Mi lenne, ha az embereket is úgy mérnénk, ahogy a hentesboltban a húsokat? Kilóra. „700 grammot kérek, a 650 kevés, de a 800 már túl sok.”  Vagy fajtára. „Pulykamellet kértem, nem pedig egy marhafejet.”   Esetleg színre. „Ez a darab hús nekem túl sötét, fehérebb nincsen?”  Vajon mi lenne akkor, ha hentesáruként mérnénk az embereket? És mi van akkor, ha tényleg hentesáruként mérjük az embereket?

Sokszor észre sem vesszük, hogy így teszünk – de még azt sem mindig, ha velünk teszi ezt valaki. A kettőnek egyébként ugyanaz a gyökere: téves önértékelés. Egy tisztán tanult tulajdonság, amely látszólag arról szól, hogy hol a helyünk a párkapcsolatunkban, a családunkban, a munkahelyünkön, vagy a társadalomban. Látszólag. A valóság azonban ennél picit árnyaltabb.

Gondolhatja önmagát többnek valaki, aki nálad magasabban áll valamilyen ranglétrán, vagy több pénzt keres, mint Te, de ez még csak az ő gondolata. A Tiéddé akkor válik, ha átveszed tőle. A társadalomé pedig akkor, ha megfelelő mennyiségű kondicionálás eredményeként sikerül a többséggel elhitetni, hogy az egyik ember értékesebb, mint a másik. Nem egy-egy képességében értékesebb, nem is egy-egy ember számára értékesebb, hanem összességében értékesebb – a hentes mérlegre felpakolva.

Ezen már túlvagyunk. Az emberek többsége ezt már elhiszi. Ha Te is köztük vagy, akkor vagy lenézel bizonyos embereket, vagy egyeseknél kevesebbnek érzed magad. Könnyen lehet, hogy egyszerre mindkettő igaz. Alárendeled magadat a főnöködnek, az orvosnak, vagy a politikai vezetésnek, ugyanakkor lenézed a hajléktalant, okosabbnak hiszed magadat a párodnál, vagy a gyerekednél bölcsebbnek.

Pedig nincs olyan élőlény a Földön, akinél ne lennél jobb valamiben, és akitől egyúttal ne tudnál valamit tanulni. Nincs olyan élőlény, aki mindenben fölötted vagy mindenben alattad állna. Eleve a jó és a rossz, a fent és a lent is relatív fogalmak. Ahogy a bölcs mondás szól: „Dagály idején a hal eszi meg a hangyát; apály idején a hangya eszi meg a halat.” Előnyeink és hátrányaink csak adott körülmények között tudnak érvényesülni.

És ha már állatoknál tartunk, arra is érdemes rendszeresen emlékeztetnünk magunkat, hogy a magas lóról előbb-utóbb mindenki lekerül; van, aki lezuhan, és van, aki lemászik maga. Persze az is előfordul – nem is ritkán –, hogy valaki csak élete legvégén néz bele a tükörbe, és akkor döbben rá, hogy az egész életét elcseszte. Vagy azért, mert fölöslegesen alárendelte magát másoknak, vagy éppen ellenkezőleg: másokat eltaposva halmozta az anyagi javakat, és végül egyedül maradt. Elég szar lehet az utolsó órában ráébredni, hogy a halottaskocsi nem húz utánfutót. Azért van, aki felismeri ezt előbb is.

De mégis miért szükséges ehhez évek, évtizedek kemény tapasztalatainak sorozata? Hol billentünk ki az egyensúlyból? Miért nem megy az önelfogadás, és miért nem tudja a legtöbb ember a többieket sem elfogadni? Jó oka van ennek – nem is egy.

Kisbabaként még senkinek nem akartál megfelelni. Sírtál, ha éhes vagy fáradt voltál, mosolyogtál, ha tetszett valami, és nem zavart, ha épp meztelen fenékkel totyogtál mások előtt. Nem versenyeztél senkivel, és nem is szerettél volna boldog lenni, hanem egyszerűen csak az voltál. Nem minden egyes pillanatban, de jóval többször, mint most.

