Nagyon könnyű tartósan megkeseríteni egy ember életét – főleg akkor, ha még gyerek. Nemcsak azért, mert jóval kiszolgáltatottabb az őt érő hatásoknak, hanem azért is, mert a gyerekeket látszólag mindenki szereti (még az is, aki senkit sem tud igazán szeretni), így szeretetbe csomagolva könnyen a nyakába akaszthatnak olyan terhet, amihez neki semmi köze nincsen – és nem is tud vele mit kezdeni.
Nagyon sok felnőtt meg is teszi ezt. Egyesek tudatosan, mások tudat alatt, az általuk okozott kárt fel sem ismerve simán felhasználják a gyereküket saját céljaik elérésére. Személyiségük hiányosságait vele próbálják kipótoltatni, megfelelési kényszerüket rajta vezetik le, a félelmeikkel és hibáikkal való szembenézés helyett pedig a gyermek mögé bújnak, pajzsként használva őt a védekezésre.
Megfigyelted már a környezetedben, hogy hányféleképpen veszik elő szülők a gyermekeiket, és csinálnak belőlük eszközöket? Tekintsük át a leggyakoribb módokat, utána pedig azt is megnézzük, hogy mindez milyen súlyos következményekhez vezet.
gyermek_hinta_szakadek

A gyermek mint megoldási stratégia

Kezdjük ezzel, mert sokan kezdik így szülői pályafutásukat. Valami nem stimmel az életükben, és azt gondolják, hogy majd ha jön a gyerek, minden megoldódik. Öreg trottyosnak érzik magukat, bepánikolnak, és gyorsan összehoznak egy gyereket úgy, hogy lelkileg közel sincsenek rá felkészülve. Nem a szülővé érés folyamata vezeti őket a döntésig, hanem a kétségbeesés, nehogy lekéssék a vonatot. Jó esetben ezután képesek lesznek belenőni a szülői szerepbe (bár sokaknak ez sem megy), de ez ritkán sikerül úgy, hogy a gyermek lelke nem sérül közben.
Mások elakadtak az életükkel, magányosak és meghasonlottak, ezért személyes kiteljesedésük kudarcát gyermekvállalással próbálják kompenzálni. Azt hiszik, hogy az első hónapok után nem tör majd újra elő belőlük az az üresség, ami személyiségfejlődésük elmulasztásával keletkezett. Azt hiszik, hogy a gyerek önmagában lehet cél, másra nem is lesz szükségük az életben. Az ilyen szülők többnyire teljesen rátelepednek gyermekük életére.
gyermek_segits
Megint mások – és talán ők vannak a legtöbben – párkapcsolati konfliktusaik feloldását várják születendő gyermeküktől. A kapcsoltuk egy rakás szar, folyamatosan veszekednek egymással, talán már másfelé is nézelődtek párszor, de majd a pici baba összeköti őket! Majd amire a szülők képtelenek, azt a gyerek megteszi helyettük!
A helyzet kegyetlenségét fokozza, hogy itt nem csupán személyes elmeháborodottságról van szó, hanem ez a stratégia kulturális támogatottságot is élvez. A leendő nagyszülők, a család, a barátok, az ismerősök és az ismeretlenek is gyakran megerősítik a párt (vagy egyik tagját, általában a nőt) abban, hogy majd ha lesz gyerek, minden rendben lesz. Miután pedig a gyermek megszületik, és a kapcsolat továbbra is egy kívül fényes, belülről viszont bűzölögve rothadó gyümölcsre hasonlít, elkezdik dobálni azokat a baromságokat, hogy „biztos nem véletlenül jött a gyerek”, meg hogy „legalább a gyerek miatt maradjatok együtt”.
Gondolj bele, mekkora teher ez egy gyermeknek. Még meg sem született szerencsétlen, de már hatalmas elvárásokat akasztanak a nyakába, ami születése után egyre nagyobb és nagyobb nyomást jelent számára. És miután az elvárásokat nem teljesíti – mert biztosan nem tudja teljesíteni, hiszen nem az ő feladata és nem is az ő kompetenciája egy tehetetlenül toporgó, vagy két egymással élni nem tudó ember problémáinak a megoldása –, akkor az ostor az ő pici hátán fog csattani. Méghozzá nagyot.
Általában nem közvetlenül vonják őt felelősségre, hanem látens módon, gyakran tudat alatt, csendben mérgezve a lelkét, és mérgezve a szülő-gyermek kapcsolatot. Mert a gyermek ezután már vádlott lesz, bármit is tesz – a bűne pedig az, hogy amit Anya és Apa érett (?) felnőttként elcseszett, azt ő nem tudta két kakilás között megoldani.

