…arra rá kell adni a kabátot. – mondják bölcsebbnél bölcsebb szónokok az ego diadalát hirdetve az ész fölött. És a szív fölött. De bármennyire is szeretnénk fontosnak érezni magunkat, és bármennyire is szeretnénk megvédeni magunkat a veszteségtől és a fájdalomtól, érdemes legalább egyetlen kérdésen elgondolkodnunk: Miért is akar menni a másik?
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.” Képzeld most el, hogy ezt a mondatot nem Te mondod, hanem egy pszichopata, vagy egy párját tökéletesen leszaró, érzelmileg egy farönknél is egyszerűbb individuum, aki az embereket nem érző lényeknek, hanem eszközöknek tekinti.
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.” – mondja mosolyogva, vagy érzelemmentes közönnyel, majd elindul megkeresni a következő áldozatot. Talán éppen Te voltál az egyik. Vagy még most is az vagy. Ugye, hogy egészen máshogy hangzik ez a mondat, ha nem Te nyugtatod vele magadat, hanem neked mondja valaki?
Több oka is van annak, hogy ez a hangzatos passzív-agresszív gondolat a 21. század boldogságkereső emberének ész nélkül használt szlogenjévé válhatott. Érdemes megnéznünk ezeket az okokat, mert nemcsak párkapcsolataink és emberi kapcsolódásaink, hanem az egész életünk alakítása szempontjából tanulságosak.
Érzelmi analfabéták kora
Mind az iskolában, mind a családi környezetben rengeteg figyelmet kap a gyermekek értelmi intelligenciája. Hiszen ki ne szeretne büszke lenni arra, hogy milyen okos a saját csemetéje (amellett, hogy mennyire szép is, természetesen)? Nem mintha ezt az iskolai érdemjegyekkel le lehetne mérni, de azért tömegével kerülnek közszemlére a jobbnál jobb bizonyítványokról lelkesen készített fényképek. Aki pedig nem tud, vagy nem akar jól teljesíteni a rá erőltetett rendszerben, azt hamar megbélyegzik, mint egy vágóhídra szánt marhát.
Mindeközben az értelmileg fejlett (?), vagy kétségbeesetten fejleszteni próbált fiatalok érzelmi intelligenciája a környezetükből és az online világból átvett, gyakran igen primitív válaszreakciókra korlátozódik. Ezeknek pedig többnyire nem sok közük van azokhoz az emberi értékekhez, amelyek egy érett, szeretetalapú kapcsolat működéséhez szükségesek: a megértéshez, az odafigyeléshez, az együttérzéshez, és a közös megoldáskereséshez.
Az érzelmi intelligencia fejlesztése a szülők és az oktatási rendszer közös felelőssége lenne, de mivel a szülővé váláshoz nem kell jogosítvány, az oktatási rendszer pedig olyan, amilyen, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy itt szinte mindenki kabátot akar adni valakire.
Mindenki egyéniség
Az érzelmi intelligencia hiánya mellett a kétségbeesett egyéni útkeresés is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy sokan inkább búcsút intenek ahelyett, hogy a kapcsolat megőrzésén dolgoznának. És önmaguk fejlesztésén – függetlenül attól, hogy a kapcsolatnak van-e még jövője, vagy nincsen. Mert ugye sokkal kényelmesebb a másik emberre mutogatni, és a teljes felelősséget rátolni, mint azt mondani: ez történt, mi ebből az én részem, és mit tanulhatok belőle?
De hát egy egyéniség nem mond ilyet! Ő büszkén hangoztatja, hogy egyedi, megismételhetetlen, és őt így kell szeretni. Aki pedig nem ezt teszi, az bekaphatja. Mindeközben csendben lesi a legapróbb visszaigazolást is, amit néhány facebook like vagy egy elismerő tekintet formájában kaphat, és feszülten figyeli azt is, hogy a csorda éppen merre halad. Az egyéniségek csordája.
Azoké a kiteljesedni nem tudó embereké, akik egész életük során a megfelelési kényszert szívták magukba, miközben a közösség támogató erejében nem, vagy csak nagyon kevéssé részesültek. Azoké az embereké, akik megtanulták, hogy ha valamit másképp gondolnak, akkor büntetés jár érte, és ha bármiben eltérnek a normálistól, akkor kinézik őket. Azoké az embereké, akiket nem haladásra, hanem követésre kondicionáltak.
Ilyen táptalajon könnyen nőnek olyan féligazságok, amelyeket az önmagát nem találó, de önállóságát kétségbeesetten hirdető emberek gondolkodás nélkül lenyelnek. És sokan még büszkék is erre.
Majd én megmutatom!
