Vannak dolgok, amiket nehéz felépíteni, de nagyon könnyű lerombolni. Kisgyermekként homokvárat. Felnőttként bizalmat, tiszteletet, önbecsülést, hitet, hitelességet. Évekig, vagy akár évtizedekig, időt és energiát nem kímélve építetted ezeket, miközben fel sem tűnt, hogy mekkora értékekről van szó – és hogy ezek mennyire sérülékenyek. Építetted, mert fontos volt. Építetted, mert megtanultad, hogy így helyes. Építetted, mert valamit hozzáadtak az életedhez.
Aztán szép fokozatosan megszokássá vált mindez. Természetes lett, hogy van, akiben megbízhatsz, és aki megbízik benned. Automatikusan járt neked a tisztelet, és a hitelességedet sem kérdőjelezték meg azok, akik részesei az életednek. Kialakult egy működőképes rendszer, ami megkérdőjelezhetetlen. Legalábbis annak tűnt.
Egyetlen másodpercen múlik
Biztosan Te is építettél kiskorodban homokvárat. Nekiálltál egyedül, vagy beszálltál egy csapatba, ahol dolgos kis kezek együtt megalkottak valami csodaszép erődítményt, amiben utána elégedetten gyönyörködtetek. Egészen addig, amíg meg nem jelent Pistike, a minden közösségben jelen lévő kis köcsög, aki keresztülgyalogolt a homokváron, hogy egyetlen másodperc alatt tönkretegye, amit mások fáradságos munkával felépítettek. Aztán még le is hugyozta.
Egyetlen másodperc. Ennyi volt. Ennyit ért a munkád, az időd, a lelkesedésed. Kétségbeesetten néztél ki a fejedből a romok fölött, és nem értetted, hogy hogy lehet valaki ekkora kretén, és hogyan veszhetett el minden, amin órákig dolgoztál keményen. És ez még csak egy homokvár volt.
Persze akkor nem „csak” egy homokvár volt számodra. Akkor a szórakozásod, a munkád, az igazságérzeted és az önbecsülésed egyszerre tiporták sárba (szó szerint), és teljesen jogosan élted meg tragédiaként a történteket. De mégis csak egy homokvár volt. Két-három órányi munkád, nem pedig egy egész életé. Egy homokvár, nem pedig az emberi lélek vára. Vagy a bizalom vára. Vagy a létbiztonság vára. Vagy a hit és a remény vára. Olyan várak, amelyeket ha lerombol valaki, nem biztos, hogy újra fel tudod építeni.
Rombolni könnyebb
Az élet kegyetlen játéka az, hogy a pozitív és negatív irányú haladás nincsen egymással energia-egyensúlyban. A felfelé haladáshoz erőre van szükség, míg lefelé csúszni is lehet. Az emberek pedig általában a lehető legkönnyebb utat keresik. Panaszkodni könnyebb, mint változtatni. Valami ellen harcolni könnyebb, mint valamiért küzdeni. Rombolni könnyebb, mint építeni.
Megmutatta ezt már Pistike vagy Marika is az óvodában. Megmutatta ezt már a párod, a barátodnak hitt ismerősöd, a családod, a kollégád, vagy az utcán szembejövő vadidegen ember is. Megmutatta ezt a politika, a vallás, a büntetésalapú iskolarendszer és egy-egy újonnan felbukkanó ideológia is. És nagy valószínűséggel megmutattad Te magad is, amikor akarva vagy akaratlanul, de ártottál valakinek, vagy épp saját magad ellenségévé váltál. Rombolni könnyű. Az mindenkinek megy.
Ezért jó, ha odafigyelsz arra, amit építesz. Ha nem veszed természetesnek azt, amid van. Ha nem kényelmesedsz bele a hamis biztonságérzetbe. Mert könnyen lehet, hogy jön valaki, aki mindazt, amit hosszú idő alatt felépítettél, pillanatok alatt lerombolja. És még az is előfordulhat, hogy Te magad leszel az.
Miért mondom ezt? Azért, mert megtettem én is. Voltam már a bizalom várán keresztülgyalogoló kis köcsög, követtem már el olyan hibákat, amelyekkel rontottam a hitelemet, és önmagam ellen fordulva vesztettem már el az önbecsülésemet. Mindegyik egy pillanat műve volt. Csak egy pillanat. Egyetlen rossz szó vagy egy hirtelen cselekedet. Egy döntés, amit nem az ész, hanem az indulat, az elkeseredettség vagy az ego vezetett. A vár pedig leomlott. Volt, hogy végleg.
