolsz a környezeteddel, és megpróbálod a saját igazadat bebizonyítani nekik. A harmadik út a belső egyensúly és a boldogság útja. Te választasz.
Én mindenesetre azt javaslom, hogy ne a sablon formájára figyelj, hanem az anyagára. Mert akinek vasbetonból van a sablonja, azzal ha egyszer ütköztél, újra és újra ütközni fogsz.

Kavicsok és drágakövek

Ha már sablonokról van szó, mondok én is egyet. Érdemes ugyanis csoportosítanod azokat az embereket, akik bármilyen formában az életed részét képezik – akár hosszútávon, akár csak egy rövid szakaszon.
A legtöbb ember kavics számodra. Értéktelen. Olyan, akire tíz percig gondolnál, tovább nem. Rengeteg ilyen kaviccsal találkozol az utad során, és Te döntöd el, hogy felveszed-e őket, vagy sem. Ha úgy döntesz, hogy felveszed – vagyis meg akarsz felelni az elvárásainak, görcsölsz a rólad alkotott véleményén, és fölösleges harcokat vívsz vele –, akkor cipeled tovább magaddal az utadon. Minél több kavicsot cipelsz, és minél tovább cipeled őket, annál nagyobb terhet jelentenek.
Van néhány drágakő is. Ők azok, akik igazán fontosak számodra, és akik valódi értéket adnak hozzá az életedhez. Akik igazán szeretnek, és akkor is szeretnek, ha senki más nem szeret Téged – még Te magad sem önmagadat. Akikre mindig számíthatsz, bármi történjék is az életedben. Akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, és Téged szeretnek, nem pedig azt az embert, akinek látni akarnak. Nincs sok drágakő, csak néhány.
És miközben haladsz előre (vagy néha visszafelé) az utadon, ott van veled ez a néhány drágakő, és ott van a sok kavics. De minél több kavicsot cipelsz, annál kevesebb figyelmet tudsz szentelni a drágaköveidnek. Minél több a kavicsod, annál könnyebben elveszítheted a drágaköveidet – talán örökre. A kavics az csak kavics – ha elveszíted, vagy Te magad dobod el, csak könnyebbé válik az utad. A drágaköveid nélkül viszont értelmetlenné.
A drágaköveidet önmagukért szereted. Olyannak, amilyenek. És ezek az emberi drágakövek Téged is olyannak szeretnek, amilyen vagy. Nem várják el, hogy megváltozz, de melletted vannak és segítenek abban, hogy ha Te magad szeretnél változni – mert felismerted egy gyengeségedet –, akkor ne egyedül kelljen küzdened. A többiek kavicsok. És kavics vagy számukra Te is. A saját sablonjukat próbálják rád húzni, és ha nem férsz bele, akkor már nem kellesz nekik.
Dobd el a kavicsaidat, nincs szükséged rájuk. Foglalkozz inkább a drágaköveiddel, akik számára Te is drágakő vagy. Őket őrizd meg – amíg még megteheted. A kavics az csak kavics.
Nagy köszönet Zsófinak a gondolatébresztő beszélgetésért. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!