Van, hogy minden összeomlik. A céljaidba és önmagadba vetett hited, a sikereid, az erőd – mindez már csak egyre halványodó emlékkép. Egy szertefoszló álom, ami nem motivál már többé, csak elkeserít és mérhetetlenül fáj. Fáj, mert kudarcot vallottál, de ami még jobban fáj, az az, hogy elfogyott az erőd.
Pedig mindent megpróbáltál: küzdöttél, soha nem adtad fel, hittél benne, hogy sikerülni fog, minden erődet beleadtad. Eddig mindig felálltál újra és újra, de már nem megy. Most már nem. Nincs több tartalékod, nem tudsz már újra erős lenni.
De az életösztön szikrája még mindig ott van benned mélyen, és valami egészen halkan azt súgja: ne add fel. Magadban már nem tudsz hinni, de valami halvány remény még arra késztet, hogy kétségbeesetten keress valamit vagy valakit, aki erőt adhat Neked. És felteszed a kérdést, amire fogalmad sincs, ki és mit fog válaszolni: De honnan szerezzek erőt?
Többször kaptam már nagyon kedves visszajelzéseket, hogy mennyi erőt adtam valakinek egy-egy írásommal. Nagyon sokat jelent számomra minden pozitív visszajelzés, és nagyon örülök nekik, de ez a fenti állítás konkrétan nem igaz. Én nem adtam erőt senkinek. Nem tudok erőt adni senkinek. Ez nem így működik. Mert az erő soha nem kívülről jön.
Amikor életed mélypontján, gyengén, reményvesztetten, a szakadék szélén lógva felteszed a kérdést, hogy vajon honnan szerezz erőt, akkor az életed azon fog múlni, hogy egy rossz kérdésre jó választ kapsz-e. Igen, rossz a kérdés. Kaphatsz rá jó választ, de egyáltalán nem biztos, hogy azt fogsz kapni bárkitől is. Nem jól tetted fel a kérdést. Nem kell erőt szerezned. Nem is tudsz erőt szerezni mástól. Csak használnod kell, ami benned van. Mert ott volt benned végig, és ott van most is minden erő, amire szükséged van.
Ezt most még talán nem látod. Most csak azt érzed, megfojt a fájdalom, és tehetetlenül keresed azt a fűszálat, amibe kapaszkodhatsz. De egy valamit tudj: soha nem azért veszít valaki, mert nincs ereje, hanem azért mert azt hiszi, nincs ereje, és feladja a harcot. Sokan csak azért gyengék, mert nem éri őket elég intenzív hatás ahhoz, hogy kikényszerítse belőlük azt az erőt, ami bennük van. De vannak olyanok is, akiket túl sok intenzív hatás ért, és már úgy érzik, nem bírják el ezt a terhet. Ilyenkor elhangzik egy-egy bölcselet, hogy isten, a sors, az élet – ki miben hisz – pont annyi terhet rak az emberre, amennyit el tud viselni. De ez hülyeség, értelmetlen magyarázkodás. Senkinek nem érdeke, hogy grammra pontosan kimérje azt a szörnyűséget és szenvedést, amit még éppen hogy csak el bírsz viselni, nehogy már jó legyen az életed.
Valójában arról van szó, hogy a világot, ezt az élő szervezetekből álló ökoszisztémát összességében nem érdekli, hogy kit mekkora fájdalom ér. Az erős fennmarad, a gyenge elpusztul. Ha most éppen Neked jutott a szenvedés, akkor így jártál. Én is jártam így, jártam közel a halálhoz, látszólag minden ok nélkül szenvedtem el egy stroke-ot, elbuktam sokszor, veszítettem el számomra fontos embereket és dolgokat. De amikor az életed a tét, akkor nem számít semmilyen ideológia, hogy miért történt veled mindez – ahogy az erdőben neked rontó medvén sem kezdenél el gondolkodni, hogy vajon tényleg szét akar tépni, vagy csak barátkozni próbál. Amikor az életed a tét, akkor egyetlen dolog számít csak: az, hogy feladod-e, vagy harcolsz tovább.
