Borongós október végi este volt – tisztán emlékszem. Nem azért, mintha olyan jól megmaradna bennem a múlt minden egyes apró részlete – főleg nem az, ami évekkel ezelőtt történt –, hanem azért, mert vannak olyan élmények az ember életében, amik mint egy véső a kőbe, úgy írják bele agyunkba az üzenetüket.
Több mint hét hónap telt már el ekkor azóta, hogy kis híján megszakadt az életem. Azt hittem, túl vagyok rajta, hiszen közvetlen életveszély régen nem volt már – de igazi életem sem. Azt hittem, hogy igen, de a leckét akkor még nem értettem. A félelmeim ereje egyre fogyott – és ez rengeteg munkámba került –, de a miért-emre választ még mindig nem kaptam. Miért történt velem mindez? Miért pont egy 28 éves, egészséges, fizikálisan és pszichésen erős emberre csap le a stroke?
Persze azóta tudom már, hogy bárkire lecsaphat. Tudom, hogy a stroke nem válogat – sem az életkor, sem a fizikai egészségi állapot nem számít. De az én kérdésemre ez még választ nem jelentett. És a választ hiába vártam másoktól is, mert vagy széttárt kezek, vagy okoskodó magyarázatok fogadtak. Orvosilag nincs magyarázat – itt még nem tart az orvostudomány. Az életemet megmentették, és ez több, mint amit egy ember egy másik embertől várhat, de hogy miért kellett megmenteni az életem, arra orvosi választ hiába vártam. A többiek pedig – a család, a barátok, az ismerősök és ismeretlenek – többnyire csak értetlenül álltak a történteket szemlélve. És persze volt néhány merész ostoba is, aki saját félelmeit rám vetítve ítélkezett – így adva magyarázatot arra, amiről valójában semmit sem tudott. És persze rólam sem sokat…
Egyedül maradtam. Rengeteg segítséget kaptam a stroke után azoktól, akiknek fontos vagyok, de a miért-emre a választ nekem kellett megtalálnom. De hol? És hogyan? Csak annyit éreztem, hogy ez az, ami visszahúz. Ez az, ami meggátolja, hogy igazán éljek – ne csak túléljem a napokat, félelemmel vegyes frusztrációval elfojtva magamban az igazi problémát, ahogyan annyian teszik. Nekem válasz kellett. Valódi válasz, nem magyarázkodás.
Borongós október végi este volt. A hétfő nagy része eltelt már, amit én otthon töltöttem. Gyengének és szerencsétlennek éreztem magam. Igazi vesztesnek. Még ha egy hatalmas csatát meg is nyertem, és azóta is sok kisebbet, mégis az átmeneti gyors erősödés után az ősz komoly visszaesést hozott. Talán az időjárás… vagy talán túl gyorsan próbáltam visszatérni az életbe… de az is lehet, hogy mindez természetes egy agyi infarktus után. Nem tudhattam. Egy valami viszont egészen biztos volt: amíg nincs meg a válaszom, addig esélyem sincs arra, hogy jól legyek.
A fejfájás miatt sem dolgozni, sem edzeni, sem bármi értelmeset csinálni nem tudtam igazán – csak úgy eltelt a nap, és nem maradt már más bennem, csak a remény: holnap talán jobb lesz. Az eső úgy esett, mintha soha nem akarna pihenőt tartani. Pedig milyen jó lett volna legalább kint lenni a levegőn egy kicsit. Majd talán holnap…
De miért lenne jobb holnap? Hogy lehetne úgy jó napom, hogy az előzőt vesztesként zárom? Csak a remény? Az kevés. Az nagyon kevés… Tennem kell valamit, hogy érezzem: élek. Bármit. Nagy dolgokra ma úgysem leszek képes, de talán egy kis lépést tehetek azért, hogy jobb legyen. Hogy ne vesztesként menjek aludni. Hogy holnap azzal a tudattal ébredjek, hogy nem csak a haldokló remény van még bennem.
