Van egy nagy hasonlóság a virágok és az emberek között: mindketten könnyen elhervadnak – látszólag minden ok nélkül is. Egyik nap még virulni látod, a következő napon viszont már feltűnik, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Aztán egyre rosszabb lesz. Mindent megteszel, hogy elkerüld a hanyatlást – öntözöd a virágot, segítesz a szenvedő embertársadnak, vagy épp a saját életeden próbálsz valamit változtatni –, azonban jó esetben is csak lassítani tudod a folyamatot.
Próbáltál már megmenteni egy virágot? Ha picit is szereted a természetet, és tiszteled magát az életet is, akkor Téged is szörnyű érzéssel tölt el, amikor végig kell nézned egy élőlény lassú halálát. És amikor az iránta érzett sajnálatodhoz hozzáadódik a saját tehetetlenséged miatti fájdalom, az maradandó lelki sérülést tud okozni benned. Virágok életének hanyatlásánál talán kevésbé, de emberekénél annál inkább. Mert nincs rosszabb annál, mint amikor tehetetlenül végig kell nézned a szenvedését valakinek, akit szeretsz.
Gondolom, Te is ismersz boldogtalan embereket – kezdve évekkel ezelőtti, vagy akár mostani önmagaddal. Ismered a kilátástalannak tűnő küzdelmet, ismered a hol feltámadó, hol újra fájdalmas halált haló reményt, és talán jól ismered a beletörődés keserű ízét is.
Keményen próbálkoztál. Kerested a sötétből kivezető utat, de a néhány pillanatig, esetleg nagy ritkán néhány napig tartó átmeneti jó érzésnél tovább nem jutottál soha. Pedig értek pozitív impulzusok – akár egészen nagyok is –, néha még a hited is visszatért kis időre, de végül mégis visszasüllyedtél ugyanolyan mélyre. Miért? Miért nem sikerült? Miért nem sikerül annyi embernek?
Mélyebben keresd
Nehéz elfogadni a kudarcnak még a lehetőségét is. Nehéz úgy küzdeni akár önmagadért, akár valaki másért, hogy szembe kell nézned saját esendőségeddel. Azzal, hogy a Tiednél erősebb hatások is érvényesülhetnek, és ha ez így van, akkor nem lesz pozitív változás, bármit is teszel. Legalábbis először így tűnik. És sok esetben másodszor, harmadszor, sokadszor is.
Virágok. Emberek. Megpróbálhatod megmenteni őket, de az életet adó víz – és a reményt adó szeretet – lehet, hogy kevés lesz. Sok virág ugyanis nem azért hervad el örökre, mert nem kap elég vizet, hanem azért, mert nem jó a talaj, amiben él. Nincs benne tápanyag. És pontosan így mennek tönkre az emberi életek is.
Múlt héten az Egészséges Táplálkozásért Egyesület megtisztelő felkérésére egy általános iskolában tartottam előadást és tanítottam utcai önvédelmet olyan gyerekeknek, akiket sokszor csak egy hárombetűs rövidítéssel jellemeznek: HHH. Halmozottan hátrányos helyzetűek. Olyanok, akik sokkal rosszabb esélyekkel indulnak, mint az átlagos magyar gyermek. Olyanok, akik ugyanolyan érző, sebezhető lélekkel rendelkeznek, mint bárki más, csak az övéket már nagyon hamar megedzette – vagy megtépázta – az élet. De leginkább a saját családi környezetük.
Furcsa érzés ez, tudod. Végignéztem a gyerekeken: sok lelkes, érdeklődő szempár, eleven fiatal lányok és vagány kis srácok, akik látszólag pont ugyanolyanok, mint bármelyik másik kisgyerek. Jó, sokan közülük egy fokkal neveletlenebbek. Vagy kettővel. De ugyanúgy bennük van a játékosság, a tudásszomj és a szeretet. Ugyanúgy el tudnak kalandozni, és ugyanúgy le lehet kötni a figyelmüket. Ugyanolyan fiatal emberi lények. Számukra mégis más valami.
