Veszítettem. Vége. Hittem benne, hogy sikerül – nagyon erősen hittem benne. Küzdöttem minden erőmmel, harcoltam tiszta szívből, sokszor az esélytelenség ellenére is teljesen biztos voltam a győzelemben… mégis veszítettem.
Veszítettem már sokszor. Ahogy nyertem is. Mindkettőnek megvan a maga terhe – az elsőé a fájdalom, a másodiké a felelősség. De többnyire ezek az én csatáim voltak. Most nem. És így még nehezebb, mert a kormánykerék egy pillanatig sem volt nálam. Amikor egy másik ember életéről van szó, akkor nem is lehet nálad soha az irányítás – még ha néha naivan vagy éppen öntelten ezt is hiszed.
Veszítettem már sokszor – de ilyen súlyosan még soha. Amikor a hozzád legközelebb álló emberek egyikét veszíted el végleg, akkor az irányítás hiánya miatti kudarc érzésénél sokkal fájdalmasabb a veszteség maga. Az ego lecsendesedik, a hirtelen jött halálos ürességet pedig kitöltik a kínzóan fájdalmas gondolatok és a talán örökre megválaszolatlanul maradt kérdések.
Vajon jól csináltunk mindent? Ez volt az út, amit végig kellett járnunk, vagy saját hibáink miatt lett vége itt? És egyáltalán bűnös-e az, aki hibázik, miközben legjobb tudása szerint próbál haladni előre? Bűnös-e azért, mert a tudása kevés volt, és ez tragédiához vezetett? Ez vezetett a tragédiához, vagy elkerülhetetlen volt az út lezárulása?
Létezik-e jó, és létezik-e rossz, vagy csak pillanatnyi helyzetünk külső megítélése ez? Bennünk van a jó is és a rossz is, vagy nem is létezik ilyen? Aki győz – mert saját elképzeléseit nem veszíti el, vagy mert életben marad –, ő a jó, a vesztes pedig a rossz lenne? Vagy ami nekem jó, az a másiknak talán rossz lehet?
Változunk-e valójában, vagy csak ami bennünk van, jön elő újabb és újabb kis csomagokban? Csak az idő változik, mi pedig mindig maradunk ugyanolyanok? Vagy az idő örök, még ha változónak is hisszük, mert mi magunk változunk folyamatosan? Talán változik minden, vagy ez csak a felszín, és mélyen mindannyian őrizzük örök természetünket? Megtudhatjuk-e mindezt, vagy soha nem, hiszen részei vagyunk annak, amit próbálunk megfigyelni és megérteni?
Így volt teljes egy emberélet, vagy lehetett volna még több? Felépített mindent, amit akart, és egy újabb cél felesleges lett volna már? Mélyen akart még valamit, vagy a szíve menni akart, csak miattunk küzdött még egy kicsit? Önző voltam, mert más helyett harcoltam, vagy együtt harcoltunk, és ez így volt helyes?
Én életben maradtam, de a lelkem egy része meghalt… vagy ő meghalt, és az én lelkem lett gazdagabb, csak a felismerést elnyomja még a fájdalom? Itt a vége, vagy nincs is kezdet és vég, hanem egy folyamat részét látjuk csak?
Veszítettem. Veszítettem?
Édesapám örök emlékére. Nem búcsúzom, mert velem vagy most is.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szervusz Gábor! A szüleim már nincsenek velem édesapám 12 éve, édesanyám 5 éve… de a mai napig sírógörcsöt kapok ha rájuk gondolok. Nagyon fáj…nem mondom senkinek, csak magamba hordom.Ott sírok ,ahol senki sem látt. Fura dolgok mennek végbe bennem…valamikor szerettem a társaságot, a jövést-menést de mamár csak a csend a magány a társam. Van családom: férjem, testvérem,rokonok, …..de magamba fordultam…csak a gyerrkekkel érzem magam jól az óvodéban. Nem tudom miért,már próbáltam változni ..nem megy….miért?
Igazad van,SoóS Éva! Én sem engedtem elmúlni Kedveseimet!
Szia Gábor! Nagyon szeretem olvasni az írásaidat. úgy érzem lélekből szólsz, az enyémből is.
Én az édesanyámmal kapcsolatban gondolkodtam hasonlóan. Szerintem a szülők, testvér, férj(feleség), vagy gyerekeink távozásával valóban lelkünk egy része is távozik, de csak hogy kísérje az eltávozót, aztán valahogy átalakulva visszatér, és segít, hogy tovább lépjünk, a jelenbe éljünk.