Ki kell menni. Ki az esőbe. Levegő és séta kell most, mert ez a kettő az egyik legjobb módja a hangulat javításának. És az esernyőt kinyitva kiléptem a zuhogó esőbe. Bár ne esne ez a szar… de nekem most sétálnom kell akkor is. Az életem a tét. Rövidtávon biztosan nem, de hosszútávon igen.
A felismerés (amit sokan önhitten megvilágosodásnak neveznek) soha nem egy pillanat műve – mindig egy hosszú folyamat, de leginkább rengeteg befektetett energia eredménye az, hogy megértsünk valamit, amiről addig fogalmunk sem volt. Mégis vannak olyan pillanatok, olyan percek és órák, amik hatékonyabbak a többinél. Ez az este ilyen volt számomra.
Ahogy elindultam az utcán, elindultak a gondolataim is – először pont abba az irányba, amerre mindig is mentek: keresve a miértre adható legegyszerűbb választ. Aztán valami másfelé terelt. A cipőm kezdett elázni, és a ruháimat sem védte az ernyő teljesen, de sétálnom kellett még, éreztem. És ekkor valamit megértettem: már régen kimerítettem minden külső lehetőséget, és csak egyetlen hely maradt, ahol a választ még nem kerestem: önmagamban.
Miért zavar az eső, ha úgyis kint vagyok? Miért bosszankodom, hogy esik, ha ettől még úgyis esni fog? Minek görcsölnék olyan dolgon, amit nem tudok megváltoztatni? Hiszen ezzel csak azoktól a dolgoktól rabolom el az energiámat, amiken tudok változtatni. És ha már át kell élnem egy tapasztalatot – legyen az egy egyszerű eső, egy akadály a munkámban, egy nehézség a magánéletemben, vagy egy agresszíven az életemre törő betegség –, akkor miért nem hozom ki belőle a legtöbbet? Hiszen nem éppen ez lenne az élet értelme – a saját kezünkbe venni az irányítást, változtatni azon, amin tudunk, és amin pedig nem tudunk, azzal szemben megváltoztatni a hozzáállásunkat? Mert nem azért vagyunk itt a Földön, hogy szenvedjünk, és nem is azért, hogy boldogok akarjunk lenni, hanem azért, hogy boldogok legyünk. Most. Ebben a pillanatban. Mert csak ez a pillanat a miénk.
És ahogy ezt megértettem, nemcsak a sétát kezdtem el élvezni, hanem magát az esőt is. Elkezdtem figyelni. Először befelé, majd kifelé. Mindig ez a sorrend. Miután megtaláltad azt, amit belül keresel, már képes leszel észrevenni azt is, hogy ami kívülről érkezik, annak mi értelme van. Mert mindig van értelme. Ahogy az én stroke-omnak is volt értelme. Már tudtam. És azt is tudtam, hogy ezt senki más nem fogja nekem elmagyarázni – mert ha lett is volna valaki, aki elmagyarázza, talán még nem álltam volna készen rá, hogy befogadjam. Nekem kellett megtalálnom a válaszokat a saját kérdéseimre.
„Vannak, akik érzik az esőt. Mások csak eláznak.”
Bob Marley
Elkezdtem figyelni. Minden egyes esőcsepp a frissesség és az élet érzését hozta el érkezésével. Nincs helye panaszkodásnak. Sem most, sem semmikor. Az életben soha nincs helye a panasznak. Ami saját cselekedeteidnek az eredménye, azért csak Te felelsz, ami pedig egyszerűen csak megtörténik veled, annál azért vagy felelős, hogy mit hozol ki belőle. A panasz a világ egyetlen problémáját sem oldotta még meg.
Elkezdtem figyelni, és elkezdtem tanulni. Megtanultam az esőtől, hogy ő esni fog akkor is, ha utálom, és akkor is, ha szeretem. Mert ő az eső. Ő a természet része, és a természet nagy ívben tojik rá, hogy nekem tetszik-e, hogy ilyen. Csak mi emberek görcsölünk azon, hogy mások szeressenek, vagy hogy megváltoztassunk egy másik emberi lényt olyanná, amilyennek mi látni akarjuk. Ugye érted már? Az eső tanít. Tanít, ha figyelsz.