A gyermek mint az instant hitelesség forrása

Ha már érett felnőttekről van szó, egy gyermek érkezése kiváló lehetőség ennek bizonygatására. Mert milyen fogalmakra asszociálunk, ha a szülői szerepre gondolunk? Gondoskodás, felelősség, komolyság, magasabb társadalmi szerep. „Ó, hát Te már szülő vagy! Az komoly dolog! Biztosan egy gondoskodó, felelősségteljes, komoly, érett felnőtt ember vagy!”
csalad_hiteles
Vagy nem. Sokakban ugyanis szülői mivoltuk ellenére úgy találhatók meg ezek a tulajdonságok, mint a bolti mogyorókrémben a mogyoró: nyomokban előfordulhat. Büszkén tolják a babakocsit az utcán, feszítenek a gyerekkel a facebook-ra feltöltött fényképeken, megjátsszák a komoly és felelősségteljes embert mások előtt, miközben azt sem veszik észre, hogy gyermeküknek már kimarta a fenekét a telepisilt pelenka, vagy hogy nem egy újabb mesére van szüksége a TV-t bámulva, hanem együtt töltött időre.
De van gyerek, ez a lényeg. Szülőként immár magasabb a státuszuk. Előreléptek a családi és a társadalmi ranglétrán, jó szülőként és jó polgárként tetszelegnek, és miközben arra figyelnek, hogy kifelé a társadalmi elvárásoknak megfelelő képet mutassanak, gyermekük lelki fejlődése torz irányt vesz.

A gyermek mint az ego-építés téglája

Az előzőhöz hasonló csoportot alkotnak azok a jó szándékú idióták, akik látszólag annyira szeretik gyermeküket, hogy mindent meg akarnak adni neki. Valójában azonban arról van szó, hogy annyira szeretnék szeretni önmagukat, hogy a saját ego-juk feltornázását remélik szülői superman szerepük gyakorlásával.
Azokról a szülőkről beszélek, akik egymással vagy más szülőkkel versenyeznek, hogy ki tud több dolgot megvenni a gyereknek, ki járatja menőbb ruhában, ki enged meg neki több mindent, és úgy összességében ki a „jobb fej” szülő. Mert még egy felnőttet is, de egy gyereket pláne nagyon könnyű átverni: ha mindent megkap, akkor elhiszi, hogy ez így van jól, és akitől kapja, az tulajdonképpen nagyon szereti őt. Persze lehet, hogy szereti, csak valójában a saját önértékelési zavarát próbálja kompenzálni. Így válik a gyermek ismét a szülő eszközévé.
elkenyeztetett_gyerek
Nem olyan nehéz kitalálni, hogy mi lesz az ilyen nevelés következménye. Ha a gyerek elkényeztetett kiskirályként nő fel, és azt hiszi magáról, hogy aranyat szarik, akkor bizony egyre kevésbé fogja érdekelni, hogy másoknak vannak-e igényei és szükségletei, és hogy amit ő tesz, az másnak jó-e vagy sem. Ismersz Te is jó néhány ilyen felnőttet, ugye?