Végül van egy harmadik tényező is. Ennek felderítése érdekében íme egy találós kérdés. Mi az: csak három betű, mégis mindig kitölti a rendelkezésre álló teret? Ha az ego-ra tippeltél, nyertél. Bizony, sokan feláldoznak egy értékes és megmenthető kapcsolatot a saját ego-juk oltárán. Várják, hogy a másik majd beismerje, tévedett. Várják, hogy büntetésként megalázkodjon nekik.
Semmi egyébről nincsen itt szó, mint arról, hogy az elhagyás lehetősége által megsértett ego-jú ember kompenzálni próbál. Alacsonyabb rendűnek érzi magát a másiknál (hiszen úgy érzi, kidobott szemétté vált általa), és most tudat alatt próbálja visszabillenteni a mérleget.
„Mi az, hogy engem csak úgy el lehet hagyni?! Hiszen én értékes vagyok!!” És ha a másik ember számára mégis jobb az egyedüllét, mint a kapcsolat ilyen formában történő folytatása, akkor csakis ő lehet a hülye. Akkor jár neki a kabát.
Most, hogy megnéztük a kabátadogatás mélyebben gyökerező lelki okait, nézhetünk valami pozitív alternatívát is. Valamit, ami által építhetjük a személyiségünket, és így a jelenlegi vagy jövőbeli kapcsolatainkat is. Mert valójában minden kapcsolatunk egy kiváló tükör számunkra: megmutatja, hogy mire van szükségünk, és azt is, hogy hol kell még fejlődnünk. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Feltéve, hogy nem egész életünkben az „Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot!” szlogent kívánjuk harsogni a tömeggel.
Azoknak, akik hajlandóak belenézni a tükörbe, kiváló lehetőséget nyújt egy válsághelyzet a fejlődésre. Gondolj csak bele, mennyi mindenre választ kaphatsz, ha figyelsz. Megértheted, hogyan vált a nagy egymásra találásból kibékíthetetlen, vagy annak vélt ellentét. Megkeresheted, hogy mi lett a vak szerelemmel és a mély szeretettel. Átgondolhatod, hogy volt-e egyáltalán ilyen. Felfedezheted a dolgok alakulásának miértjeit, beleértve a saját hozzáállásodat, és a másik emberét is.
Rengeteg olyan felismerésre juthatsz, ami hatalmas segítséget jelent számodra a belső egyensúlyod megtalálásában, és kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kialakításában. Mielőtt tehát rá akarnád valakire adni a kabátot, érdemes néhány kérdésen elgondolkodnod.
Őszintén szeretem azt, aki el akar hagyni?
Ki tudom mutatni számára a szeretetemet?
Azt adom, amire valóban szüksége van, vagy azt, amit én jónak tartok?
Mi az, amiben én fejlődni tudok?
Miután őszintén megválaszoltad magadnak ezeket a kérdéseket, már nem indulatból, hanem jóval bölcsebben tudsz reagálni arra, ha valaki menni akar Tőled. Elképzelhető, hogy van még közös utatok, de természetesen az is lehet, hogy nem érdemes együtt maradnotok, mert nem vagytok egymással kompatibilisek, és nem is akartok azzá válni. Mindkettő lehetőség teljesen rendben van, ha nem az indulat vezérel.
Nem kell bármi áron együtt maradni. Nem kell feláldoznod a magadat, vagy ezt várnod a másik embertől, ha nem működik a kapcsolat. Nem kell a közös gyerekekre fogni az együtt maradás áldozatát. És nem kell a langyos húgyban sem ücsörögni, ha a kapcsolat forróvá nem tehető, pedig arra vágysz. De érdemes a döntést nem ego-ból, hanem tiszta szívvel és tiszta elmével meghozni. Elsősorban tiszta szívvel.
És ha az önreflexió után úgy döntesz, hogy a kapcsolat lezárása a helyes út – vagy ha a megőrzésére a másik embertől már nem kapsz lehetőséget –, akkor tényleg érdemes rásegítened egy kabátot. Nem a dac, nem a neheztelés, és nem is a bosszúvágy kabátját, hanem a szeretetét. Mint egy utolsó ajándékot, mielőtt útjára engeded.
Mert ha valakit őszintén szeretsz, akkor azt szeretnéd, hogy nélküled is boldog legyen.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Köszönöm, hogy olvashatom ezeket az irásokat! 15 évi házasság után jöttem rå, hogy pszichopata a volt férjem. Nem tudtam megmagyaråzni magamnak bizonyos jeleket. Aztån lebukott a beosztottjával. Ott hagytam,ekkor kiderült az összes többi is. Akkor még nem tudtam, mi az a pszichopata. Azóta olvasgatom, és minden pontja ráillik. Kérdezni szeretném, hogy a pszichopata tudja, hogy az? Élete végèig az marad? Szûletésétöl kezdve az, vagy idöközben válik azzá? Mitöl válnak azzá? Gyógyitható? Köszönöm Gåbor!
