Mennyit ér a büszkeség? Mennyit ér az a megtanult, idióta, önpusztító minta, hogy el kell játszanunk az erős nőt vagy erős férfit? Hová vezet ez?
Megalkuváshoz? Szorongáshoz? Rákhoz? Összeomláshoz?
Meddig bírja a terhet a lélek? Egyáltalán miért kellene cipelni terheket? Mi értelme az elfojtásnak, a színjátszásnak, a megfelelési vágynak, ha azok, akik miatt teszed, szarnak rá, hogy jól vagy-e.
És azoknak, akiket őszintén érdekel, nekik minek kéne megjátszanod magad? Hogy erősnek gondoljanak? Azt hiszed, csalódnak, ha kiderül, hogy olykor még Te is gyenge vagy? Többet ér az illúzió, mint az őszinte kapcsolat? Inkább legyen szép a ház, még akkor is, ha belül rohad?
Nem gyengeség beszélni arról, ami fáj. Nem gyengeség elmondani, hogy ez most nem megy. Hogy időre van szükséged. Vagy segítségre. Csak a belénk nevelt mérgező minta mondatja velünk azt, hogy ezt nem szabad. De nemhogy szabad, hanem létszükséglet. Erősnek lenni azt is jelenti: felvállalod a gyengeségeidet.
Vagy kifelé, vagy befelé. Ez a két irány létezik. Ha kiengeded a gyengeségedet, ha őszintén kifejezed Önmagadat úgy, ahogy vagy, legfeljebb azokat veszíted el, akik nem Téged szeretnek, csak azt a képet, amit rólad látni akarnak.
De ha befelé fordítod a gyengeségedet, ha önkifejezés helyett elfojtasz, ha megoldáskeresés helyett befelé pusztítasz, akkor sokkal többet veszítesz: az egészségedet, a lelki békédet, az Önmagaddal való kapcsolatodat.
És ha azt elveszíted, semmi másod nem marad.