A gyermek mint a hős mártír eszköze

Megérkeztünk a „hogyan keserítsük meg minél jobban gyermekünk életét” című verseny egyik legesélyesebb befutójához. A főszerep a hős, odaadó, saját életével látszólag nem törődő mártír szülőé, aki feláldozza saját boldogságát gyermeke boldogsága érdekében. Mintha ez lehetséges lenne.
De sokan komolyan elhiszik ezt, így ragadnak bele egy mérgező kapcsolatba, ahol a párjukkal egymást nyírják, vagy ami legalább ilyen káros, közömbösen élnek egymás mellett társas magányban. Mert így a gyermeknek megvan mindkét szülője. Igaz, hogy egy sincs igazán, mert mindkettő egymás húsát rágja, de papíron megvan, és ez a lényeg ugyebár. Mert a vér, a család, a társadalmi berögződések annyira fontosak, hogy felülírják a szeretetet. Sokan tényleg elhiszik ezt.
És a gyerekük mit kap? Egy (vagy két) frusztrált lelki roncsot, aki nem elég, hogy boldog nem tud lenni, ráadásul tudat alatt (de sokszor tudatosan is) a saját gyermekét vádolja azért, mert elvette az életét. Aki ilyen bűncselekményt mer elkövetni a gyermeke ellen, annak röviden ezt üzenem: nem, nem vette el az életedet; Te vetted el magadtól. A gyereked nem kérte, hogy mártír legyél. Figyelmet és törődést kért, de nem emberáldozatot. Nem egy lelki nyomorékra van szüksége, hanem egy teljes emberre, aki nem a gyerekére teszi saját életének és megvalósulatlan álmainak terheit, hanem szán időt önmagára is. És ha a környezete ebben nem támogatja – itt főleg az édesanyák helyzetéről beszélek –, akkor megteremti magának a támogató környezetet. Bármi áron – akár a családi, baráti (vagy annak hitt) kötelékek felbontásával vagy meglazításával is.
Mert akinek gyermeke van, az felelősséggel tartozik annak a kis embernek a boldogságáért. És az az igazság, hogy azt a pici embert baromira nem érdekli a vér, a társadalmi elvárások és a környezet véleménye. Szarik bele. Komolyan. Egyetlen dolog érdekli: ki az, aki valóban szereti őt és törődik vele. Minden más a felnőttek önmaguknak és egymásnak mondott hazugsága.
gyermek_anya_boldogtalan
Egy gyerek nem tud boldog lenni, ha a szülei nem azok. Egy gyerek figyel: összegyűjt minden impulzust (még azt is, amit megpróbálnak elrejteni előle), a szülő minden rezdülését érzi, és mindig reagál is azokra. Ilyenkor mondják rá, hogy hisztis, makacs, kezelhetetlen, vagy járnak vele orvosról orvosra, mert nem értik meg, hogy immungyengeségének oka a szülő-gyerek viszony torzulása. Vannak persze másfajta lelki problémából eredő betegségek is, de nagyon sokszor a szülő a gyermek „problémájának” kiváltója.
Aki tehát azzal jön, hogy a saját boldogságát feláldozza gyermeke boldogsága érdekében, az nemcsak a külvilágnak hazudik, hanem önmagának is. Egyébként érdekes módon ez a „gyerek boldogsága” duma elég szelektíven működik: amit a szülő nem mer megtenni, azt „feláldozza”, és a felelősséget simán rátolja a gyerekre, miközben más dolgokban baromira nem számít, hogy jó-e neki vagy sem. Nem mer kilépni a rohadó kapcsolatából a „gyerek miatt”, de az nem gond, hogy a gyerek egy idegbeteg környezetben nő fel, és ő maga is ilyenné válik. Nem mer munkahelyet váltani, hogy „legyen elég pénz a gyerekre”, de az nem zavarja, hogy a gyerekének sokkal nagyobb szüksége lenne a jelenlétére, mint a pénzére. Nem jár el sportolni, mert „nincs ideje a gyerek miatt”, de az nem érdekes, hogy gyermekével nem tud felmenni két lépcsőfokot, inkább kifulladva ücsörög, vagy hogy a gyermek passzív dohányosként nő fel, és a fejlődő tüdeje maradandó roncsolódást szenved el.
Semmi másról nem szól ez, csak a kényelemről. Látszólag önmagát áldozza fel az ilyen ember, valójában azonban a gyermekét. És belül mélyen ezt ő is tudja.