Ezek a gyerekek nem a béke szigetére mennek haza minden egyes nap. Az ő otthonaik hiányosak: hiányzik belőlük a biztonság, hiányzik belőlük a stabilitás, és ami a legszomorúbb, sokak családjából hiányzik a szeretet is. Mi pedig, a néhány lelkes segítő, az egészséges életmód fontosságáról és testi-lelki egyensúlyuk megtalálásáról beszéltünk nekik. Megöntöztük a virágokat. Tettük ezt úgy, hogy tudtuk: nem jó a táptalajuk. És teszik ezt csodálatos kitartással nap mint nap az iskola tanárai is, miközben ők is pontosan tudják: csak keveseknek fog sikerülni. Kevesen tudnak majd kitörni. Kevesen fogják elkerülni az utcát, a börtönt, a zűrös ügyleteket. Kevesen élnek majd egészséges életet.
Mert hiába a rendszeres locsolás, hiába a lelkük ápolgatása, ha gondolataik táptalaja mérgezett. Ezt a mérget szívják magukba minden egyes nap, és csak keveseket sikerül termékeny földbe átültetni.
A szenvedéshez is lehet ragaszkodni
Nem mindenki HHH gyermekként indulva csúszik le a mélybe. Vannak, akik látszólag mindent megkaptak családjuktól és szűk környezetüktől, mégis gödörből gödörbe zuhanva élik az életüket. És vannak olyanok is, akik szintén stabilnak tűnő alapokkal rendelkeznek, ám egy komolyabb válság hatására egyik pillanatról a másikra összeomlik az életük, és ezt a tragédiát egész életükben képtelenek feldolgozni.
Pedig a legtöbbjük segítséget is kap, nem is keveset. Barátok, család, szakemberek próbálják elhitetni velük, hogy képesek felállni, van miért küzdeni, és lehetnek még az életükben boldogok. De nem, nem sikerül nekik. Nagyon sokszor nem sikerül. Az öntözés itt is gyakran bizonyul kevésnek. Hiába kapják a pozitív gondolatokat, a megerősítéseket, az újabb és újabb segítő szándékkal küldött ötleteket, képtelenek változtatni az életükön. Legalábbis azt hiszik, hogy képtelenek.
Több oka is van ennek. Az egyik az, hogy ezeknek az embereknek a látszólag teljes és kiegyensúlyozott neveltetése valahol csorbát szenvedett. Méghozzá ott, ahol nagyon sokaké: megtanultak tehetetlennek lenni. Megtanulták, hogy beletörődjenek saját korlátaikba, és ne próbálják feszegetni azokat, mert úgysem sikerülne. Megtanulták, hogy ne is akarjanak többet kihozni magukból, mint ami az átlagember statisztikai fogalmának szűkre szabott keretei közé besuvasztható. Megtanulták, hogy kívülről várják a megoldást, és ne önmagukban keressék azt.
A változás elmaradásának másik oka a kényelem. Tudom, ez csúnyán hangzik, sőt, sokak számára még felháborító is, de érdemes picit belegondolnunk abba, hogy mennyi mindent kapunk a gödörben fekvésnek köszönhetően. Együttérzést. Figyelmet. Sajnálatot. Megnövekedett szeretetet. Stabil helyzetet (még ha pocsék is, de kiszámítható, komfortzónán belül játszható). És valamit, ami igen erős érv a padlón maradás mellett: nem kell felvállalnunk a felelősséget a saját életünkért. Ha épp jó, akkor szerencsénk van. Ha szar, akkor meg pechesek vagyunk. Áldozatok. Nincs felelősség, nincsen döntési kényszer. Majd más elviszi a balhét – egy másik ember vagy a körülmények.
Nem elmarasztalásként mondom ezt. Ilyenek vagyunk szinte mindannyian. Túl nehéz a teher, túl nagy a felelősség, túl sok helyen kellene helyt állnunk, és könnyen választjuk inkább a menekülőutat. A biztos rosszat a bizonytalan jó helyett. A felelősségtől mentes áldozatszerepet. Jártam én is ezen az úton, és bár eleinte vonzónak is tűnhet, hosszútávon gyötrelmes életet eredményez.