És álltam már a másik oldalon is rengetegszer. Vertek már át olyanok, akikben teljes mértékben megbíztam. Hagytak már el olyanok, akiknek a szeretetét soha nem kérdőjeleztem meg. Csalódtam már olyanokban, akiket nagyon tiszteltem. Váltak már hiteltelenné a szememben olyan emberek, akiket rengetegen követnek. Egyetlen pillanat elég volt ehhez.
Talán Te is álltál már mindkét oldalon. Szaladtál már keresztül más várán, és végignézted azt is, ahogy a Tiéden fetrengenek. Romboltál már értelmetlenül, és építettél is már fölöslegesen. És arra is jó esélyt látok, hogy ürítettél már bele Te is a saját váradba, hogy aztán szagoljad a bűzt, amit kizárólag magadnak köszönhetsz.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Nem tökéletesek, de azért fejlődőképesek.
Ami bent van, az jöhet csak ki
Persze nem mindenki él a fejlődés lehetőségével. Vannak, akik úgy rázzák le magukról a bölcsességet, mint kutya a vizet. A többiek azonban nagyon sokat tudnak tanulni azokból a csalódásokból, amiket átéltek, és azokból is, amiket ők okoztak másoknak. Még akkor is, ha ezek sokszor nagyon fájdalmasak tudnak lenni.
Fájdalmasak és félelmetesek. Mert ki feltételezne olyat arról, akit szeret – vagy akár önmagáról –, hogy aljas és kegyetlen is tud lenni? Ki tervezné meg előre azt, ahogy a bizalmának vára egyik pillanatról a másikra összeomlik? Ki gondolkodna azon, hogy amit ma természetesnek vesz, az holnap már talán nem lesz az övé, és talán soha többé nem is lesz az?
Nehéz ilyenkor meglátni a fejlődési lehetőséget. Nehéz elhagyni az áldozatszerepet, és azt mondani: „Oké, ezt megszívtam, de nem elégszem meg ennyivel.” Aki viszont elég bátor ahhoz, hogy ezt kimondja, az rengeteget tanulhat önmagáról és embertársairól. Mindenekelőtt azt, hogy a jó és a rossz is bennünk van. Amikor csalódsz valakiben, vagy Te teszel olyat, amit nem feltételeztél volna magadról, akkor egy kiváló emberismereti leckét kapsz. Egy leckét, ami egy picit megnyirbálja a naivitásodat.
Jó dolog persze jót feltételezni másokról, és jó embernek tartani önmagadat is, de az sem baj, ha időnként az állításaid mögé kiteszed a kérdőjelet. Nemcsak azért, mert vannak, akik nem szolgálnak rá a feltételezésedre, hanem azért is, mert a jó és a rossz relatív fogalmak, és ami az egyik embernek jó, az lehet, hogy a másiknak nem az. Sőt, még ami az egyik pillanatban jó ötletnek tűnik számodra, arról Te magad is gondolhatod később azt, hogy butaság volt megtenni. És ez a későbbi időpont akár néhány másodperc múlva is lehet.
A változást keresd
A legtöbbet tehát azzal tehetsz önmagadért és embertársaidért, ha tanulsz és fejlődsz. Idővel nem feltétlenül lesz könnyebb dolgod, nem feltétlenül fáj majd kevésbé, amikor ártanak neked, és az sem biztos, hogy Te magad nem ártasz majd újra valakinek, azonban egy valami mindenképpen változni fog, ha teszel érte: hamarabb észreveszed.
Nem maradsz annyi ideig a romok között, amikor valaki keresztülgyalogol a váradon. Hamarabb észbe kapsz, amikor más várán taposol. Gyorsabban továbbállsz onnan, ahol nincs helyed, és nem időzöl annyit olyan emberek társaságában, akikben nem tudsz már bízni többet. Nem feltétlenül a fájdalom lesz enyhébb, csak az időtartama rövidül le.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Építünk és rombolunk, hiszünk és megtörünk, lelkesek vagyunk és elbizonytalanodunk. Nem vagyunk tökéletesek. Vagy talán éppen tökéletlenségünk által vagyunk így tökéletesek, hiszen hiba nélkül fejlődni sem lehet. Ezért soha nem az a kérdés, hogy valaki jó-e vagy rossz, hanem csak az, hogy van-e közös utatok. Hogy érdemes-e együtt maradnotok, vagy jobb, ha békében elbúcsúztok. És soha nem az a kérdés, hogy Te magad tudsz-e kártékony lenni, hanem az, hogy ha azzá válsz, észreveszed-e. Hogy képes vagy-e változtatni. Hogy a rossz, amit adsz, egyre kevesebb lesz-e.