Érezheted azt, hogy nincs erőd, én pedig motiválhatlak (vagy bárki más megteheti ezt), hogy felállj a padlóról, hogy elérd a célodat. Csinálhatunk úgy, mintha erőt kapnál valaki mástól, el is hiheted, hogy tényleg kívülről jön. De mindez benned van. És minél előbb felismered ezt, annál nagyszerűbb dolgokat fogsz tudni elérni az életedben.
Sokkal több van benned, mint gondolnád, vagy mint egyáltalán hinni mered. De csak akkor tudod felfedezni mindezt, amikor igazán éles a helyzet. És pont ez az egyik legnagyobb haszna a nehézségeknek, a leküzdhetetlennek tűnő akadályoknak: kimozdítanak a komfortzónádból, rákényszerítenek, hogy lerombold saját gyengeséged illúzióját, döntéshelyzetbe hoznak. És dönteni fogsz. Mert nincs más választásod.
Később pedig, miután felkapaszkodtál és ismét nyugodtan éled majd a napjaidat, rengeteget profitálsz mindabból, amit a legnehezebb helyzetekben kihoztál magadból. Túlélted, de ennél sokkal többet kaptál: felfedezted az igazi erődet. És ez a felismerés már egész életedben a Tiéd marad – nem veheti el Tőled senki és semmi. Felismerted azt, ami valójában mindig is a Tiéd volt, csak most már tudsz is róla.
„A leggyakoribb módja annak, hogy az emberek elvesztik erejüket az, hogy azt hiszik, nincsen nekik.”
Alice Walker
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szia Gabor 🙂
Tokeletesen tudok azonosulni az altalad leirtakkal, mert van benne tapasztalatom. En is azt hittem, hogy itt van vege, eleg, nem birom tovabb. Aztan jot a felismeres, hogy mi lesz a gyerekeimmel, mi lesz az eletemmel, mi lesz a celjaimmal, ….stb??? Es csodalatos modon jott valahonnan az a belso ero, ami segitett ujra talpra allni, es indulni tovabb. Bevallom iszonyu erofeszites volt, es meg is szenvedtem kicsit, de ami utana jot az megerte. Sokkal nyugodtabb, jobb lett az eletunk, meg akkor is ha a 0-rol indultam ujra. Nincs veszett helyzet, csak remenytelen ember, aki nem harcol tovabb. Mert ez egy harc az eletert. A jobb dolgokert, a nyugalomert, es a sajat bekedert.
Udvozlettel Rozika.
Kedves Gábor!
Egy korábbi írásodban kommentáltam arról egyáltalán nem mindegy, hogy a sikereid, netalántán kevésbé sikeresség mögött (s rendszerben gondolkodva akik szeretteid/vagy kihatással vannak az életedre bukás vagy vereség áll.
Az előző az egyén belső képességeiben, cselekedeteiben, jelleméből adódó hiba; az utóbbi egy sokszoros erőfölényből származik. Ez utóbbihoz, jól kapcsolódhatnak Bródy János művész úr sorai:
“Hát bocsásd meg, ha néha még az indulat elragad,
s ne mondd azt, hogy nekem má’ nem szabad….” (abban az esetben, ha ezt sokan támogatják…)
Kedves Gábor! Kiváló Írás ez is. És mennyire jó, hogy mindig olyan Írást küld nekem a rendszer Tőled, ami gyakorlatilag napi szinten aktuális. Hát a SZINKRONICITÁS!
Olyan családból jövök, ahol az erők szétforgácsolódtak, amelyben az emberek sokszor nem hittek, csak szenvedtek, áldozatként. És ezt a programot kaptam meg én is. És ezt írom folyamatosan felül. Ezért is kezdtem el harcművészetekkel foglalkozni, önismereti témájú kurzusokon tanulni stb.
Sokszor éreztem, érzem magam erőtlennek, miközben képes vagyok heti 18-20 órát edzeni, olykor fájdalmak, feszülések közepette. érdekes kettősség, nem? Valahogy azt élem meg, hogy ha képes vagyok a Kung-Fu-ba és mást sportokba ennyi energiát tenni, akkor az életem más területein miért ne lennék erre képes? De valójában nem is az aktivitás a legfontosabb, hanem az, hogy kapcsolatban legyek magammal ás a fentiekkel. Ez a Tudatosság kulcsa. Ha ez nincs, akkor jön az elszenvedő pozíció, céltalanság stb. Amit persze meg-megél az ember olykor, csak ne ragadjunk bele.