A gyermek mint cserealap

A tudatlanul önző szülőktől végül elérkeztünk a ganéj típusokhoz. Azokhoz, akik üzletelnek a gyerekükkel, vagy piti kis érzelmi zsarolásokba süllyednek, gyermeküket eszközként használva ehhez. Válásoknál nagyon gyakori ez a jelenség: az egyik szülő jól ki akar még cseszni a másikkal, ezért a válóperes tárgyalásnál több láthatást, közös felügyelet követel, vagy a másik szülő alkalmatlanságát próbálja bebizonyítani, csak hogy elszakítsa tőle a gyereket. Megjegyzem, van, amikor tényleg alkalmatlan a szülő a gyermek nevelésére (nem is kevés ilyen eset van), de gyakran a viaskodásnak köze sincs a gyermekhez, őt csak fegyverként használják benne.
csalad_konfliktus
Előfordul ez sokszor még működő(nek mondott) házasságon vagy élettársi viszonyon belül is: Anya és Apa egymást akarja büntetni, ezért a gyereket rángatják saját céljaik elérése érdekében. Simán ellentmondanak a másik szülő nevelési stratégiájának, vagy a gyermek fejébe adagolják a másikat becsmérlő, megalázó vagy meghazudtoló lelki szemetüket, amit meggyőző szavakba csomagolnak.
És miközben gyermeküket eszközként használva próbálják saját igazukat kizsarolni, valamint párjuk életét minél jobban megkeseríteni, szép fokozatosan elérik azt, hogy „nevelésük” hatására a családban lévő seggfejek száma eggyel növekszik.

A következmény: lelki sérültek és kis köcsögök

Nem túl bonyolult feladat kitalálni, hogy mi történik egy gyermekkel, ha a szülei nem rá figyelnek, hanem arra, hogy az ő „segítségével” hogyan tömjék ki a lelkükben tátongó ürességet. Ez az a segítség, amit soha nem fog tudni megadni, mégis kényszerhelyzetbe kerülve ennek terhét cipeli magával – akár egész életén keresztül.
Sokan elbagatellizálják a dolgok – „jajj, hát nem olyan gáz ez, túléli a gyerek, látod, nincs semmi baja, meg hát nem is veszi komolyan” –, és látszólag tényleg őket igazolja az élet, mert egy darabig nem feltűnő a kár, amit a szülők gyermeküknek okoznak. Aztán eltelnek hónapok, évek, majd évtizedek, és a gyerekkorban elszenvedett lelki sérülések csak akkor válnak igazán észrevehetővé, amikor már a legtöbben nem is kapcsolják ezeket a gyerekkorukhoz.
A pajzsként használt gyermekek életútja sokféle lehet, de alapvetően két irány valamelyike szerint szokott torzulni a személyiségük. Az egyik csoportot azok alkotják, akik szüleik tevékenységének következtében összetörnek, magukba fordulnak, és lelkileg sérült, önbizalom-hiányos, az életükben csak sodródó felnőttekké válnak.
Az ilyen emberek többnyire nem a saját céljaikért dolgoznak, hanem másokét valósítják meg, és könnyen megtalálják őket azok, akik élősködni akarnak rajtuk. Ahogy az állatvilágban is a csorda leggyengébb tagjaiból lesz a legkönnyebben áldozat, úgy válnak ezek az emberek is mások áldozataivá, és akár egész életüket így élik le. Hacsak nem ismerik fel és keresik meg szenvedéseik gyermekkori gyökerét, és hoznak egy határozott döntést, hogy nem cipelik tovább a szüleik által kérés nélkül rájuk pakolt terhet.
A másik csoport nem megborul a gyermekévei alatt átélt szülői aknamunka hatására, hanem egész egyszerűen átveszi a mintát, és ahogy őt eszközként használták annak idején, úgy kezd ő is egyre inkább eszközként tekinteni embertársaira. Az 5 éves mininapóleon már érzelmi terrort alkalmaz, ha anyarabszolga nem tol mindent a kis feneke alá, 10 évesen a szülei és tanárai képébe röhög, amikor számon kérik rajta, hogy miért kente be saját végtermékével az osztály folyton csúfolt fiújának haját, 13 évesen pedig csatak részegen azon poénkodik a haverjaival, hogy talán le kéne már szokni a cigiről, és inkább már csak spanglit szívni naponta. Mindössze néhány év alatt egy másokon keresztülgázoló kis köcsöggé válik, aki felnőttkorában ezt az attitűdöt folytatva felfelé nyal, lefelé rúg, a mellette állókat pedig lekönyökli.
gyerek_ellentmond
Mindkét csoportra igaz, hogy a személyiségtorzulás folyamata nem tudatosan zajlik le bennük, hanem a rendszeresen adagolt szülői méreg szép fokozatosan fejti ki hatását, és addig formálja a gyermeki agyat, mígnem egy egészen torz valóságkép alakul ki és rögzül benne. Először csak annyi tűnik fel (ha egyáltalán feltűnik bárkinek is), hogy a pici gyermek kissé hisztisebb és követelőzőbb a többieknél, vagy ha az áldozatszerepet veszi magára, akkor zárkózottabb, betegesebb és félénkebb.
Ilyenkor még sokkal könnyebb lenne változtatni szülői részről, ám ez a legritkább esetben történik meg, így a folyamat elmélyül, a tünetek egyre erősödnek, és mire a gyermek felnőttkorba lép, már olyan szintű lelki sérülést és személyiségtorzulást szenved el, amit nagyon nehéz helyrehozni.

