Azt hiszed, természetes.
Természetes, hogy ott van veled. Természetes, hogy holnap is ott lesz. Természetes, ahogy a napok telnek. Természetes, hogy mindez jár neked.
És közben elfelejted megbecsülni azt, akit szeretsz.
Telnek a napok, a hetek, az évek – a homokóra pereg. Te meg elmerülsz a teendőkben, a súlytalan problémákon való agyalásban, a jelentéktelen emberi kapcsolataid rendezgetésében. Lekötöd minden energiádat azokra, akik öt év múlva már meg sem akarnak ismerni Téged. Aki pedig öt év múlva is ott lesz neked, az már régóta kevesebbet lát belőled, mint a helyi zöldséges.
Mert azt hiszed, természetes.
Azt hiszed, nincsen szükség “Mi-időre”. Egy-egy órára, vagy csak néhány percre, amikor minden másnak megszűnik a létezése. Amikor csak Te meg Ő vagytok, ketten, egységben. Azt hiszed, ez luxus, pedig valójában létszükséglet. A megszokás lassan ölő mérgének ellenmérge.
Mert nem természetes.
Ajándék minden egyes perc Vele. Olyan érték, aminek nincsen semmilyen más ellenértéke. Elcserélgeted egy-egy túlórára, veszekedésre vagy udvariassági körre, de minden, amit ezekből nyersz, eltörpül az együtt töltött idő elvesztegetése mellett.
Ebben a játékban csak veszíthetsz. És ha természetesnek veszed, akid és amid van, akkor könnyen mindent elveszítesz.