A történet vége

Ezt akarta tudni az ismeretlen látogató. A mosoly lefagyott az arcomról. Miért?? – ez volt az első gondolatom. De még csak meg sem tudtam kérdezni tőle. Nem ismerem őt, nem tudom, hogy nő-e vagy férfi, gyerek-e még vagy már sok évet harcolt végig, és azt sem tudom, hogy kíváncsi, éppen csak unatkozik, vagy tényleg öngyilkos akar-e lenni. Csak ez a hat szó. Ennyit tudok róla, meg azt, hogy így jutott az oldalamra.

Szomorú belegondolni, hogy valaki talán tényleg el akarja dobni az életét. Szomorú, amikor a közelünkben tapasztaljuk ezt, és szomorú, amikor olvassuk, hogy Magyarország folyamatosan az öngyilkossági statisztika élén van – jelenleg a hatodik helyen. De nem ez a legszomorúbb. Mert ez nem életkörülményekről szól, nem is az anyagi javak mennyiségéről (ha így lenne, nem húznánk el jócskán olyan országok mellett, mint Suriname, Tádzsikisztán vagy Haiti). A legszomorúbb az, hogy ezek az emberek, akik önkezükkel véget vetnek az életüknek, nem látnak már reményt. Egy egészen keveset sem.

Az öngyilkosság gyengeség. Az öngyilkosság önzőség. Az öngyilkosság megbocsájthatatlan bűn. Sokak fejét töltik ki ilyen gondolatok. Fájdalom, idegesség, vádaskodás, sajnálat – egy tragédia feldolgozásának szakaszai. De nem így van. Az öngyilkosság nem önzőség, és nem is bűn. Az öngyilkosság tévedés. A legnagyobb tévedés, amit ember elkövethet.

Gyakran mondják, hogy ami történt, arra nincs magyarázat. De van. Mindig van. Csak a legtöbbször mi nem értjük. Mi, akiknek ugyanúgy részünk van küzdelemben, szenvedésben, fájdalomban, akik ugyanúgy padlóra kerülnek időnként, és akik ugyanúgy összetörnek néha. De mi nem adjuk fel. Minket valami visszahúz a legmélyebb gödörből is – vagy inkább arra késztet, hogy mi magunk kapaszkodjunk vissza. Mert máshogy nem megy. A segítő kéz, ami felfelé húz, egy idő után elfárad, ha Te nem kezdesz magad is mászni felfelé.

Mondhatjuk, hogy az ő hibája, ő döntött így, hogy befejezi. De mi ezt nem értjük. Mi soha nem fejeztük be, bennünk meg sem fordult, hogy valaha is feladjuk. Amelyikünkben pedig mégis, az talált valamit, akár csak egy egészen kis fűszálat is, amibe kapaszkodhatott. De van, aki nem talál semmit. Semmit és senkit. Van, aki úgy érzi, egyedül van. Úgy érzi, nincs más kiút. Az öngyilkos téved, de nem az érzései tévednek. Ő valóban magányos – még akkor is, ha vannak körülötte emberek. Az érzései igazak, és a depresszió, amitől szenved, nagyon is valós.  Egy valós betegség, ami valós érzelmek hatására alakult ki. Mégis téved az, aki véget vet saját életének. A tévedése pedig nem más, mint ez a mondat: Máshogy nem lesz jobb. Ez az a mondat, ami a történet végét jelenti. Egy mondat, ami mögött rengeteg szenvedés, rengeteg küzdelem, rengeteg önmarcangolás, és rengeteg átvirrasztott éjszaka áll. És ami mindezek ellenére nem igaz.

Nem igaz, és ezt nem könyvből olvasom. Engem is megcsapott a halál szele, és több hozzám közel álló ember is járt már olyan mélységekben, amilyet a legtöbben még filmekben sem látnak. Egyikünk sem önszántából került oda, de mindannyiunknak meg kellett küzdeni az elveszettség, a kétségbeesés, a fizikai és lelki gyengeség démonaival. Mindannyian megijedtünk, hogy talán soha nem lesz jobb. Mindannyian elgyengültünk, de mindannyian megerősödtünk. Mert tudtuk, hogy a „máshogy nem lesz jobb” nem igaz. Tudtuk, hogy amit a pillanatnyi helyzet miatt érzünk, az csak a jelenre vonatkozik. Tudtuk, hogy volt jobb ezelőtt, és tudtuk, hogy ami történt, az lehetőség. Lehetőség arra, hogy még jobb legyen, mint a múlt, még erősebb emberként térjünk vissza, és még hasznosabbá váljunk a környezetünk számára. És ami a legfontosabb: tudtuk, hittünk benne, hogy megéri harcolni tovább. Önmagunk miatt, és valaki más miatt, aki majd a szemünkbe néz, és egyetlen szó nélkül is érezzük, hogy az élete azáltal lett jobb, hogy itt vagyunk.

A depressziós embernek mindössze arra van szüksége, ami egyetlen mondatban kifejezhető: Itt vagyok, szükségem van Rád. Újra és újra, még ha nehéz is, még ha belém is rúgsz, még ha szitkozódsz, elküldesz a francba, kihasználsz, vagy hülyét csinálsz belőlem, én akkor is itt vagyok. Csendben, szó nélkül nyújtom a kezem, és ha ellököd, akkor is itt maradok a közeledben, és nyújtom újra és újra, amíg egyszer majd meg nem fogod. A depressziós ember nem akar egyedül lenni, nem akar ellökni magától, még ha ezt is teszi éppen. Egyszerűen csak segítségre van szüksége. Segítségre ahhoz, hogy elhiggye, lehet még jobb, nincs még vége a történetnek – nem kell, hogy vége legyen.

Hogyan lehet könnyen és gyorsan meghalni? Sehogy. Gyorsan lehet, de könnyen nem. Mert legbelül minden ember érzi, hogy az élet egy ajándék, amit nem dobhat csak úgy el. Nem azért, mert bonyolult lenne megtenni, hanem azért, mert nincs több ilyen ajándék.

Kedves ismeretlen látogató, aki öngyilkossági ötlet reményében ide tévedtél! Tudom, hogy egyből rájöttél, hogy ez nem az a hely, amit kerestél – ez az oldal nem a halálról, hanem az életről szól. Az életről, ami kivétel nélkül mindig többet ér, mint a halál. És őszintén remélem, hogy amikor erre rájöttél, akkor azért végigolvastad azt az interjút, amit keresési találatként kaptál: a hozzám hasonlóan stroke túlélő – és egyébként emberként is csodálatos – Sarkadi Gabival folytatott őszinte beszélgetésemet életről és halálról.

És őszintén remélem, hogy ezt elolvasva megértetted: nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül a szenvedésben, nem vagy egyedül a küzdelemben, az akadályok legyőzésében, és számodra is rengeteg lehetőséget nyújt az élet. Remélem, nem adod fel, mert csak az veszít, aki feladja. De aki tovább küzd, bármilyen nehéz is, és felhasználja mindazt, ami történt vele, az hamarosan rájön, hogy az élet mindig erősebb, mint a halál. Még ha nehéz is, még ha igazságtalan is, akkor is megéri. Mert ami ma annyira fáj, a változás, ami a halál szélére sodort, az egyúttal lehetőség is. Lehetőség, hogy többé, jobb emberré válj, lehetőség, hogy új utakat fedezz fel, és lehetőség arra, hogy megismerd valódi képességeidet. Azokat a képességeket és azt az erőt, amiről talán soha nem is tudtál, mégis ott volt benned mindig.