Néhány évvel később aztán már nem volt ilyen egyszerű az életed. Addigra már megismerkedtél az elvárás fogalmával, megtudtad, hogy nem mindig vagy jó mások szemében, megfigyelted, hogy a nagyok mit csinálnak egymással, és megtanultad azt is, hogy az őszinteség nem mindig kifizetődő.

Aztán belekerültél egy olyan oktatási rendszerbe, ahol már nemcsak távolról láttad a hentes mérlegét, hanem neked is fel kellett rá ülnöd, és ha könnyűnek találtattál, nem igazán érdekelt senkit az oka. Ha nem feleltél meg az abszolút skálán, büntetés járt érte, és nem kérdezte meg senki, hogy családi problémáid vannak-e éppen, szerelmes vagy, meghalt a kutyád, vagy hogy egyáltalán szeretnél-e jó lenni az adott területen. Felelj meg, különben bűnhődnöd kell.

Nemcsak az önértékelésedre volt hatással ez a rendszer, hanem arra is, hogy megtanulj sztenderd mércék szerint ítélkezni másokról, és egyre gyakrabban használd a mérleget. De jelentős szerepe van ebben a folyamatban a legtöbb szülőnek is. Azoknak, akik a saját elképzeléseiket egy az egyben, erőszakosan és a változtatás lehetősége nélkül ráerőltetik gyermekükre. Azoknak, akik elkezdik versenyeztetni a gyereküket, jobbnak, többnek gondolják a másikénál, vagy éppen alacsonyabb rendűnek hiszik azért, mert bizonyos dolgokban még nem tart ott, ahol „tartania kellene”. Mintha gyári futószalagról potyognánk ki, és a fejlődésünk is pontosan ütemezett lenne. Mintha mindenkinek ugyanabban kellene jónak lennie.

De a mérlegre pakolás kultúrája nemcsak az ilyen nyilvánvaló összehasonlítások során érvényesül, hanem ennél jóval rejtettebb formában is. Például akkor, amikor a szülő butaságnak tartja, amit a gyereke mond, vagy épp kerítőt játszik, és viccelődve megjegyzi, hogy „a Te gyereked talán lehet a háromévesem férj jelöltje.” És míg látszólag az első eset a nevelést szolgálja, a második pedig csupán ártatlan viccelődés, valójában mindkettő nagyfokú arrogancia. A gyermek alacsonyabb rendűnek képzelése. Azé a gyermeké, aki valójában sok dologban sokkal bölcsebb nála.

Az oktatási rendszeren és a szülői félrenevelésen kívül van az önértékelésünk elcsúszásának egy harmadik oka is: az evolúció. Az egymással való versenyzés teljesen természetes; nélküle ugyanis fejlődés sincsen, fejlődés nélkül pedig élet nincsen. Teljesen rendben van az, hogy szeretnénk jobbak lenni tegnapi önmagunknál, de még az is, hogy bizonyos dolgokban másoknál is, azonban fontos megértenünk azt, hogy ettől mi még nem leszünk versenytársunknál értékesebb élőlények. Van, amiben mi vagyunk a jobbak, és van, amiben ő. Erre akkor is érdemes emlékezned, amikor mások megpróbálják lenyomni az önbecsülésedet.

A kulcs az egyensúly. Nem a mérleggel mért egyenlőség, vagy annak hiánya, hanem a belső egyensúly, ami a világgal való egyensúlyhoz is vezet. A megvalósítása azonban nem véletlenül olyan nehéz.

Az elfogadás hiányának tehát gyermekkorunkba visszavezethető gyökerei vannak, a következményeivel pedig általában akkor szoktunk szembesülni, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk egymással. Minél erősebb az érzelmi kötődésünk a másik emberhez – vagy a konfliktus tárgyához –, annál élesebben kiütközik az, hogy milyen bénák is vagyunk az elfogadásban. És az is, hogy két ember mennyire különböző tud lenni. Ez az, amire a legtöbb gyereket nem készíti fel senki, és amikor kiderül, akkor nem tud vele mit kezdeni – egyrészt felkészületlensége miatt, másrészt pedig azért, mert a konfliktus kellős közepén az érzelmei dominálnak.

