Az élet néha kissé groteszk humorral emlékeztet arra, hogy mik az igazán fontos dolgok. Még azt is, akit hozzám hasonlóan egyszer már megcsapott a halál szele. Mert hajlamosak vagyunk felejteni. Hajlamosak vagyunk belekényelmesedni egy olyan életbe, amelyben több a ránk aggatott szemét, mint a saját szívünk vágya. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az élet értékét teljesítményben és befizetett számlákban mérik.
Persze van, akinek ez megfelel egész életére – hiszen ha nem így lenne, előbb-utóbb változtatna rajta –, sokan azonban észre sem veszik, hogy a lelkes kisgyermekből, akik valaha voltak, mechanikus életet élő, mások által kijelölt cél felé futó, boldogtalan felnőttekké váltak. Úgy rohanják át az egész életüket, mintha a végén valami jutalom járna érne.
Aztán jön egy emlékeztető, amit vagy tudatosan észreveszünk, vagy a szőnyeg alá söprünk, remélve, hogy többet nem találkozunk vele. Az élet pedig gondoskodik róla, hogy egyre nagyobb és nagyobb emlékeztetők érkezzenek – egészen addig, amíg szükségesek. Amíg nem tanulunk belőlük.
Megsimogat vagy pofán csap
Egy ideje már visszatértem a kisebb emlékeztetőkhöz; figyelek rájuk, ezért nem szükségesek nagyobbak. De nem volt ez mindig így. Kemény volt a fejem, ezért jól be kellett verni ahhoz, hogy észrevegyem, mi a fontos az életemben. Egy stroke már elég volt ehhez. A váratlanul lecsapó betegség, a kórház, a halálfélelem és a felépülés hullámvölgyei aztán meg is tették a hatásukat.
Azóta már nem kellenek ekkora pofonok – sőt, időnként még a lehetetfinom jelzések is elegendőek ahhoz, hogy útjelző táblaként szolgáljanak. Legutóbb azonban nem ilyen finom volt a jelzés, de nem is volt durva, hanem az élet morbid humorának lehettem szemtanúja.
Az országhatár felé haladtam éppen az autópályán: kényelmesen, békésen, a sűrű hétköznapokból kicsit kiszakadva. Hol elmerültem a gondolataimban, hol csak néztem ki a fejemből élvezve, hogy néhány óra nyugalom van, amikor egyszer csak elhúzott mellettem egy halottaskocsi.
Talán ismerős számodra is: ez az a pillanat, amikor hirtelen úgy hasít beléd a felismerés, hogy nem tudod, nevess-e vagy fájlald, ezért inkább csak elmorogsz egy káromkodást magadban, és hagyod, hogy átjárjon az érzés, még ha nem is tudod eldönteni, hogy az éppen micsoda.
Így hagytam én is, hogy átjárjon az érzés, aztán elgondolkodtam. Vajon minek rohan az a halottaskocsi az országhatár felé? És vajon minek rohanunk mi is ilyen buzgón az életünk vége felé? Egész biztosan jól megértettük, hogy mi is a cél ebben az élet nevű játékban? Elmagyarázta egyáltalán rendesen valaki? Nem az ő saját célját, nem is azt, hogy ő mit lát a mi célunknak, hanem azt, hogy hogyan találjuk meg mi magunk a sajátunkat.
Elmagyarázta valaki, hogy miközben a szemünk előtt lebegtetett tárgyakat és a mesterségesen generált vágyakat követve rohanunk előre, addig mennyi mindent vesztünk el talán végleg?
Utólag már nem fog menni
Egy gyermek felnevelése összetett feladat. Lehet kisebb hibák mellett egész jól csinálni, és számos módon el is lehet rontani nagyon, de akármelyik utat is választják a szülők, azt csak nagyon kevés gyermek kapja útravalóul, hogy jobban érdekelje az eredményekhez vezető út, mint maguk az eredmények. A legtöbben nem is értik, hogy ez mit jelent. Rohannak egy jó esetben önmaguk, gyakrabban azonban mások által számukra kijelölt cél felé, és görcsösen várják, hogy mikor érkeznek meg.