Köszönöm, még egyszer!
Barátsággal,
Günter
Nagyon friss trauma után vagyok, pillanatok alatt omlott össze körülöttem minden, ami hajtott előre az életben. Most kétségbeesetten próbálok talpon maradni, és bár én is úgy gondolom, az embernek saját magában kell megtalálnia a biztonságot, rettenetesen nehéz feladat. A pozitív gondolkodásba vetett hitet időnként megzavarja egy-egy önmarcangoló gondolat és káoszt eredményez. Amikor valaki előtt csodálatos jövőkép van, amihez megtalálta a társat is, nehéz megemészteni, hogy egyik napról a másikra hirtelen összeomlik minden és még mélyebbről indul, mint annak előtte.
Jó írás, az ember legbelül tudja is, hogy mi a dolga, de erő ide vagy oda, néha megtörünk és elveszettek vagyunk 🙁
Kedves Zsolt,
köszönöm szépen a kedves szavaidat, és azt is, hogy olvasol. 🙂
A három általad említett szerző közül Wayne Dyer és Dan Millman gondolatait olvastam a témában, és elfogadom, hogy ők így gondolják, de én ezt nem ténynek, hanem egy véleménynek tekintem. Az én véleményem az, hogy minden és mindenki egy nagy egység része, de önálló döntésekkel rendelkezünk, amikkel befolyásoljuk mások életét is. Nem gondolom, hogy születésünkkor döntünk életünk tapasztalatairól, amivel eleve elrendeljük a sorsunkat, mert szerintem nincsen kezdet és vég, és a földi életünk egy folyamat része. A sorsunkat pedig folyamatosan képesek vagyunk alakítani.
De ez csak az én véleményem, vagy hitem, és szerintem bárki, aki azt gondolja magáról, hogy ismeri az abszolut igazságot, az önmagát csapja be. Mert lehet, hogy nincs is abszolut igazság. 🙂
Népszerűnek lenni könnyű, értéket közvetíteni már jóval nagyobb feladat. Nagyon jól teszed, hogy nem a népszerűségre hajtasz. Én soha nem figyeltem, mik a trendi témák, mindig arról írok, amit fontosnak tartok. Ha mindig önmagadat adod, akkor a megfelelő emberek Rád fognak találni. 🙂
Tényleg az. 🙂 Engem mondjuk egyáltalán nem zavar, ha valakinek nem az én hangomra van szüksége. Különbözőek vagyunk, másak az igényeink, és egyedül az számít, hogy valaki előrefelé halad-e az életében, vagy sem. Viszont tényleg van, hogy nehéz felismerni, ha valakinek nem tudunk segíteni (főleg akkor nagyon nehéz, ha hozzánk közel álló emberről van szó). De a lényeg, hogy csak csináljuk a dolgunkat, és akinek tudunk, segítünk. 🙂
Kedves Gábor!
Hétről hétre olvasom az írásaidat és mondhatom kevés tájékozottab ember van ebben a témában Mo-on, mint Te.
Viszont szeretném javasolni, hogy a spirituális témában Wayne Dyer, Dan Millman, Anita Moorjani által írt könyvek lehet hogy jobban megvilágítanák számodra 1-2 dolgot.
Az életünk kezdetén sorsunk egy lehetőség-halmaz, amiből választhatunk, mit akarunk megtapasztalni. Ezek a tapasztalások mind a mi választásaink, és nem egy torta, amit éppen kaptunk valakitől. Hiszem, hogy bármennyire is hihetetlen még a legrosszabb dolog is a mi döntéseink miatt van úgy ahogy van.
