Néha elcsodálkozom, amikor azt látom, hogy 20-30-40 éves emberek lemondanak az álmaikról, és a kudarcaikba beletörődve élik az életüket. Vagy inkább csak túlélik valahogy a napjaikat. Később, 50-60 évesen még többen kerülnek ilyen állapotba, és valahogy ez társadalmilag is elfogadottá vált már. Olyankor már ne ugráljon senki. Csinálja a dolgát, készüljön a nyugdíjra, aztán a halálra. És a legtöbben így is tesznek.
Persze nem olyan meglepő ez egy kudarckerülő, állandó megfelelésre kondicionált társadalomban, ahol az oktatási rendszer és sok esetben a szülői nevelés is arra épül, hogy ha a kitaposott úton gyalogolsz a többiekkel, abból nagy baj nem lehet.Én máshogy gondolom. Én nem hiszek a biztonságos meghúzódás koncepciójában, mert az élet nem így működik. Az élet a folyamatos változásról szól, és aki lecövekel, az úgy jár, mint amit Benjamin Franklin fájdalmasan kijózanító szavakkal megfogalmazott: „Sokan meghalnak 25 évesen, de csak 75 évesen temetik el őket.”
Nem hiszem, hogy néhány kudarc után bárkinek is oka lenne arra, hogy feladja az álmait. A kudarc egy tanulási lehetőség, nem egy végítélet. Nem hiszem azt sem, hogy mások véleménye lenne a meghatározó abban, hogy miért küzdj, mit valósíthatsz meg, és egyáltalán milyen életet élj. Nem hiszem, hogy bármilyen álmot élve el kéne temetned magadban, legyél akár 20, akár 80 éves. Mert nem hiszek a „Túl öreg vagyok már ehhez!” kijelentés hitelességében sem. Pontosabban a kijelentés először soha nem hiteles, de ha valaki elég sokszor ismételgeti, akkor azzá válik. Ahogy minden más, amit az agyunkban valóságként elfogadunk. Vagy amibe beletörődünk.
(h/t: youtube)
Képzeld el magadat mondjuk 90 évesen. Mit érzel? Milyennek látod azt az embert, aki akkor leszel? Ja, talán el sem tudod képzelni, hiszen „hol leszel Te már akkor”, igaz? De ha picit megerőlteted magad, és mégis belegondolsz egy pillanatra, akkor milyen embert látsz néhány évtized múlva? Egy gyenge, ágyban fekvő, a család vagy ápolók által gondozott, kiszolgáltatott öregembert, aki már csak a halált várja? Vagy egy életvidám, energiával teli, csak korát tekintve idős, ám lélekben fiatal gyermeket, aki élvezi az életet?
Ez utóbbi talán nagyon távol áll most Tőled. De nem akarlak meggyőzni, úgysem a szavak a mérvadóak. Inkább nézd meg azt a hölgyet, akit Lilly Day-nek hívnak, 94 éves, és szemmel láthatóan kicsit sem érdekli, hogy hány éves, hogy a hozzá hasonló korú embereknek „mit kellene csinálnia”, vagy hogy egyáltalán ki mit gondol róla.
Ezek után ugye számodra is értelmét vesztette a „túl öreg vagyok már ehhez” duma? És értelmét vesztette az az önjelölt áldozatszerep is, amibe sokan vagy az életkorukból, vagy az élethelyzetükből adódóan helyezik önmagukat. Lehet a kudarc is a valóságod, ha megelégszel azzal, de dönthetsz máshogy is. Nem kell megadnod magadat a társadalmi koncepcióknak, a beléd nevelt tehetetlenségnek, vagy az aktuális állapotodnak.
Ha fáj a lábad, akár örülhetsz is neki, hogy van minek fájnia. Van, akinek mind a négy végtagja hiányzik, mégis boldog és teljes életet él. Ha rossz napod van – vagy nehéz élethelyzeted –, megkeresheted benne a lehetőséget. A lehetőséget, hogy fejlődj, és hogy szebbé tedd az életedet. És ha van egy álmod, ami boldoggá tesz, akkor soha, de soha ne hagyd, hogy bárki is lebeszéljen róla.
Nem, nem kell végigszenvedned a napjaidat. Élhetsz is akár. Úgy igazán, szívből, élvezve az életet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Van a trágyában való ücsörgésnek egy szükségszerű velejárója: egy idő
Tovább
Tudod, mi az, amire az emberek még a céljaik elérésénél
Tovább
Csalódtál. Nem, ez így nem pontos; inkább átfogalmazom úgy, hogy
Tovább
Rengeteg dolgot megtanulunk az iskolában. Töménytelen mennyiségű információt táplálnak az
Tovább
Hajnal van és nem tudok aludni. Miért ? Pont azért, amit írtál, amit most olvastam el. Görcsölök dolgokon, amit nem én tettem, amit nem tudok úgy megoldani ahogy szeretnék. Ez a dolog egy ideje tönkreteszi minden naomat és éjszakámat. És pont most foglalkozool vele te is.
Nézem az előzőt, pont így érzem magam, öregnek, a halált várva, miközben be van szorulva a kezem a kókuszdióba. Tegnap írtam egy levelet valakinek, sokmindeért őt hibáztatva.
Szóval, mindent elkövettem, amit az utóbbi időkben írtál. Most egyetlen vígaszt érzek csak: nem én vagyok a hülye, hanem más is pontosan így van ezekkel a dolgokkal. Ez a felismerés remélhetőleg erőt fog adni. Talán az is sorsszerű, hogy pont most írtál minderről. Ezeket az írásaidat most gyakran fogom olvasni újra és újra, hogy töltekezzem belőle, mert értek én minent, de még nem tudom magamévá tenni, nem tudom rögtön beépíteni az életembe.
A tegnapi álmatlan éjszakán láttam meg, tőled teljesen függetlenül a táncoló néni videóját is. Ennyi jel nem lehet véletlen.
Köszönöm a gondolatokat, nagyon fogok igyekezni.
Szia Gábor!Hát ez a Lilly Daz egy TÜNDÉRKE!Nagyon jó ilyet is látni manapság a sok olyan öreg mellett,akik elhagyják magukat!
Az én édesanyám tavaly januárban halt meg,99 évet élt,s az utolsó másfél évben dimentia miatt már nem kommunikált úgy,mint azelőtt.De Anyu sem hagyta sokáig el magát,sőt bíztatott négyünket(négyen vagyunk testvérek!)mindig külön-külön,ki miben volt tehetséges!
Nagyon tetszenek az írásaid Gábor és örülök,hogy a blogodra találtam,ez mindennapra erőt ad nekem!
nagyon köszönöm,üdvözöllek szeretettel Zsóka