És hogy mire tanított még meg az eső azon kívül, hogy panaszkodni fölösleges, és hogy merjünk őszintén önmagunk lenni? Azon az estén megtanultam azt is, hogy hogyan kell bánni az emberekkel – és bármilyen más élőlénnyel. Igen, az esőtől tanultam meg ezt is. És biztosan lesz, aki ezért felajánlja segítségét egy elmegyógyintézeti beutaló beszerzésében, de ez a legkisebb mértékben sem érdekel, hidd el. Mert sokan vannak, akik hozzám hasonlóan bárkitől és bármitől képesek tanulni – ahogy olyanok is, akik eddig nem ezt tették, de talán pont ez a kis lökés hiányzott nekik.
De mi köze az esőnek az emberi kapcsolatainkhoz? – kérdezheted teljesen jogos kíváncsisággal. Hiszen én sem gondoltam, hogy pont azon az estén, pont az esőnek köszönhetően értek meg sok mindent. De az eső csak esett, és ahogy az ernyő ellenére egyre jobban eláztam, beugrott egy gondolat, ami mosolyt csalt az arcomra. Hiszen pontosan így kell bánni az emberekkel is! Szép munka volt, eső, elérted a célodat. Nem agresszíven, hanem szép csendesen. Nem erőszakkal áttörve az ellenállást, hanem felvéve az ernyő alakját, szép fokozatosan beszivárogtatva az esőcseppeket. És ha két ember gondolatot cserél, annak is így kell történnie.
Nem ronthatsz be embertársad elméjébe remélve, hogy gondolataiddal szembeni ellenállását hirtelen lerombolva befogadja mindazt, amit átadni szeretnél neki. És hogy ezek után még szeressen is, vagy akár csak elfogadjon? Naiv ábránd lenne. De ha odamész hozzá, esőként felveszed ernyőjének alakját, és saját személyiségéhez igazítod közlendődet és módszeredet, akkor gondolataid esőcseppjei szép lassan be fognak szivárogni. És ha jól csinálod, és ő is készen áll, akkor még élvezni is fogja.
Ami pedig magát az életet illeti: a nehézségek leküzdéséről is sokat tanít az eső. Mindig a kezdeti változás az, ami a legjobban megviseli az embert. Amikor a száraz bőröd és a ruháid elkezdenek elázni, hirtelen kénytelen vagy kimozdulni a komfort zónádból – még ha egészen kis mértékben is (bár vannak, akiknek komoly lelki terhet jelent már egy kis eső is). Aztán ahogy elkezdesz egyre jobban elázni, egészen megszokod a változást, és már nem is fáj annyira. Végül csurom víz leszel, és rájössz, hogy az, hogy még egy csepp esik rád vagy egy vödörnyi adag, már egyáltalán nem számít. Mindig a kezdeti változás a legnehezebb, de utána hozzászoksz ahhoz, hogy vizesen mész tovább utadon – egy idő után pedig, ha jól csinálod, elkezded élvezni is azt. Pontosan úgy, mint mikor egy igazán fontos cél felé indulsz el az életedben. És az eső mindezt megtanítja nekünk.
Ma már élvezem az esőt, bármikor, bármilyen körülmények között jön is. És ha találkozom olyan emberrel, aki szereti az esőt, akkor egyből elmosolyodom…
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Van egy kedvenc filmem, a Sissi három része. A harmadik rész arról szól (többek között), hogy a fiatal császárné tüdőbeteg lesz, és Mdeirára utazik gyógyulni. A következő mondat hangzik el tőle. “Voltam-e valaha is boldog? Igen, voltam nagyon sokszor. Néha árnyéknak is kell jönnie ahhoz, hogy értékelni tudjuk a Nap fényét.” (Lehet, nem pontos az idézet, de a lényege ez.) És még valami, amit nem írtál le konkrétan. “Ami neked bosszúság, az a másiknak felüdülés lehet.” Az a kis virág, ami a képen látható, biztosan azonnal örülni tudott a frissítő esőcseppeknek. Amúgy kislánykoromban a fél falun végigszaladtam, amikor nyári zápor frissítette a kánikulát! Bokáig érő esővízben szaladgáltam, és nagyon-nagyon élveztem. És a nedves föld illata máig az igazán kedvenc illatom, bármelyik parfümnél többre értékelem!