Van egy harmadik oka is a gödörben maradásnak: a meglévő világképünk védelme. Érdekes dolgokra képes az agyunk mind pozitív, mind negatív hatások tekintetében. Talán megfigyelted már Te is, hogy vannak olyan emberek, akiknek teljesen mindegy, mit mondasz, úgyis csak a saját igazuk megerősítését vélik felfedezni benne. Ahelyett, hogy elgondolkodnának és nyitottak lennének a változásra, az általuk befogadott információt úgy alakítják át a fejükben, hogy az saját prekoncepcióik életben maradását szolgálja.
Az ilyen emberek lehetnek akár kifejezetten műveltek is, akik már rengeteg könyvet elolvastak, sok témában tájékozottak, előadásokat hallgattak, és más csatornákon keresztül is sok információt befogadtak, ám ebből az információáradatból csak azokat a darabkákat szűrték ki maguknak, amelyek meglévő agyi sémáikból álló világképükkel összeegyeztethetőek. Így tud megerősödni egy téves gondolkodásmód olyan hatások által is, amelyek a fejlődést szolgálhatták volna, ha helyesen értelmezik azokat, és nem csak egy-egy kiragadott gondolatfoszlányt őriznek meg belőlük.
Könnyen megtörténhet hasonló dolog bárkivel, aki mélypontra kerül. Olyankor minden sötét, minden idegen, és az ember önmagát is hajlamos igen intenzíven utálni. Ilyenkor sok esetben a pozitív impulzusokból is csak az áldozatszerepet megerősítő foszlányok jutnak be az agyba. A virág öntözése ismét csak hiábavalónak tűnik – ő ugyanis gyökereivel görcsösen kapaszkodik a mérgező talajba.
Mindig van értelme
A helyzet elszomorítónak tűnik, de szomorkodással még egyetlen akadályt sem ugrott át senki. A mérgező táptalajból való szabadulás is csak egy feladat. Egy megoldandó feladat, mint minden más, amit problémának látsz a világban. És mint minden feladatnak, ennek is létezik megoldása. Azt viszont érdemes elfogadnod, hogy egyetlen embert tudsz csak megváltoztatni: önmagadat. Ha Te magad ragadtál bele a mérgező talajba, akkor jók az esélyeid, mert kizárólag rajtad múlik, hogy az átültetéstől való félelmedet legyőzve, a korábban beléd nevelt káros világképedet építő gondolatokra cserélve elindulsz-e a változás útján.
Ha valaki másnak akarsz segíteni ebben, akkor viszont felejtsd el az elvárásaidat. Egyáltalán nem biztos, hogy tudsz neki segíteni. Lehetnek nálad erősebb hatások is. Nem biztos, hogy a Te hangodra van szüksége, de még az sem biztos, hogy a Te általad helyesnek vélt út számára is helyes. Ha szenved, és nem változtat, akkor még nem fáj neki eléggé, és hiába próbálnád meggyőzni róla, hogy de igen. Ha majd igazán akar változtatni, akkor változtatni fog. Te csak annyit tehetsz, hogy szeretettel támogatod, öntözgeted a virágot, és próbálsz minél több tápanyagban gazdag földet – építő gondolatot – átadni neki.
Van értelme. Mindig van értelme. Minden apró jó cselekedetnek, amivel másokat próbálsz segíteni, van értelme. Még ha nem is mindig látod, mert nem tudja a másik ember kifejezni, akkor is nagyon sokat jelent számára, hogy hiszel benne. Talán Te vagy az egyetlen. Talán Te tartod életben a virágot. Talán Te öntözöd egyedül, és Te hordod neki a tápanyagban gazdag földet, amit az eső majd szép lassan belemos a mérgezett talajba. Talán még nem lesz késő.
De csak addig segíts egy másik embernek, amíg ő elfogadja a segítséget, és amíg önmagadat nem áldozod fel. Ez nem önzőség, hanem egyrészt a saját életed tisztelete, másrészt annak felismerése, hogy ha Te elfogysz, akkor másnak sem tudsz segíteni.
Van értelme öntözni a virágot. De akár a saját életedről van szó, akár valaki másét próbálod szebbé tenni, mindig jusson eszedbe, hogy a táptalaj – a szűk családi, baráti, munkahelyi környezet és a berögződött gondolkodásmód – megváltoztatására van szükség ahhoz, hogy a virág életképes legyen.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Mindannyiunk múltjában vannak fájdalmas, szánalmas, lélekromboló dolgok. Olyan dolgok, amiket
Tovább
Pontosan egy évvel ezelőtt valami elkezdődött. Végleg elhatároztam, hogy lépek.