Persze elég nehéz elfogadást gyakorolni egy heves veszekedés közepén. Békéről sem akkor szónokolsz, amikor éppen lőnek rád, mert az ösztönös önvédelemi mechanizmusod ilyenkor simán elnyomja a magasztos eszméket, amikben hiszel. Ettől még nem vagy rossz ember, hanem egyszerűen csak ember. Örülj neki, hogy vannak érzéseid, különben pszichopata lennél.

Az elfogadást tehát nem egy érzelmi vihar közepén érdemes elkezdened gyakorolni, hanem akkor, amikor használni is tudod az agyadat. Az egyik legjobb módja ennek a játék. Az az állapot, amikor egyébként sem veszed annyira komolyan az életet, mert kicsit visszatérsz ahhoz a belső gyermekhez, akit hajlamos vagy a hétköznapi rohanásban eltemetni. Ahhoz a belső gyermekhez, aki nem ítélkezik, nem aláz meg másokat, és nem is alázkodik meg, hanem egyszerűen csak megéli a pillanatot olyannak, amilyen.

Nemrég pont egy ilyen élményben volt részem. A Business Coach Kft. coaching képzésének résztvevőjeként kíváncsian vártam, hogy az önismereti témakör mit ad majd nekem. Sok éve foglalkozom önismerettel, de ezúttal meglepődtem. Leginkább azon, hogy mennyi mindent ki lehet hozni egy egyszerű személyiségtesztből – olyanból, amelynek megkérdőjelezhetően hiteles változataiba nap mint nap belefuthatsz az interneten.

Könnyű ugyanis néhány kérdés alapján egy személyiségképet felállítanod magadról, vagy akár másokról is, de egészen más a helyzet, amikor egy megdöbbentően tiszta tükörbe nézel bele játékos formában. Ez a tükör éppen attól tiszta, hogy a játék célja nem a verseny, hanem a különbözőségeink felismerése. Amikor nincs tét, nincsen görcsölés sem, és ilyenkor tudjuk igazán megérteni, hogy egyik személyiségtípus sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem egyszerűen csak más.

Mindezt nevetve is meg lehet tanulni. Konfliktusok nélkül, egymást segítve, a saját erősségeinkre építve, és gyengeségeinket felismerve. Nekem hatalmas élmény volt egyszerre látni szinte mindegyik személyiségtípust olyannak, amilyen. Nem olyannak, amilyennek sokszor szeretnénk látni, nem is olyannak, amilyenné gyakran szeretnénk formálni, hanem tisztán önmagának. És mindezt úgy, hogy senki nem sérült, és konfliktusok helyett csak jókedv és felismerések érkeztek.

Ha egészségről van szó, én a megelőzés híve vagyok – és igaz ez a lelki egészségünkre is. Egy konfliktus megoldásának leghatékonyabb módja az, ha nem is hagyjuk kialakulni. Ha békére vágysz, békére készülj, ne háborúra. Békére, ami a belső egyensúlyodból táplálkozik. Aki ugyanis önmagával rendben van, az másokat sem cseszeget, és az sem érinti meg kicsit sem, ha vannak, akik megpróbálják őt lenézni. Tudja, hogy nem általuk válik értékessé, hanem önmagában az, és fölösleges csatákba nem bocsátkozik.

Az ítélkezés az egyik leggyorsabb és legkönnyebb módja egy kapcsolat tönkretételének – és a saját életünk megnehezítésének is. Amikor ítélkezéssel találkozol – akár más valaki, akár Te magad veszed elő a mérleget –, akkor érdemes emlékeztetned magadat arra, hogy aki más, az nem jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak más.

Nagy köszönet a Business Coach Kft. nagyszerű szakembereinek, akik az értékteremtést egy éltre szóló élménnyel kötötték össze. 🙂