Kevesen tudnak jól szeretni. Tudom, furcsán hangzik ez, de ha körbenézel (és magadba is), hamar észreveszed, mi mindent művelünk mi emberek szeretet címszó alatt. A következményekkel viszont előbb-utóbb mindannyiunknak számolnunk kell. Erről szól az a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy asszony, aki hosszú évek óta nagyon magányosnak érezte magát. Szerette a természetet, ezért gyakran ült ki házának teraszára, hogy az arra szálló madarakat megcsodálja. Egyszer aztán, egy szép tavaszi délutánon egy gyönyörű madarat pillantott meg, ahogy feje fölött elsuhanva egy hatalmas tölgyfa ágán landolt.
Az asszony egyből beleszeretett a madárba: a több színben pompázó tollaiba, énekének hangjába, és abba a korlátok nélküli szabadságba, amit repülésével és egész lényével képviselt.
Másnap a madár ismét megjelent. Az asszony ámulattal csodálta, amíg el nem repült, és ez így ment az azt követő napokban is. Az asszony mindig izgatottan várta, hogy a csodálatos madár érkezésével legalább pár percre megtörje hosszú ideje tartó magányát. Ilyenkor nagyon boldognak érezte magát, a madár pedig minden alkalommal vidám énekkel adta tudtára, hogy szeret ott lenni.
Ám ahogy múltak a napok, az asszony egy inkább elkezdett rettegni, hogy a szeretett madarat elveszítheti. Mi lesz, ha egy napon majd nem jön, és soha többé nem tér hozzá vissza? Rettegett attól az űrtől, amit szívében hagyna maga után, ezért elhatározta, hogy csapdát állít neki.
Másnap szokás szerint meg is érkezett a madár vidáman szárnyalva, és a tölgyfán függő etető felé vette az irányt. Ahogy betipegett a kis dobozba a számára odakészített finom magokért, az ajtó hirtelen bezárult mögötte. Rabságba került. Az asszony ettől fogva a házában tartotta őt egy kalitkában, boldogan nézette, amikor csak akarta, és büszkén mutogatta a hozzá betérő vendégeknek. Már az övé volt.
Teltek a napok és a hetek, a madár megértette, hogy soha többé nem repülhet, az asszony pedig már megszokta őt, és egyre kevesebbet foglalkozott vele. Rendszeresen dobált be neki magokat, de a csodálata már a múlté volt: most már csak büszke elégedettséget érzett tulajdona miatt. A madár sem énekelt már, csak szomorúan ücsörgött a kalitkában.
Nemsokára a madár meg is halt. Az asszony ekkor döbbent rá, hogy újra teljesen egyedül maradt, és rettenetesen szomorú volt, hogy elvesztette a madarát. Emlékezett a vidám énekére, a boldog szárnyalására, a mérhetetlen szabadságára, azt azonban nem ismerte fel, hogy mindazt, amiért a madarat annyira megszerette, ő vette el tőle. A birtoklási vágya ölte meg a szeretetét – és a csodálatos madarat is.
[Paulo Coelho: Tizenegy perc c. művének nyomán]
*****
Kevesen ismerik csak fel a határt szeretet és birtoklási vágy között. Kevesen tanulták meg, hogy mit jelent a tiszta szeretet – és akik megtanulták, azok is időnként megfeledkeznek róla. A madár története talán segít majd emlékezni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.