Tovább
Sok a kötekedő barom, igaz? Pedig csak szeretnéd nyugodtan intézni
Tovább
A függöny elgördül. Erős a nyitány. Figyelemfelkeltő. Olyasmi, ami meggyőzi
Tovább
Szeresd Önmagad! – hallod a segítő szándékú tanácsot egyik oldalról.
Tovább
Nagyon beszédes a bohócos kép… Köszönöm az írást. Nehéz feladat, főleg ha nem változat valaki és már tudjuk , hogy nem is akar, de kéri belőlünk .
Szia Gabr 🙂
Az emberi utak tragikus lelektana!! Nagyon jo alcim!! 🙂
Minden ott dol el. A lelkunk melyen. Hogy mire vagyunk kepesek. Akik eros lelkuek, sokkal nagyobb esellyel indulnak a valtozas fele. Sokkal kitartobbak, kevesbe befolyasolhatok, mint gyengebb tarsaik.
Az egyik legszebb film amit lattam a temaban: The blind side. 🙂 Sandra Bullock csodalatos foszereplesevel. Magyarul azt a cimet kapta: A sziv bajnokai! Ez a legtalalobb valasztas.
Meg tudnam sorolni, amit olvastam – vagy lattam, ami szinten kapcsolodik a temahoz. Sokmindenrol olvastam, mert erdekelt es erdekel a mai napig. Sosem tudom, mibol merithetek hasznos otleteket.
Udv. Rozika.
Érdekes dolog ez a talpon maradás, vagy felállás a tragikusnak vélt helyzetből. Megosztom nekem mi segített:
1..Sokszor az kell, hogy kibújj egy kicsit, meglátni, hogy mások vannak sokkal rosszabb helyzetben mint Te. Mindig van rosszabb helyzet mint a Tiéd.
2. Életmódváltás. Már ami a helyes táplálkozást illeti. Tudatosan. Mindig reggeli, mégha a munkahelyen is, de reggeli, tápláló. Nem csoki, nem cukor, nem péksüti, ezek rombolnak. Persze nem örökre vetettem el. Nos, kell az, hogy tégy ugyanazt, vagyis egyél reggelinek mindig ugyanazt, vagy szabd meg előre, ezzel is tervezel…valami halad, valami stabil… aztán jöhet a többi helyes ebéd, nem gyorskaja,stb. Ez mar félegészség. Tudatos vásárlással érhető el. A lényeg, hogy tegyél valamit minden nap az egészségedért.
3. Segíteni másoknak! Adni magadból. Igen érvényes, hogy Jobb adni mint kapni! Itt fontos megjegyeznem, hogy nemcsak annak, aki megérdemli – és itt nem hajléktalanok anyagi támogatására gondolok – sokkal több minden van, amit tehetünk. Pl. Segíteni bevásárolni valakinek, lesegíteni az idősebbet a buszról, átadni a helyed a buszon, venni egy ajándékot minden évforduló nélkül valakinek, mégha egy csoki is… Legalább elkezdeni 1 jót tenni per nap. Így kevésbé fogsz magadba fordulva önsajnálkozni, hogy jajj de rossz nekem.
4. Mutasd ki, hogy szereted a férjed, családtagjaid! Akarj örömet csalni az arcukra, akkor kapsz egy visszamosolyt.
5. Mosolyogj, próbáld felfeledzni a természet, az Isten adta természet jelenségeit, szépségét. Minden reggel megcsodálom a napfelketét, minden nap más…mielőtt belépek a munkahelyre látok egy szépet, ami feltölt. Mindig más színben pompázik. Vagy sétálj nagyot a természetben, az megnyugtat, főleg, ha víz mellé mész.
6. Legyen egy támogató barátod, akit mindig felhívhatsz bármivel! Ha rosszul vagy ha örülsz, lehet ez magasabb Forrás is.
7. Kezd el tervezni a céljaidat. Azok előre visznek, bátorítanak, erőt adnak.
Remélem, segíthettem valakinek akár egy szóval is ezek közül! Mindenkinek kitartást a mélyben! Onnan már csak felfele lehet haladni!