Aki azonban így játssza ezt az élet nevű játékot, az pont a játék lényegét nem értette meg: itt ugyanis nem a végén jár a jutalom, hanem közben – de csak akkor, ha élünk vele. Ha nem arra várunk, hogy egyszer majd jobb lesz, hanem teszünk érte, hogy már ma jobb legyen. Ha nem utólag próbáljuk bepótolni az önmagunktól és szeretteinktől elrabolt időt, hanem eleve el sem raboljuk azt.
Mert tudod, attól még, hogy jó munkaerő és jó fogyasztó vagy, a családod még nem lesz boldogabb. És a pénzedtől sem lesz az, ha éppen akkor keresed meg, amikor a gyermeked születésnapját ünnepelhetnétek, vagy az első iskolai fellépését nézhetnéd meg. Lehet, hogy majd a 18. születésnapjára megkapja a városi terepjárót, lehet, hogy a zsebe pénzzel lesz tömve, de a lelke attól még üres marad. És ez nem feltétlenül 18 éves korában fog visszaütni – bár van, akinek már akkor, vagy akár előbb is –, de előbb utóbb biztosan visszaüt betegségek, tönkrement emberi kapcsolatok, vagy önpusztító életmód formájában.
Aztán itt vannak a félóránként lőtt szelfik és az agyondokumentált „élmény”-programok is, amelyek nagyon jók arra, hogy megmutasd a világnak, milyen csodálatos életed lehetne, ha jelen lennél benne. Ha nem a fényképező effektjeivel szarakodnál, vagy nem az optimális beállást keresnéd a gyönyörű panorámával a háttérben, hanem egyszerűen csak beleszippantanál a levegőbe, kitárnád a szívedet, és átölelnéd a látványt, ami megadatott számodra.
Mert tökéletes fényképeket a netről is letölthetsz, vagy fotóstúdióban is készíttethetsz magadról, de az életed nagy pillanatait egészen más átélni, mint nézegetni. És ezzel nem azt mondom, hogy egyáltalán ne készíts fényképet, hanem azt, hogy ha csak a dokumentálásról szól az élmény, akkor az nem is volt igazi élmény, csak egy kirakatba tehető dísz, aminek az értéke a mutogatásban merül ki. Pedig az élet ennél sokkal többet kínál számunkra.
Aki túl gyorsan szalad, az nem sokat lát magából az útból. Kevesen tanítják ezt meg a gyermeküknek. Ahogy azt is, hogy egyáltalán nem baj, ha rosszabb jegyet kap történelemből, ha mérnök vagy mélytengeri búvár szeretne lenni, ha pedig művész lélekkel van megáldva, akkor a kierőszakolt matek 5-ösével nem fog sokra menni.
Talán nem kéne belehajszolni a gyerekeket ugyanabba a megfelelési kényszerbe, ami szüleik többségének életét annyira megkeseríti. Talán lehetne számukra egy olyan élet lehetőségét megadni, ahol nem sablonoknak kell megfelelniük, hanem kibontakozhat a valódi személyiségük. Ahol nem azért dolgoznak, hogy dolgozzanak, hanem azért, mert szeretik azt, amit csinálnak.
Utópiának tűnik ez számodra? Talán azért, mert Te is elhitted, hogy csak olyan életet lehet élni, amilyenbe belekényszerítettek. Hogy rohanni kell, amíg meg nem érkezünk a temetőbe. Hogy élvezni a pillanatot bűn, és feláldozni azt érdem.
Valójában azonban mindez döntés kérdése. Dönthetsz úgy, hogy beállsz a sorba, és halottaskocsiként rohansz a sztrádán az út végéig. Vagy dönthetsz úgy is, hogy nézelődsz az úton, megszagolod a virágokat, megöleled a szeretteidet, és énekled a saját dalodat.