Kedves Éva,
akinek a gyereke kenyér evése közben fulladt meg, azt a kiló kenyér vásárlása is érzékenyen érintheti. Szívből kívánom, hogy a fájdalmaidat ne megőrizd, hanem átalakítsd.
A leiratkozásodat megcsináltam természetesen. Köszönöm szépen, hogy eddig olvastad az írásaimat.
Szép napot kívánok!
Gábor
Kedves Gábor!
Nagyra értékelem az írásaidat! Köszönöm, hogy megosztod.
Ebbe a hibába én is beleestem, aki menni akar menjen. El is váltunk. De, idővel, valahogy mindketten közeledni kezdtünk. Pedig mindent felforgattunk magunk körűl. Majd 3 év után kezdtük folytatni a közös életünket. Addig én ismerkedtem magammal. Évek kellettek, hogy le tudjam vonni a tanúságot. Az újrakezdéssel voltak problémák, de képes voltam meglátni a jót, a miértekre megkaptam a választ. Most is vannak helyzetek, belső konfiktusaim, ha nem lennének, nem olvasnám, nem keresném az írásodat, de most már sokkal megértőbb lettem mind magammal, mind társammal.
Köszönöm, írásaidat.
Üdvözlettel. Éva
Kedves Edit!
Tetszett ez a reagálás.
Üdv. Barbara
Ez az írás közérthetően, szinte írói vénával megáldva íródott, talán akkor tudja a legjobban értékelni az ember, ha ilyen lelki élményeken jutott túl, amiről a Gábor ír.Ez a kabát feladás megoldás, de felelősséggel jár, azaz a valóságnak legjobban megfelelő döntést kell hozni.Ha előbbre jutottam az önismeretben, akkor nem csak a magam,de a társam ügyében is jobb döntést hozhatok.Az ezoterikus ismeretek szerint minden ember, akivel találkozom üzenetet hoz a számomra és addig kapcsolódunk egymáshoz, amíg tanulunk egymástól. Ez a tükör módszer nagyon tetszik, amire Gábor utal, ugyanis ha valamit nagyon elutasítok, akkor azzal a lelki oldalammal még nem vagyok tisztába, azt a vonásomat fel kell fedezni és kidolgozni.A horoszkópban is vannak előnyös tulajdonságok, és vannak hiányos vonások egy emberben a számok értékelése alapján,,utóbbiakat ki kell dolgozni, előbbi segíti az embert, a másik nehézséget jelent.Az érzelmek jelző rendszerként viselkednek, törvény alatt állnak, semmi sem véletlen, minden érzelmünknek van kiváltó oka.Ha csak ösztönösen megéljük az érzelmeinket, és nem vizsgálódunk, nem is tanulunk abból semmit, automatikusan csupán elraktározzuk, majd ha hasonló esetek bukkannak elő, az agy ebből a régi élményből dolgozik és összehasonlítja a jelen élményt a régivel, és a készletben lévő tulajdonság szerint dönt, ha nem talál felismerést, tanulságot, megint csak az automatizmus működik, ez mind addig lejárt régi lemez lesz, amíg nem lép be az önértékelés, és felismerés.Az orosz tudósok kidolgozták a tudat új technológiáját, melynek lényege a felismerés/ több,mint a megismerés/ és ha már megvilágosodtam, azaz a felismerés által fényben járok, akkor viszont cselekedni kell, gyakorolni az ismeretet, megtapasztalni a saját valóságunkat,ami a legnagyobb tudás, mert mindenki egy kis univerzum, saját programozása van.Az ember tervező, megalkotó, azaz rendező, és színész, aki eljátssza a saját művét.A mi hozzá állásunktól függ, hogy melyik forgatókönyv szerint éljük meg a földi szerepünket, ehhez szükséges az önismeret, hogy jól döntsünk.A társ kapcsolatban, hogy a társ sokszor minket tükröz vissza, ez nem egy kellemes élmény, ha rájövünk az igazságra, hogy tényleg bennünk is megvan az a hiányosság, ami a másikban.ez általában de ez csak ritkán jut el a tudatunkig, mert hárítunk.Ebben az írásban vannak számomra új gondolatok, melyeket majd a lelkemen át áramoltatok, hogy beépüljön, ezért a szlogen igaz: közösen többre megyünk.
Kedves Rátkay Éva!
Én is hasonló cipőben járok, ráadásul a szembesülés egy elég fájdalmas szakaszában. Nagyon is át tudom érezni egy – szeretteimben kialakult, majd akaratlanul is belém nevelt – mentális zavar nehézségeit, emellett – egy még kivizsgálás alatt lévő, de komolynak tűnő betegséggel a nyakamban – tisztában vagyok a késedelmes belátás következményeivel.