Van egy mondás, az eredetét nem tudom, de nagyon magaménak érzem:
Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.
Kedves Gábor!
Nagyon szeretem az írásodat, én mint “öreg” felnőtt , sokat tanulok tőled. Ha hiszed, ha nem nekünk is vannak megoldatlan kérdéseink, amire nem találjuk a választ. Én gyermekkorom óta kérdezem, hogy miért nem tudta kimutatni az édesanyám hogy szeretett. Azért mondom, hogy szeretett, mert tíz hónapja szinte mellettem halt meg nagyon súlyos betegen. Annyit már tudok, mintegy “pótolnivalóként” mellém rendelte az élet. öt évig ápoltam. Betegsége terápiájaként elmondattam vele az életét, amit le is írtam. Abból ugyan nagyon sok minden kiderült, a végleges válasz nem. Bizonyosan egyszer megtudom. Nem tudom miért, de a halálakor nem tudtam megölelni és nem tudtam sírni, pedig majd meghaltam a szeretetéért. Megkérdeztem magamtól később miért nem? Ma hiába pótolnám, már vele nem tehetem meg. Pedig nagyon szerettem és vágytam a szeretetére. Van bennem egy űr. Mikor múlik el, talán soha. Élem a minden napjaimat, szeretem a férjem, gyerekeim és az unokáim. Mégis ott van az űr. Szeretettel Julika
Köszönöm Zsófi, hogy megírtad a gondolataidat. 🙂 Egyetértek Veled, mindenki csak akkor változik, amikor már készen áll rá. A “kell”-t most már egyre tudatosabban kerülöm a saját életemben. Ebben a történetben tényleg helye volt, mert ha nincs ott a “kell”, akkor veszítettem volna. És szerintem van, hogy ki “kell” vinned a szemetet, mert ha nincs ott a fenyegető szükség, akkor csak nagyon kevesen változtatnak. Sok olyan embert láttam már, aki úgy élte le az életét, hogy a “dal benne maradt”. És olyat is láttam közelről, hogy valaki idő előtt fizikailag is meghalt emiatt.
Addig “kell”, amíg rá nem jössz, hogy “lehet”. Ha már eléggé fáj, akkor változnod “kell” (ha még nem fáj eléggé, akkor úgysem fogsz változni), és miután változtál, rájössz, hogy onnantól kezdve már nincs szükséged a “kell”-re. Neked már nincs, ezt érzem a szavaidból, de van, akinek még igen. Vannak olyanok, akiknek szüksége van rá, különben meghalnak. Vagy lelkileg, vagy fizikailag is. Persze nem “kell” élni, ebben teljesen egyetértek Veled. Meg is lehet halni, csak sokan úgy halnak meg, hogy a holnapra vártak.
Az írásaim mindenki olvassa, de nem mindenkinek szól. Mert nem is szólhat mindenkinek, hiszen akkor senkinek sem szólna igazán. Ahogy Benjamin Franklin mondta: “Az emberiséget három nagy csoport alkotja: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók, és azok, akik mozdulnak.” Én a második és harmadik csoporthoz szólok, az elsővel nem tudok, és ezért nem is akarok mit kezdeni. A “sajnos” annak szólt, hogy sajnálom, hogy vannak ilyenek, de elfogadom, és nem foglalkozom velük, mert nekik én kevés vagyok. És sok olyan is van a második és harmadik csoportban is, akiknek nem az én szavaimra van szükségük. Velük sem foglalkozom, nem akarom rájuk erőltetni a gondolataimat. Ők máshol találják meg azt, ami az életüket előbbre viszi, és ez nagyon jól van így, mert nem vagyunk egyformák.