Hát sok igazság van benne.
Kedves Gábor!
Ez az írásod most nekem nagyon aktuális, köszönöm.
Van egy alkoholista volt élettársam aki a függőségével teljesen tönkretette az életét.
Jelenleg is egy kórház addiktológiáján van, de egyéb krónikus betegségei is vannak. Ő egy idős ember, én 19 éve mellette vagyok, próbálom megmenteni a saját maga által generált káoszából.
Már asz otthona is elveszett és nagy dilemma számomra, hogy befogadjam-e a saját ( ráadásul önkormányzati ) lakásomba.
Nem akarok saját magamnak ártani ezzel, hogy neki továbbra is próbáljam az életét rendbe hozni.
Én vagyok az egyetlen ember aki mindenben mellette áll, az összes családtagja nem tart vele kapcsolatot a deviáns életvitele miatt.
Nem hallgat rám, soha semmiben, bármennyire próbálom megmenteni őt saját magától.
Most már feladom ezt, mert lassan az én egészségi és lelki állapotom látja kárát.
De nagyon nehéz elengednem az irányítást, mert sokszor úgy látom, ő már nem beszámítható, én pedig érzelmileg kötődök hozzá.
Sok álmatlan éjszakám volt emiatt mostanában és úgy döntöttem Istenre bízom a további sorsát, nem avatkozom bele erőszakosan többé.
Kedves Gábor!
Nagy örömömre szolgál az irásod!
Egy iszonyatos betegsègből jöttem helyre, amit sajnos más okozott. Èn mindenkitől elfogadtam, ès elfogadom a mai napig is a legkisebb segitsèget is, de az a tapasztalatom, hogy nagyon kevès az az ember aki igazán tudja èrzèkelni mi az a bennük lévő energia, s kèpesek lennének ezt hasznositani
Kedves Gábor!
Írásaidat mindig elolvasom, és olyan érzésem van közben, mintha az én életemből merítenéd a tapasztalataidat. Ez a mostani is éppen aktuális nálam. Van egy ember a közvetlen környezetemben, aki egy rendkívül mérgező táptalajban leledzik. Olyannyira, hogy súlyos testi tünetekkel is rendelkezik már. A segítséget nem fogadta el, viszont annyira leromlott állapotban volt, hogy kellett lépni az érdekében. Sajnos, csak átmeneti jobbulást eredményezett a gondoskodásom, mert újra és újra az elutasítást kaptam cserébe. A talaj nem változott…
Aztán a napokban úgy döntöttem, hogy vagy én, vagy ő. Az élete történetét minden egyén maga írja. Az én életem nem kell, hogy róla, és a negatív energiáiról szóljon.
Eddig azt gondoltam, sőt éreztem legbelül, hogy minden szerencsétlen emberen, aki utamba téved segítenem kell. Ez tévedés, most már tudom. A baj az, hogy ezek az emberek lassan, de biztosan magukkal rántanak a saját mocsarukba, és észre sem veszem, hogyan siklik ki a saját életem is.
A tanítás szerint az a segítség leginkább, ha példát mutatva felébresztjük a vágyat másokban, hogy megleljék az önmagukban szunnyadó teremtő energiájukat. Ennél többet nem igen tehetünk értük, anélkül, hogy magunk is ne sérüljünk. Hát ennyit akartam csak hozzáfűzni az írásodhoz.
Köszönöm, hogy vagy, és közzéteszed tapasztalataid által megfogalmazott útmutatásidat.
Üdvözlettel: Dió
Kedves Gábor! Olvasom az írásaidat. Szinte mindegyikben felismerek valamit ami most éppen aktuális. Egy nagyon komoly életválságot tapasztalok éppen. Egy olyat amely rajtam kívül már nagyon sok mindenkivel megesett. De nyilván ez most és itt velem történik. Most éppen a gödör legalján vagyok és tudom h onnan csak egyedül én tudok felállni. De most még nem megy és igen belesajnálom magam ebbe a helyzetbe. Ez az írásod megerösített és inspirált. Még sokszor elolvasom hogy valóban hatásos legyen. Nagyon szeretem a stílusodat a megfogalmazásaidat. Kívánj nekem sok eröt h végig tudjam járni az utamat. Köszönöm.