Szoktál hazudni?
Persze, tudom, Te nem…
De ha néha igen, akkor is miért vallanád be? Hiszen hazudni rossz. Hazudni bűn. És mint minden ilyet, ezt is kerüljük. Vagy legalább tagadjuk. Mert a kultúra, melyben felnőttünk, a felszínen elítéli a hazugságot. Az persze más kérdés, hogy ugyanez a kultúra hatalmas várakat is épít a hazugságra (ugye nem kell említenem a dogmákat, a politikát, az emberi kapcsolatokat, a felvett hétköznapi szerepeket?), de büszkén kitűzi rá az igazság zászlaját, mely a naiv szemlélőt meggyőzi arról, hogy a vár stabil alapokon nyugszik.
Hazudni valóban rossz – a legtöbb esetben. A hazugság mégis része a mindennapi életünknek, akár tetszik, akár nem. Lehet ez a másik ember szándékos becsapása a remélt haszon érdekében, vagy akár csak egy „minden rendben, jól vagyok”, amikor belül valami mégis nagyon fáj. A legveszélyesebb hazugságok mégsem azok, melyeket másoknak mondunk, hanem azok, amiket önmagunknak. Mert ezeknek van a legnagyobb ereje. Ezek tehetnek tönkre egy emberéletet, vagy éppen ezek menthetik meg azt. Miről is beszélek?
A válaszút
Az őszinteséget tartom az egyik legfontosabb emberi értéknek. Minden jó minőségű, tartalmas emberi kapcsolat őszinteségen alapul. Igaz ez az önmagaddal való kapcsolatodra is. Sőt, innen indul ki minden. Ha nem vagy őszinte önmagadhoz, ha elhiteted magaddal, hogy jó úton jársz, amikor mélyen tudod, hogy nem, akkor felborul a belső egyensúly. Az ilyen emberek vagy önmagukra lesznek egyre károsabb hatással, vagy a környezetükre. És gyakran a kettő összefügg.
Sokszor hazudunk önmagunknak anélkül, hogy észrevennénk. De ezekkel az apró hazugságokkal sokáig el lehet élni látszólag minden következmény nélkül. Én ilyen vagyok, nem tudok változni. Nekem jó ez így. Boldog vagyok. Ez az egy-két süti nem fog megártani. Nincs energiám edzeni. Nem én vagyok a hibás, a másik a hülye… És így tovább – az apró hazugságok az életünk részévé válnak, elhisszük őket és hagyjuk, hogy felhalmozódjanak. A következményekkel úgyis csak később kell számolni. Évekkel, akár évtizedekkel később.
Azonban van egy helyzet, amikor mindenképpen hazudni fogsz önmagadnak. Egy olyan helyzet az életedben, amikor nincs más választásod, mert abban a pillanatban bármit is mondasz, hazudsz. Ez pedig az a pillanat, amikor összetörsz.
Amikor padlóra kerülsz, amikor kudarcot vallasz abban, amiben annyira hittél, amikor megbénít a fájdalom, akkor már nem működnek az apró, észrevétlen hazugságok. Tudatosan kell tenned valamit – vagy ha nem teszel semmit, az is tudatosulni fog benned nagyon hamar. Válaszút elé kerülsz. Két lehetőséged marad, és bármelyiket is választod, hazudni fogsz önmagadnak.
Mit fogsz hazudni?
Hazudhatod magadnak azt, hogy itt a vége. Nem bírod tovább, feladod, összetörsz. Túl gyenge vagy ahhoz, hogy folytasd, hogy ismét felállj, hogy újra higgy a sikerben, és újra higgy önmagadban. Ez hazugság. Hiába érzed így, hiába bénít meg a fájdalom, ez akkor is hazugság. Mert soha nem tudhatod biztosan, hogy ha teszel még egy kis erőfeszítést, nem éppen az fog kihozni a mélypontról. Nem tudhatod biztosan, ezért hazudsz, amikor azt mondod magadnak: nem megy.
Akkor hát a másik út lenne az igazság – gondolhatod most. A másik út, ami azt mondatja Veled: menni fog! Felállsz, megrázod magad és mész tovább előre. Csakhogy zuhanhatsz olyan mélyre, hogy már nem hiszel ebben. Tudom, mert tapasztaltam. Amikor egy évig minden egyes nap fájt a fejem, egy idő után nehéz volt elhinni, hogy lesz valaha is olyan nap, amikor nem fog fájni. Egyre nehezebb volt hinnem benne, míg végül szinte már lehetetlennek tűnt. Ilyenkor kevés már azt mondogatni: majd jó lesz! Ezzel már nem fogod tudni meggyőzni magad, mert amit most érzel, a fájdalom, az elkeseredettség és a kétely annyira erős, és annyira igaz, hogy más igazság nem fér meg mellette – vele szemben pedig pláne nem.
És ekkor lép a képbe a másik fajta hazugság. Nevezzük ezt produktív hazugságnak. Az egyetlen hazugság, amivel nem ártasz magadnak. És egyúttal ez az egyetlen esélyed is. Amikor a jelenben megbénít a fájdalom, a félelem és a kudarc, akkor a jövőről sem fogod már elhinni, hogy szép lesz és jó. Ilyenkor kell produktívan hazudnod önmagadnak: azt hazudnod, hogy most, ebben a pillanatban minden rendben van. Ez először lehetetlennek tűnik, sőt, sokak már a gondolatot is hülyeségnek tartják. Hogyan tudnád elhitetni magaddal azt, hogy jól vagy, amikor életed eddigi legmélyebb gödrében vagy?