A változáshoz valóban idő “kell” :), de az írásaimban nem az eredményt sürgetem, hanem az elindulást, és ez nem ugyanaz. Holnap nem lehet elindulni, csak ma. Mert ha ma nem indulsz el, lehet, hogy nem lesz holnap. Amikor nem előre haladsz, akkor visszafelé – egy helyben soha nem maradsz. Csak azt hisszük, hogy van ilyen. Nem számít, milyen keveset halad valaki, csak kezdje el és induljon. Néha ez csak annyi, igen, hogy elhatározza: holnap megteszem azt, amit eddig nem tettem meg. De ez csak akkor válik haladássá, ha holnap valóban megteszi, mert az elhatározása szívből jön, és nem csak újra a holnap mögé bújik, ahogy nagyon sokan teszik. Én nem a látható eredményeket sürgetem, hanem a láthatatlan változást, ami később (akár holnap, akár 20 év múlva) látható eredményeket hoz.
Köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat, és szerintem nem csak az eső szeretetében értünk egyet :), de az írásaim veszélye pont az, hogy általánosításra alkalmas (mint minden közlés). Amikről írok, azok olyan élethelyzetek, amiket nem a könyből olvastam. Az olvasók egy része pont ilyen élethelyzetben van, egy másik része még (vagy már) nem, és van olyan is, aki leszarja az egészet. 🙂 Nem tudok mindenkihez szólni, ehhez nagyon kevés vagyok. Ettől függetlenül van, amikor fölöslegesen használom a “kell”-t, teljesen egyetértek Veled, dolgozom is ezen. És ne “sajnáld”, hogy odatettem a “sajnos”-t. 🙂
De sajnálom, hogy odatetted a “sajnost”. Pedig épp az imént írtad, hogy: “Nem ronthatsz be embertársad elméjébe remélve, hogy gondolataiddal szembeni ellenállását hirtelen lerombolva befogadja mindazt, amit átadni szeretnél neki.” Nem sajnos, hogy mások vagyunk, nem sajnos, hogy más megoldásokat keresünk a problémáinkra, nem sajnos, hogy nem gondolkodunk egyformán, és egyáltalán nem “kell”, vagy “muszáj” dolgokat megtennünk, vagy nem tennünk. (Sokszor használod ezeket a szavakat.) Ezek lehetőségek. Szívből jövő és jobbító szándékú lehetőségek, amik ha nem párosulnak elfogadással, akár erőszakosnak is hathatnak. Az életre nincs recept. Szép dolgokat írsz, elismerésem a megtett utad és a hited előtt, épp azért szólok, figyelj kérlek, hogy ne legyen belőled erőszakos megváltó, maradj lehetőség, és ne sajnálkozz, ha nem mindenki vesz be, mint egy csodapirulát. Nekik más útjuk van. Amit leírsz, az egy folyamat. Benned sem egy nap alatt zajlott le, idő kellett az összefüggések megértéséhez. “Vidd ki a szemetet, ha élni akarsz, de most, de már tegnap, különben nyenyó! 🙂 Ez ijesztő. Nem, holnap sem lesz késő elkezdeni. A változáshoz idő kell, türelem és elsősorban akarat, de vannak élethelyzetek, mikor nem önszántadból nem tudsz felállni a padlóról. Nem “kell” az ilyeneket azzal sokkolni, hogy ha nem tápászkodsz fel azonnal, akkor mehetsz temetőt gazdagítani, sajnálkozni meg végképp nem “kell”. Te csak inspirálj! Akinek erre és Rád van szüksége, az meg fog találni. További jó munkát Neked! (Én is szeretem az esőt. 🙂 )
Pontosan így van, Tünde! Illetve annál van így, aki hajlandó tanulni 🙂 Sajnos vannak, akikkel mindegy, mi történik, továbbra is kívül keresik a megoldást.
Mindig tanulunk nap mint nap es közben megrrősödünk.