A gyermek mint Ember

Lehet ezt másképp is csinálni. Lehet egészséges, életerős, önmagát szerető (nem önimádó) és másokat is tiszteletben tartó embert is nevelni egy kisgyermekből. A legnagyobb feladat nem is az, hogy valami baromi nagy tudást adj át neki, hanem az, hogy ne rontsd el őt. Egyszerűen ennyi: ne rontsd el őt. Hogy a saját lelki sérüléseid miatt ne neki kelljen szívnia, hogy a társadalom felé irányuló megfelelési kényszeredet ne kelljen átvennie, hogy az álmaidat ne neki kelljen megvalósítania, hanem élhesse a saját életét, megtalálhassa a saját álmait, elindulhasson a saját útján, és megélhesse a saját boldogságát. Azt a boldogságot, amiben ő nem eszköz, és neki sincsenek emberi eszközei. Azt a boldogságot, amit másokra erőltetni nem, csak másokkal megosztani lehet.
Mert a gyermeked nem kérte, hogy születésének pillanatától fogva facebook és instagram sztár legyen, nem kérte, hogy a saját álmaid megvalósításának felelőssége az ő vállát nyomja, nem kérte, hogy folyamatos feszültségben nőjön fel, csak mert „a vér kötelez”, nem kérte, hogy őt lobogtasd zászlóként, csak mert félsz változtatni az életeden, és nem kérte azt sem, hogy nyomorult életet élj miatta. Csak annyit kér, hogy szeresd őt és törődj vele. Ennyi. Ilyen egyszerű.
gyermek-szulo_kapcsolat
Megvalósítani persze nem mindig az, mert valóban sok figyelmet, energiát és bizonyos áldozatokat is megkövetel egy gyermek felnevelése, de jól csak az tudja csinálni, aki önmagában teljes ember. Nem a gyermeke által próbál az lenni, és nem is a gyermekére fogja saját tehetetlenségét, lustaságát vagy gyengeségeit, hanem teljes életet él, és önmagában is képes boldog lenni.
Jegyezd meg jól: egy gyermek nem az eszközöd, nem a tulajdonod, nem a problémád megoldása, nem az ego-d építője és nem is a pajzsod, hanem egy érző emberi lény – pont olyan, mint Te. Van, amiben kevesebbet tud nálad, de van, amiben sokkal többet.
Nincsen szükség újabb emberi roncsokra a futószalagon. Fejezzük be a gyártásukat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!