Eleinte sehogyan. Először úgy fogod érezni, hogy minden pillanat szenvedés, fölöslegesen is próbálnál akár csak gondolni is az ellenkezőjére. De ha nem adod fel, hanem újra és újra próbálkozol, akkor egy idő után lesz egy-egy rövid pillanat, amikor valami jó érzés tölt majd el. Csak egy másodpercre, vagy a töredékére, mert utána megint visszaránt a fájdalom. De újra és újra ki fogsz tudni jönni belőle egy pillanatra, és ha kitartó vagy, akkor az a pillanat egyre hosszabbá válik – elkezdesz hinni. Elkezded elhinni a saját hazugságodat, elkezded érezni, hogy akár még sikerülhet is… Akár fel is tudsz állni, akár tudsz újra harcolni, és ami történt, az még erősebbé tesz.
A produktív hazugság csak jelen időben működik. El kell hinned, hogy már megoldottad a problémádat, még ha ennek az ellenkezőjét éled is át minden érzékszerveddel. Az agyad a legerősebb fegyvered, amit a szolgálatodba állíthatsz, de magad ellen is fordíthatod. Életed legmélyebb gödrében feküdve választhatsz a két hazugság között: semmi sincs rendben, vagy minden rendben van. Abban a pillanatban mindkettő hazugság. De bármelyik igazsággá válhat később. Rajtad múlik, hogy melyik utat választod. Amelyiken elindulsz, az válik a Te saját igazságoddá.
Ha már hazudsz, hazudj jól! Hazudj értékesen!
„Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”
Henry Ford
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Tisztelt Gábor és Kriszti!
Engedelmeddel idézek:
“…Amelyiken elindulsz, az válik a Te saját igazságoddá.” és “…És csak azért, mert ez nem hazugság, hanem ez az igazság”.
1. )Na, most akkor helyettesítsük be az “igazság” szót a “valóság” szóval. Mert az én igazságom, az az én valóságom. A Te igazságod, meg a Te valóságod. Ennek alapján a “hazugság” legyen “valótlanság”. Ennek szellemében élünk.
2.) Minden ‘dolog’ közelről nézve valós, vagy hamis. Fekete, vagy fehér, Yin-Jang, stb. Persze átmenetek vannak… De, messzebbről tekintve, egyre messzebbről, egyre inkább szürkének, vagyis egysíkúnak látszik. Az ember meg (általában) utálja az egyhangú, unalmas, szürke, semmitmondó dolgokat: gondolatokat, tárgyakat, történéseket. Ezért is szereti kiszínezni az eseményeket (is), vagyis hozzáteszi a ‘semmilyennek’ látszó (igaz) történethez a saját érzéseit, érzelmeit, beleszőve véleményét, sőt ítéletét is, hogy érdekesebbnek, csattanósabbnak hasson. Miért is? Mert miért ne… Így jobban ‘eladható’ a story. Ezzel persze becsapva önmagát és a hallgatóságot is. Itt tartunk ma is. Akárcsak 1000-2000 évvel ezelőtt. (Eklatáns példája ennek 1956 magyarázata. Minél távolabbról tekintek az eseményekre, annál jobban rajzolódik ki a valóság, mi is történt.)
3.) Az (ismert) Univerzumunk sok-sok milliárd vakító csillaga és a köztük fényévek sok-ezreiben mérhető távolságokon belüli légüres tér, a sötét Semmi (mostanában sötét anyag) messziről nézve is egy hatalmas szürke felhő képét nyújtja. Ez is Valóság.
Szép napot!
Péter
Kedves Gábor,
szeretem a cikkeidet, érződik rajtuk, hogy nem könyvből tanultad, ezekért keményen megküzdöttél – más, de hasonlóan kemény küzdelmek árán sok témában én is igen hasonló (mondhatnám, azonos) következtetésekre jutottam. Ezt a cikket olvasva azért felmerült bennem egy kérdőjel. Most nem mesélem el, hogy milyen gödörből mászok éppen kifelé, legyen elég, hogy egy éve én is azt gondoltam, hogy innen nem lehet felállni (és majdnem igazam lett, szomatizáltam magamnak egy perforált vakbelet, amit elég későn műtöttek, szóval közel volt…). Az életfilozófiámból kifolyólag igyekszem nem bántani senkit, se szóval, se tettel, és törekszem arra, hogy gondolatban se (ez azért még feladat), és ha rájövök, hogy akaratom ellenére mégis megtörtént, hát kezem-lábam töröm, hogy javítsam. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és a legtöbbet tán azon melóztam a feldolgozási folyamat során, hogy makacsul ragaszkodtam hozzá: minden rendben van. Mindig. Választanom kellett, hogy vagy megtartom, amit az életfilozófiám egyik sarokpontjának tartok, vagy kikukázom az egészet. A hitrendszerem ezen pontja azonban fontosabbnak tűnt. Az egóm persze ezerrel tiltakozott, hogy semmi nincs rendben, de mivel változtatni a dolgokon nem állt módomban, az egyetlen lehetőségem az volt, hogy keressek egy olyan nézőpontot, ahonnan a megbocsáthatatlan megbocsátható, az elfogadhatatlan elfogadható és folytatni tudom az életemet (a vegetatív működésen túl is). És végül ez vitt át számos kemény, önmagammal folytatott csata árán odáig, hogy ez a történet is a helyére került. Nem gondolom, hogy hazudtam magamnak (jól), és nem gondolom, hogy hazugság kimondani a dráma, a káosz kellős közepén, amikor éppen összeomlik az ember élete, hogy “minden rendben van”. Mert tényleg minden rendben van. Csak éppen nem látjuk, hogy hogyan. De ezzel a hozzáállással van esély rá, hogy minden segítséget megkapjunk ahhoz, hogy szétoszlassuk a sötét felhőket. És csak azért, mert ez nem hazugság, hanem ez az igazság 🙂
írjál sokat, szeretettel
Kriszti