Panaszkodni bárki tud. Sokan meg is teszik, sőt, akár sportszerűen is űzik. Mert sokkal könnyebb meglátni azt, hogy mi hiányzik az életünkből, mint értékelni azt, amink van. Mindazt, amit természetesnek veszünk egészen addig, amíg el nem veszítjük. Erről szól az a rövid tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy gazda, aki szerény körülmények között, egy kis házban lakott feleségével és hat gyermekével. Ahogy telt-múlt az idő, a gazdát egyre jobban kezdte zavarni, hogy kevés a hely és folyton nagy a zaj otthon, a felgyülemlett feszültség miatt pedig már egyre több volt a veszekedés is. Amikor már elviselhetetlenné vált a helyzet, úgy döntött, elmegy a falubéli bölcs emberhez, hogy a tanácsát kérje.
A bölcs meghallgatta a férfi panaszait, majd így szólt hozzá: „Ha pontosan követed a tanácsomat, hamarosan jobban fogjátok érezni magatokat. Megígéred, hogy mindenképpen betartod, amit mondok?”
„Igen, megígérem, csak legyen már végre jobb a helyzet!” – vágta rá a gazda.
„Vannak állataid?” – kérdezte tőle a bölcs ember.
„Igen, van egy tehenem, egy kecském és néhány tyúkom.”
„Nagyszerű.” – mondta a bölcs – „Akkor most menj haza, fogd az állataidat, és vidd be őket a házadba, hogy veletek lakjanak.”
A gazdát sokkolta, amit hallott. „Ez teljesen megőrült!” – gondolta magában elképedve, de még ha kelletlenül is, követte az utasítást. Az eleve kicsi házban így már szinte mozdulni sem lehetett, ráadásul az állatok még nagyobb hangzavart és felfordulást okoztak. Még több lett a feszültség, és hamar tarthatatlanná vált a helyzet.
A gazda kétségbeesetten visszament hát a bölcs emberhez, és keserves panaszban tört ki: „Így nem lehet élni, teljes káosz az életem! Nyugalomra van szükségem és térre, de az állatok mellett ez lehetetlen!”
A bölcs ember ekkor így szólt: „Most menj haza, és engedd ki az állatokat az udvarra.”
A gazda örömmel követte az utasítást: hazament, kiterelte az állatokat, majd a házba visszatérve megkönnyebbülten leült egy székre. Ekkor értette csak meg a bölcs ember tanácsait. Bár a gyerekek még mindig hangosan játszottak, a ház hihetetlenül nyugalmasnak és tágasnak tűnt most, hogy az állatok nem voltak bent. Megtanulta értékelni azt, amije van.
*****
Panaszkodni bárki tud. Legtöbbször azonban a valódi problémát nem az élethelyzetünk vagy a minket érő külső hatások okozzák, hanem a hozzáállásunk. Aki nem tudja megbecsülni mindazt, ami számára megadatott, az jobbat sem érdemel. És ez nem azt jelenti, hogy maradj a fenekeden, és ne is vágyj többre, mint amid van, hanem azt, hogy becsüld meg a legapróbb dolgokat is, mert ez a változás alapja. És a boldogságé is.
Aki semmi mást nem tesz, csak panaszkodik, az önmaga legnagyobb ellenségévé válik.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Reklámok. Politika. Álbarátok. Munkahelyi érdekkapcsolatok. Szükségből együtt maradt párok. Ha
Tovább
Szia Gabor 🙂
Panaszkodni mindenki tud, de tenyleg. Mar egesz tengernyi a panaszaradat. De mi valtozik attol, ha allandoan csak panaszkodnak az emberek. Attol nekik nem lesz sem jobb, sem szebb az eletuk. Meg csak ertekesebbek sem lesznek tole. De vannak olyanok is akiknek ez tokeletesen megfelel.
Hat en nem ertem oket! Olyan nehez megmozdulni es tenni valamit a jobbletert? Bar biztos, hogy sokkal nehezebb mint panaszkodni. Pedig csak apro lepesekrol van szo.
Ez csak az en velemenyem. Koszonettel Rozika.
Szeretem a tanmeséket, ez is nagyon hasznos, köszönöm, kedves Gábor!!!
Magdolna Sopron
Kedves Gábor!
Sok pozitív hangulatot keltő gondolatsort olvastam már Tőled, de ez a legközelebb áll a hétköznapok nyűgéhez és a probléma megoldásához. Még Petőfi is azt kérte: Sors, nyiss nekem tért!
Tér kell, szabadság kell, csönd kell, nyugalom kell, pedig az élet khm-khm, zajlik.
Az attitűd, no, az tényleg sokat segít.
A Biblia is valami hasonlóról ír. Állítólag a hébereket a rómaiak minden lelkifurdalás nélkül rákényszeríthették arra, hogy cipeljék a csomagjaikat háztól -házig. Erre tanácsolja a Biblia, hogy ha elkérik a köpenyedet, add oda az ingedet, ha 1000 egységet kell menned, menj vele kétannyit. Mert így nem az erőlködés jön le, hanem a “nekem ez nem pálya”- érzés, engem nem kényszerítesz, én adom a szolgálatot, nem veszed tőlem. Ilyen mentalitással biztosan nem élvezhette (ki) a római a megalázás pozíciójában a dölyföt, azaz a hatalom íze kicsit megkeseredett a szájában. Vagy meghökkent, ha még tudott valamin. De persze nem minden római kiégett volt, csak a példa kedvéért sarkítottam egy kicsit.
És ma pont ez az attitűd hiányzik: egy rakat hiányos ember azon siránkozik, hogy mije nincs. De hiszen egyikünk sem teljes. Hiába. Ma csak őrülni tudunk profi módon, örülni nem nagyon.
De majd rájövünk, hogy melyik a jobb dolog. 🙂
Szia Mátyás,
nagyon köszönöm, javítottam. Ideje kialudnom magam. 🙂
Köszönöm szépen még egyszer, hogy szóltál, és azt is, hogy olvasol. 🙂
Legyen szép napod!
Gábor
Szia Gábor. A címet nem jól írtad. Elégedetlen. Üdv Mátyás