Minden kornak megvan a maga tragédiája. A miénk elég abszurdra sikeredett.
Volt egy nagyon jó barátom, aki ma már nincs. Együtt loptuk el a saját biciklinket Pekingben, amikor a lakat mindkét kulcsa elveszett, aztán nevetve magyaráztuk ki a helyzetet a biztonsági őrnek. Tibi egy végtelenül jószívű, nyugodt ember volt. Igazi “jó ember” típus. Tudod, olyan, akit inkább noszogatni kell, hogy legyél már egy kicsit vagány, egy kicsit “rossz”, ha nem ártasz ezzel senkinek.
Ő volt az, aki biztonságérzetet adott egy ismeretlen világban, amibe belecsöppentem. Nemcsak egy magyar hang volt a kínai rengetegben, hanem egy EMBER, akire bármikor számíthattam. Nem pusztán azért, mert Ő már régebb óta tanult kínaiul, hanem azért, mert amit nem tudott, azt nem nélkülem nem tudta, hanem együtt nem tudta velem. Ha probléma adódott, nem tűnt el a láthatárról. Talán számodra is ismerős még a “barát” eredeti jelentése. Ő az volt.
Tibi néhány hónappal ezelőtt kiszállt a játékból. Végleg. És a legtragikusabb az, hogy még csak miértek sem maradtak utána. Mert mindenki tudja a miérteket. Ahogy a legtöbb ilyen tragédiánál: mindenki tudja a miérteket. Csak nem akarja bevallani magának.
A sok “miért?” helyett csak egyetlen “miért nem?” maradt. Ez a mi korunk abszurd tragédiája.
Annyi ember együtt. Annyi tapasztalat. Annyi orvosi módszer. Annyi alternatív út. Annyi lehetőség. Miért nem tudnak mégsem segíteni? Miért nem?
Hogy történhet meg az, hogy ennyire figyelünk egymásra, hogy ennyit tudunk már az ember működéséről, hogy ennyire fejlettek vagyunk (vagy annak gondoljuk magunkat) sok tekintetben, mégis emberek halnak meg kétségbeesetten rettegve, vagy végleg elkeseredve? Nem egy. Rengeteg.
Miért nem tud senki segíteni nekik?
A válasz, az én válaszom egy abszurd korkép felrajzolása. Egy kórképé. Nagyon úgy tűnik, hogy míg régen a legtöbb ember azért halt meg idő előtt, mert nem volt megoldás a problémáikra, ma azért halnak meg, mert túl sok a megoldás ígérete. És elvesznek benne.
Mert mindenhonnan azt hallod, hogy járd ezt az utat, és jól leszel. Vedd be ezt a gyógyszert, és megmenekülsz. Kövesd ezt az embert, és Te is olyan sikeres és boldog leszel, mint ő. Ő, aki belőled él. És miközben ez a sok megoldás elárasztja a fejedet, egy dolgot szinte senki nem kérdez meg Tőled:
“Hé, mire van valójában szükséged?”
És lehet, hogy nem tudod még a választ. Mert túl sok csoda módszerrel, túl sok instant gyógyszerrel, túl sok sikersztorival, túl sok hállivúdi mozival árasztottak már el Téged. Nehéz ezek alól kikaparni, hogy tényleg mire is van szükséged. Nagyon nehéz.
De tényleg, mire is van szükséged? Időre? Szeretetre? Arra, hogy valaki megértsen? Arra, hogy végre őszintén Önmagad lehess?
Vagy még ez is kevés ahhoz, hogy itt maradj a földi játszótéren? Tibinek kevés volt. De azt hiszem, nem azért, mert ne kapott volna elég figyelmet és szeretetet, hanem azért mert egy nagyon elcseszett értékrendű, nagyon önző, nagyon arrogáns hitrendszer áldozata lett.
Azé a hitrendszeré, amely szerint sablon megoldásokat lehet erőltetni nem sablon emberekre. Azé a hitrendszeré, amely nem veszi komolyan a suttogásként hallatszó segélykiáltásokat, és amely nem ismeri a saját korlátait. Azé a hitrendszeré, amely nem veszi tudomásul, hogy segíteni felelősség.
És ha nem tud segíteni, akkor legalább ne hitesse el a másikkal az ellenkezőjét. Mert lehet, hogy a másik komolyan veszi. És ha komolyan veszi, akkor rá fog hagyatkozni. És ha rá fog hagyatkozni, akkor saját magára már soha többé nem hagyatkozik.
Így lesz a kortragédia egy ember végső tragédiája. Tibinek nem sikerült. Vagy talán elege lett ebből az egészből. Nekem is elegem lett. Talán neked is. De a játékból máshogy is ki lehet szállni.
Lesöpörve az asztalról a sok termékmintát, amit eléd pakoltak. Lesöpörve az ígéreteket, lesöpörve a győzködéseket, lesöpörve a kéretlen “bölcsességeket”. Csak arra figyelve, hogy Te előbbre jutsz-e egy módszer, egy gyógyszer, egy ötlet hatására, vagy sem.
Ezt sem tudod még egyből. Ahogy azt sem, hogy mire is van valójában szükséged. De ha elég időt töltesz Otthon – a saját érzéseiddel, a saját gondolataiddal, a saját félelmeiddel, a saját megoldásaiddal –, akkor egyre tisztább válaszokat kapsz.
Van, aki el tud kísérni ezen az úton. De aki a kezedet megfogva a saját útjára próbál húzni Téged, az veszélyes. Veszélyes, mert hazudik neked. Hazudik abban, hogy ő a megoldás kulcsa, és hazudik abban, hogy elég, ha csak őt követed. Aki viszont csak fogja a kezedet, figyel rád, együtt keresgél veled, és csak akkor ránt meg, ha a szakadék szélén lépnél még egyet, az lehet, hogy segít megtalálni azt, hogy valójában mire van szükséged.
És amint ezt megtaláltad, a régi játékszabályok eltűnnek.
Marad a játék öröme.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim