Játszmák. Tudatosan generált állóháborúk, vagy tudat alatt önmagunknak állított csapdák. Félelem és érvényesülési vágy. Törődéshiány és akaratosság.
Minden a forgatókönyv szerint. Úgy, ahogy eddig. Ahogy mindig. Ahogy egyszer már nem jutottál ki belőle. És azután sem. Egyszer sem. Soha sem.
Mert a játszma lényege éppen az, hogy benne maradj. Hogy ne kelljen kilépned. Hogy ne kelljen szembenézned. Hogy ne kelljen még jobban félned. Hogy ne kelljen szabadon élned.
Mert az veszélyes.
Az felelősséggel jár. Döntésekkel. Észérvekkel. Őszinte érzésekkel. Amiket felvállalni együtt túl nagy teher. Talán csak részletekben. Amikor már túlságosan szorul a hurok a nyakadon. Amikor már fulladozol.
Egy-egy kitörés jól jön ilyenkor. Felszabadít. Néhány percre vagy órára. Hogy könnyebb legyen utána visszaülni a trágyába.
És mindeközben mi van a felszínen? Az, hogy “kicseszett velem, akkor én is kicseszek vele.” Az, hogy “nem akar megváltozni, majd én megváltoztatom.” Az, hogy “én jól csinálom, ő az idióta barom!”
A játszmák valódi veszélye nem az, hogy szenvedsz. Nem az, hogy beleragadsz és feszélyez – mert ha annyira feszélyezne, nem ragadnál bele. Nem játszanád el újra és újra ugyanazt a forgatókönyvet. Lépnél, mert az ego hintaszékének ringatása már nem lenne elég kényelmes.
A játszmák valódi veszélye az, hogy elhiszed: jobb nem lehet. És miközben ragaszkodsz a megszokotthoz, elmulasztod a legfontosabb lehetőségeket. Elmulasztod az életet.