Akárhogy is döntesz, a határnál találkozunk.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Ez a történet figyelmeztet bennünket arra, hogy tudatosan éljük az életünket, ne csak rutinból és automatikusan hajtsuk végre a napi feladatokat, hanem álljunk meg napközben egy kis meditációra,csendre és a nyugalomban feloldódva friss energiával minőségi életet éljünk át.Bár nekem hamarabb jött volna ez a tudás,mert bár nagy akarattal helyt álltam a munkahelyen, a családban, sőt segítettem is a rászorulóknak, de amikor egyedül maradtam 27 éve,visszaéltem a saját időmmel, és fizikumommal, anyagi eszközeimmel és a hajótörött emberekre fordítottam az energiámat, amit utólag is küldetésnek tartok, de nem kellett volna úgy megélni a sok feladatot, hogy kifulladásig csinálom, mert ez a lélekben nyomot hagyott.Akkor is csak erősködtem, amikor ez az anyai szolgálat már a léleknek is sok volt, aztán sorra figyelmeztetést kaptam, /több baleset, anyagi veszteség,tűz eset,stb…de még mindig nem tettem fel a kérdést:mit csinálok rosszul, hogy ez a negatív helyzet lett?Bár nemes cél volt az emberi élet mentése,de utólag magam felé nem tudok elszámolni az idővel, olyan volt a közösségi szolgálat, hogy miképpen is rohant el 21 év mellettem? A saját céljaim, egy kis regény írása elmaradt, csak néhány oldal kezdeti szakasza volt meg.Túl vállaltam magam, idegeskedtem, kapkodtam az örökös idő hiány miatt, ez nem volt helyes, mert időben figyelmeztettek a rádzsa jógát gyakorló társaim, hogy csendesedjek le a nagy rohanó aktivitásból.Amikor 2010-ben már éreztem, hogy sok az anyasági feladat, ezt egyik patronáltamnak meg is mondtam, majd másnap újra csak automatikusan, felelősségteljesen megkezdtem a karitatív tevékenységemet, aztán el is felejtettem a lélek üzenetét.Ma már nem dolgoznék napi 14 órát, hogy másokat ezzel a teljesítménnyel szolgáljak,de a lelkiismeretem, és a szív óhaja így irányított, és amikor a lélek józanul súgott, akkor az észt legyőzte a szív és csak fáradtan is helyt állva vittem tovább a szolgálatot, szabad időmben idős,beteg,elhagyatott emberek gondozását, bár némelyikhez járt egy óra hosszára gondozó, de az nem pótolta a szerető gondoskodást, amit a beteg elvárt és még ott voltak a hétvégi gondok is, amikor teljesen magára maradt a járókás beteg.A tanulság, hogy semmit nem lehet erőltetni, mindennek ideje van,figyelni kell a belső hangra a harmonikus élet miatt.A föld egy tanpálya, ahol tanulunk.
“Honnan ez a bölcsesség?Hiszen Ön nagyon fiatal.”
1. Nem feltétlenül azért lesz valaki bölcs, mert sok évet megélt
2. Stroke
Kedves Gábor,
Ön a szívemből szólt ez alkalommal is.Nagyon nagy örömmel olvasom MINDIG az Ön írásait,ugyanis olyanok,mintha én írtam volna le őket.Honnan ez a bölcsesség?Hiszen Ön nagyon fiatal.Mindenesetre nagyon köszönöm egyszer s mindenkorra!
Balogh Zsigmondné Magdi,volt gimnáziumi magyartanárnő,olasz nyelvtanár,a Mozgókép és Médiaismeretek valamint az Utazás & Turizmus tantárgyak oktatója
mint mindig,most is nagyon jó a cikk 🙂 Sok tanárnak, szülőnek “kötelező” lenne elolvasnia…