A legtöbb ember számára a jól működő párkapcsolat mindössze egy álomképet jelent. Vannak, akik nagyon szeretnének kapcsolatban lenni, de nem találják a megfelelő embert. Vannak, akik kapcsolatban vannak, de nagyon nem megfelelő emberrel, csak félnek váltani. Vannak, akik pedig már magától a kapcsolattól is félnek, mert túl sok csalódás érte őket. De olyanok, akik kapcsolatban vannak, és tényleg boldogok, elég kevesen vannak.
Talán azért, mert elfelejtettük a kapcsolataink értékét. Átrohanunk az életünkön, és természetesnek vesszük, hogy van, aki ebben közreműködik. Pedig egy párkapcsolat – vagy bármely más tartalmas emberi kapcsolat – olyan, mint egy kert: ha nem ápolják, elkezd nőni benne a gaz.És bár sokak számára lehetetlennek tűnik, hogy két ember valódi összhangban, nem egymást rombolva, hanem egymást felemelve éljen le egy életet, mégis vannak, akik ezt mosolyogva megvalósítják – és nem a szerencsének köszönhetően.
Ilyen páros Kay és Joe O’Regan is. Ők azok, akik nem dobják el a kapcsolatot, hanem ápolják azt. Vannak egyéni céljaik is, de közösek is, amik újra és újra megerősítik az összetartozásukat. Az egyik legutóbbi ilyen céljuk az volt, hogy együtt fussák le a maratont, és egymás kezét fogva tegyék meg az utolsó métereket. Méghozzá nem is először.
Persze nekik könnyű, mert még fiatalok: még csak 80 évesek. És még csak 57 éve vannak együtt. És még csak több mint 100 maratont futottak már le. A futás iránti lelkesedésük és az egymás iránti szeretetük pedig kicsit sem csökkent az évek alatt.
Kay és Joe ráadásul nem is fiatalon kezdtek el aktívan sportolni. Pontosabban fiatalon, hiszen még most is azok, de ha csak a számokat nézzük, akkor már bőven középkorúak voltak. 49 évesek voltlak, amikor fiuk, Sintan arról panaszkodott, hogy esőben is végig kell nyomnia a rögbi edzést. Édesanyja, Kay így szólt hozzá: „Egy kis eső nem állíthat meg Téged!” A fiú erre dacosan azt mondta neki, hogy akkor menjen ki vele futni az esőben.
Kay így is tett – és azóta is rendszeresen fut, annyira megszerette. Férje, Joe pedig ebben is társa lett, mert neki is megtetszett az új hobbi és az új, egészséges életforma. Először 1986-ban fogták meg egymás kezét a maratoni befutónál, és azóta nagyon sokszor.
A stratégia nagyon bejött nekik, mert nem igazán úgy néznek ki, mint azok az idős emberek, akikhez szoktunk. Nem is úgy élnek. Vagy mondhatom úgy is, hogy ők nem túlélnek, nem a halált várják kiszolgáltatottan, hanem valóban élnek. Azt csinálják, amit igazán szeretnek, azzal, akit igazán szeretnek. Ez a fiatalságuk „titka”.
Valójában nincs itt semmiféle titok, csak az emberek többsége mindig titkot keres. Mindig valami rejtélyes kulcsot, ami kinyitja a boldogságuk, az egészségük, a sikereik kapuját. Valami instant megoldást, ami azonnal eltünteti a nehézségeket, és jutalomra cseréli azokat.
Pedig a jutalom maga az élet, és a lehetőség, hogy a középszerűségnél többet hozzunk ki belőle. Vannak, akik ezt felismerik és élnek vele. Vannak olyan emberek, akik életkorral, körülményekkel és társadalmi koncepciókkal dacolva olyan életet élnek, amilyenre mindig is vágytak. Az igazán csodálatos párok pedig – mint amilyen Kay és Joe – egymást inspirálva valósítják ezt meg.
(h/t: today)
Mert lehet így is. Nem minden kapcsolat langyos, vagy kukába való. És nem minden életkora szerint idős ember öreg lélekben.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Érdekesen működünk mi, emberek. Szeretünk belekényelmesedni abba, amink van, aztán
Tovább
Lefutni egy maratont szép teljesítmény. 180km-t letekerni bringán szintén az.
Tovább
"Engedd el!" - röppen ki önkéntes tanácsadód szájából "kedvenc" bölcsességed,
Tovább
Ha már mindenkinek sikerült felborzolnia az idegeit a menekültkérdés kapcsán,
Tovább
Kétely és szorongás. Ennyi marad mindössze, amikor elakadsz az út
Tovább
Kedves Gábor! Munkájához további sikereket kívánok!!! Én aki pozitív gondolkodású vagyok, de néha azért rám is rám tör a magány érzése sok lelki támogatást, motivációt kapok az írásaiból, amit továbbitok azoknak a barátaimnak, akiknek még talán nálam is nagyobb szükségük van rá!
Köszönettel és tisztelettel: Ildikó
Igen amugy veganok, azthiszem nyers veganok, az egeszseges taplalkozas sokat segit nekik ebben
Kedves Gábor!
Köszönöm! Mindig jókor jönnek az írásaid! További szép napot kívánok,szeretettel:
Mária
Kedves Gábor! Igaz, hogy én egyedül élek, de nekem is van célom, és én is szeretnék úgy élni, hogy szeressek élni! Egyedül élek, de nem vagyok magányos. Mert van egy örök párom, az én Jézus Krisztusom, aki mindig mellettem van. Az írás nagyon tetszik, mint ahogy a többi írásod is, mert megmutatja, mit kell még javítanom, hogy ne csak túléljek, hanem éljek is. Azonkívül rendszeresen továbbítom az írásodat a szeretteimnek, barátaimnak, mert úgy gondolom, nekik is hasznos lehet.
Köszönöm, hogy a csapatod része lehetek.
Továbbra is várom a “Mindennapi motivációt”.
Szeretetteljes üdvözlettel,
Ili
Mozgás az élet!
Kedves Gábor nagyon köszönöm a lelkesítő írást és a példaképeket a 80 éves Kay és Joe személyében!
Örülnék, ha a magyar emberek is egészségtudatosabban, környezettudatosabban élnének, vidámabban, örömtelibb, boldogabb életet…
Nem bíznák az orvosra, gyógyszerekre, műtétekre az egészségüket, hanem maguk tennének érte.
Bízom benne, hogy aki már ráérzett arra, hogy a mozgás milyen csodát tehet depresszióval, túlsúllyal, betegségekkel küzdő emberek életében, az tud olyan mértékben lelkesíteni a környezetében, ahogy Te teszed velünk, kedves Gábor!
Mert nem csak az életkort meghosszabbítani kellene tudni, de az élet minőségét is emelni, különben csak vegetációra degradálódik az életünk, amit nem kívánok senkinek…
És a mozgás segít abban, hogy jól érezd magadat a bőrödben, pozitívabban gondolkodj és ne fájjon kikelni a karosszékből, nem kell a fél fizetést a patikában hagyni…és az orvosokat sem terhelnénk, több idő jutna azokra, akik valóban betegek, nem csak az életmódjuk következtében.
Sokan megtanulnának mosolyogni, kevesebb lenne a búskomor magyar. Remélem nem köveznek meg sokan ezekért a tapasztalatból született gondolatokért…
Köszönöm, Magdolna Sopronból