Szép napot kívánva Baráti üdvözlettel:
Zsolt (fb/Az ÉLET iskolája)
Köszönöm szépen az elismerő szavakat…főleg úgy, hogy van egy blogom, aminek összesen 39 rajongója van velem együtt, meg a barátaimmal együtt, de még így is a személyesebb írásokat senki nem vállalja fel..természetesen tudnék én is népszerűbb témákhoz nyúlni, ha lájkolókra, lájkokra mennék…csakhogy én vállalom: elég erős vagyok ahhoz, hogy önmagam legyek, van akinek teszik, van akinek nem 🙂 Ez így pont tökéletes 🙂
Igen Gábor, egyetértek, ha többen tudnák ezt, sokkal több ember megmenekülne…és életem dilemmája, hogy hol a határ megmenteni valakit aki akarja és észrevenni, ki nem akarja ezt az erőt nem tőlem kapni, hanem önmagában felfedezni…van, hogy “csak” példát mutathatunk, inspirálhatunk. Úttörők vagyunk. S ez nagy felelősség is 🙂
Köszönöm szépen, Katalin, nagyon szép és bölcs gondolat. Én is pontosan ezt tapasztaltam a mélyponton. Ha ezt mindenki tudná, sokkal többen képesek lennének a lehetetlennek hitt helyzetekből visszatérni az életbe.
Kedves Andrea, köszönöm szépen, hogy megosztotta ezt az élményét, nagyon jó volt olvasni. Különösen tetszett, és teljesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy az igazi Erő nem válogat faj, nem, szexuális hovatartozás, vagy bármilyen más címke szerint. Köszönöm szépen, hogy írt, és azt is, hogy olvassa a blogomat. 🙂
Nagyon értékes gondolatokat oszt meg másokkal, én is további nagyon sok sikert kívánok hozzá!
Legyen szép napja! 🙂 Gábor
Müller Péter ezt írta:
” Ha padlóra kerülsz, ha testileg-lelkileg mélybe zuhansz, próbálj meg magadtól felemelkedni!
S előbb-utóbb azt tapasztalod majd, hogy a magasból húznak. ”
Az első lépést csakugyan magától kell megtennie mindenkinek. Azután már szinte ” magától ” mennek a dolgok.
Én is így éltem meg nehéz helyzeteket.
Köszönöm
Kedves Gábor! Az embernek az ad erőt, mikor társra talál útján. Olyan társra, aki hasonlóképpen átment egy krízisen. Ezért érzi, hogy nincs egyedül, és ez ad erőt. Velem konkrétan ez történt:
http://valto2.webnode.hu/news/ero-kontra-ero-tartozasom-avagy-a-kinyilatkoztatas/
Persze aztán rájön az ember, hogy az egyedüllétet, krízisében érzett magányát soha nem kellett egyedül elszenvednie, az magány csak illúzió volt, valójában mindig vannak társak, ha mást nem a linkben említett ERŐ :)…Mégis úgy érzi az ember, erőt adunk egymásnak. Érdekes, hogy manapság én is ezt a témakört járom végig.
Sok sikert a további munkájához, nagyon szeretem a blogját olvasni. Üdvözlettel: Andrea
Igazán nincs mit. Neked is szép napot!
Köszönöm szépen, Szilvi, nagyon örülök, hogy hasznosak számodra az írásaim. 🙂 Igen, sok minden közhelynek tűnik, amíg nem a saját tapasztalatunk mondatja velünk. És persze rengeteg közhely is kering az emberek között (“csak várj és jobb lesz majd”, “szép vagy és jó vagy és tökéletes”, stb), de én igyekszem nem szaporítani ezeket. A családod pedig szerintem észre fogja venni a változást, mert az mindig látszik egy emberen, ha egyben van és jól érzi magát. És ez “fertőző”. 🙂
Csak így tovább, és köszönöm szépen, hogy olvasol, meg azt is, hogy írtál.
Legyen nagyon szép napod!
Gábor
Valóban olyan mintha erőt adnál. Egyre többet olvasom az írásaidat és ez jó érzéssel tölt el. Jól megfogalmazod azt, ami sokszor csak kavarog a fejemben. A “hogyan?” kérdésemre pedig kis kapaszkodókat találok. Tényleg valami valahogy elindult. Sok minden van mögöttem, szülők elvesztése és ennek feldogozása. Nagyszülők hiányában két kisgyerek nevelése a párommal.(Megjegyzem a párom sokat segít és bátorít.) A mindenféle aggodalmam ,ami ráadásul már fizikai tüneteket is produkál. Tényleg változtatni kell! Ahogy írtad kis lépésekkel és ez tényleg működik. Érdekes, hogy ezt csak most értem, mert valamiért máshogy gondolkodom. Eddig olyan közhelynek tűnt. Remélem a családom is hamarosan észreveszi a változást csak most még olyan kicsi, amit csak én érzek. Dolgozom tovább!