Emiatt főleg kizárt, hogy sértésnek könyveljem el, saját neurózisom, illetve szüleim nárcisztikus vonásainak tényéről, Gábor írásaiból nyert információkat. Helyette inkább megköszönöm és lehetőségnek fogom fel azokat, mert először a (kínzó) igazság belátásában segítettek, azóta pedig a belém rögzült, egészségemre káros állapot, tudatos kezelésének elsajátításában.
Egy tény, bárhogy is balettozza körbe az ember, tartalmilag akkor is ugyanaz a tény marad. Érintettként pont ezért érthetetlen számomra egy ilyen – elnézést, de – önkép-zavaros, kamasz csitriket is megszégyenítő reakció, egy mentális zavar nevén nevezése miatt. Szintén X-akta, hogy egy nonverbális közlésből, mi alapján lehet kikövetkeztetni a “közértes” hangnemet.
Ezzel mindenesetre csak azt igazolja, hogy még nem jutott el az ön által leírt, mentális zavarának belátásig sem. A belátásra képteleneknek pedig valóban nem Gábor a megfelelő segítség, hanem Tihanyi “energetizálás történik” Tamás és egyéb, mozdulni nem akarók léleksimogatásából élő kuruzslók.
Mindez csak észrevételezés részemről, aminek talán semmi köze az ön valóságához. Az viszont a Természet törvénye, hogy az igazi gyógyulás a betegségtudat elfogadásával kezdődik. A belátás pedig nagyon nehéz és fájdalmas folyamat, mégis a kevésbé rossz. A másik, azaz a tagadás, csak újabb béklyókat eredményez. Harmadik verzió pedig nem létezik.
Mint “szintén zenész” szívből kívánok önnek megfelelő segítséget, ami előremozdítja önt is a belátásban és állapotának mielőbbi javulásában.
Nagyon helyeslem a választ kedves Gábor, aki menni akar, rá kell adni a kabátot.
Nagyon hasznos tanácsokat kaptam ebben a írásban, köszönöm szépen, továbbra is maradok fel iratkozva a Használdfel.hu oldalon.
36 év az túl sok, hogy ez könnyen menjen. De így igaz minden szó , amit leírtál. A döntést helyettünk senki nem hozhatja meg. Elengedtem, ha menni akar. Ez a világ már nem az én világom!
Marad tehát a legbölcsebb, az isteni énem, az az örökké ott szunnadó lélek aki érzi és tudja, nem tartozik ehhez a csaló és képmutató világhoz, de annál inkább csak önmagához. Minden eset tanítás is egyben a földi létünk során.
Köszönöm az írásodat, az utóbbi nagyon beletalált…
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.” 🙂
“Nem haladásra,hanem követésre kondícionáltak.” Ez így történt az iskolában,a családban,munkahelyeken,stb…Sajnos,ez általános.
Bizony sokszor nemcsak feladni, hanem felvenni is kellene a kabátot. De nem merjük vállalni az albérletet, az anyagi életminőség romlását. Helyette inkább az egy fedél alatt, de különélést próbáljuk megvalósítani kisebb-nagyobb sikerrel. Mert ugyebár ha már naponta találkozunk, elkerülhetetlen szembesülnünk éppen azokkal a tulajdonságokkal, ami miatt kabátot akarunk venni. Nagyon tetszett a bejegyzés.
Klári
Köszönöm!
Segített, az utolsó “miért?” kérdéseimre is választ kapnom 🙂
Kedves Gábor!
Lenyűgöz, ahogy kiismered magad az emberek lelkivilágában. Ilyen fokon csak az ismerhet másokat, aki önmagát is tökéletesen ismeri. Enélkül nem megy.
De ez Nálad nem pusztán kitűnő emberismeret, nem csupán arról van szó, hogy egy pszichológus veszett el benned.
Nem. Te már egy magasabb tudatszintről látod a dolgokat, és ez az, ami megmutatkozik az írásaidban.
Tetszik.
Szeretettel üdvözöllek
Barbara
Igen, szeretném, ha nélkülem is boldog lenne…csak így lehet elengedni. Köszönöm…köszönöm.
Így igaz, önreflexió és szívből döntés…ez a lényeg mindenben…
Kedves Gábor! A családomban több személyiségzavaros eber van, talán én is az vagyok. Ennek megállapítása nagyon komoly kihívás még a szakembereknek is. Úgy használod a pszichopata kifelyezést mintha egy kiló kenyeret vennél a boltban. Ez így több szempontból is aggályos, sértő, immorális.
Szeretnék leiratkozni a hírleveledről. köszönöm