Mert bármit is építesz, érdemes emlékeztetned magad rá, hogy az mennyire sérülékeny. Homokvár, bizalom-vár. Mindkettő hamar leomlik.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor!
Ha tudok valamiről, valakiről…. és tudom, hogy napról napra rosszabbul van… olyanokat tesz ami már engem is megijeszt….. és már nem szeretném, ha történik vele valami…. csak az én felelősségem legyen…. mert amiben én tudok neki segíteni nem elég … elmondom az édesanyjának, aki nem tud semmiről, mert megtanult úgy hazudni, hogy ő nem vett észre semmit…. eljátszottam a bizalmát… tudom…. kiadtam egy nagyon régi barátom titkát…. de féltésből…. hogy hátha az édesanyjára jobban hallgatna, könnyebben kérne segítséget, vagy megoldást arra, amit szerintem ő is tudja, hogy nem jó neki, ha így folytatja….. akkor én is egy gerinctelen köcsög vagyok ? És szerinted valamikor megbocsájtja ezt a lépésemet?
Az élet törvénye a hit törvénye, így ha valaki eleve szimpatikus, akkor megelőlegezzük a bizalmat, ez a belső érzés követése.A lélek rezdülése, aztán akár egy vagy több év is eltelhet, miután új tulajdonságai mutatkoznak meg az addig jól szereplő alanynak, amit csak érzésben sejtünk, de mivel nincs tudatosságunk, tapasztaltunk erre vonatkozóan, negatív esemény során lesz egy nagy váratlan csalódás, ez akár kiveri a biztosítékot stressz is lehet.Csalódhatunk magunkban is, hogy az én képünk hirtelen megváltozik negatív irányba, rájövünk valami eget verő érzéssel, hogy most egy új problémát okoztunk magunknak, amire soha sem gondoltunk, gondolhattunk és lám mégis hülyén megtettük, és a téves cselekedetnek az okozata a stressz, amit nehéz feldolgozni, mert saját magamban csalódtam.Én már jártam így, csak hüledeztem egy szakmai tévedésem miatt, azt hittem, hogy hiába tanultam a főiskolán, meg az életben, ha komoly gondot okoztam magamnak.Ki vagyok én, hogy ez megtörtént?Nem ismertem magamra néhány napig, lelki beteg lettem, majd egy természeti jelenségre jól sikerült a meditációm, választ kaptam a problémámra, és helyre állt az e góm, az önbizalmam/ idegileg azonban nagyon megviselt 3 napon át a saját magamban történő csalódás: 3 napra sötét szobába zárkóztam és ott szenvedtem.Szerencsére égi sugallatra egy nagyon frappáns válasz jött, amitől azonnal megkönnyebbültem, bár továbbra is betartottam volna az üzenet jelentőségét, amit hosszú távra kaptam, én meg megörülve a jó infónak, csak egyszeri megoldásként fogtam fel, holott minden konfliktusos esetre érvényes lehet./.Az ember a hibáiból tanul,és nagyon kell értékelni, ha olyan barátra tesz szert az ember, akiben egy életen át megbízhat,mert az egyben a szeretet jele is.Önzetlenül szeretni a másikat a hibájával együtt, csupán a létéért.
Jó esetben a bizalom nem homokvár. Azaz nem egy “ha nem nyúlunk hozzá, megmarad” dolog.
Ha a bizalom nem feltételezés, hanem egy élő kapcsolat eredménye, akkor nem érik az embert megrázó meglepetések. Hiszen az esetleges bizalomvesztést okozó indítékok valójában nem akkor keletkeznek, amikor valamilyen durva tettben megnyilvánulnak, haem előbb is, kisebb-nagyobb módon. Bizalomvesztésen az esik át, aki vagy eleve rosszul mérte fel a másikat, vagy nem volt képes követni a változásait. Más szóval a bizalomvesztés oka nem a másik, hanem a saját felületességem.