Sokan szeretnének változást. Változni viszont már kevesen. Nem is azért, mert rossz emberek lennének, hanem azért, mert már nem hisznek benne, hogy képesek rá. Nagyon régóta nem hisznek benne. Azért, mert gyerekkorukban megtanulták, hogy legyenek olyanok, mint mindenki más, abból baj nem lehet. Azért, mert amikor próbáltak őszintén önmaguk lenni, és arra menni, amerre a szívük vezeti őket, akkor sablonra nyirbálták őket.
De lehet ezt másképpen is csinálni. Erről szól az a történet, ami egyes források szerint Ignace Paderewski lengyel zongoraművészhez köthető, de akár így van, akár nem, nagyon fontos üzenetet közvetít. Olyan üzenetet, amit minden szülőnek, de általában minden felnőtt embernek fontos megértenie.
*****
A neves művész zongoraestjére zsúfolásig megtelt az előadóterem. A közönség soraiban egy édesanya is ott ült kisfiával, akit azért hozott el, mert ezzel a csodálatos élménnyel szerette volna arra ösztönözni, hogy folytassa zongoratanulmányait. A színpadhoz közel ültek, így jól ráláttak a gyönyörű és igen drága zongorára, ami már csak arra várt, hogy a nagy művész megszólaltassa.
Pár perc volt már csak a kezdésig. Az édesanya beszélgetésbe elegyedett egy ismerősével, és annyira belemerült, hogy akkor fordult csak vissza a színpad felé, amikor a fények lassan elhalványodtak, majd bekapcsolták a színpadot megvilágító reflektorokat. Ám ahogy oldalra pillantott, kisfiának már csak az üres székét látta. Ijedten körbenézett, és még ijedtebben vette észre, hogy a fiú a méregdrága zongora előtt ül.
„Te jó ég! Most mi lesz?” – villant át az agyán, és kétségbeesetten megpróbált volna kiszaladni a színpadra a kisfiáért, de már késő volt. A művész ebben a pillanatban lépett a színpadra. A kisfiú egy gyerekdalt kezdett pötyögni a zongorán, és ahogy a zongorista odaért hozzá, ijedten nézett fel rá.
„Ne hagyd abba! Csak játssz tovább!” – mondta kedves hangon a kisfiúnak, és olyan nyugodtan mosolygott rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga történne éppen. Majd ugyanilyen könnyedséggel odaállt mögé, és bal kezével becsatlakozott a játékba, kiegészítve a gyerekdalt a basszus részekkel. A közönség mosolyogva figyelt. Kisvártatva a művész jobb kezével is átnyúlt ifjú kollégája fölött, és ahogy a kisfiú folytatta a gyerekdalt, ő egy gyönyörű improvizációt adott hozzá a műhöz.
A közönség ámulva figyelte a szokatlan párost, a kisfiú édesanyjának pedig könnyek szöktek a szemébe. Hatalmas élménnyel gazdagodva tért mindenki haza a koncert után, de a kisfiú ennél sokkal többet kapott azon az estén: a tudatot, hogy a szárnyait már soha senki nem törheti le.
*****
Ennyin múlik. Csak ennyin. Egy kisgyerek szárnyait nagyon könnyű letörni, ha lekezelően bánunk vele. Ha visszarángatjuk őt a felnőttek által realitásnak nevezett világba, és elhitetjük vele, hogy az álmairól le kell mondania, akkor meg is fogja tenni, és később olyan frusztrációval és megkeseredettséggel átitatott életet fog élni, mint embertársainak jelentős része. Nagyon könnyű ezt megtenni egy gyerekkel, és nagyon sokan meg is teszik.
De ugyanilyen könnyű azt is elérni, hogy használja a szárnyait. Megtaníthatjuk neki, hogy soha ne adja fel, soha ne mondjon le az álmairól, és azt se engedje soha, hogy bárki is megpróbálja őt visszahúzni. Minél több gyerekből válik ilyen testileg-lelkileg egészséges felnőtt, annál egészségesebbé válik a jelenleg még beteg társadalom, és annál jobban meg tudjuk változtatni a világot. Apró lépésekkel. Egy kisgyerek szárnyalni tanításával.
Csak ennyi. Ennyin múlik.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Egy olyan társadalomban, ahol az emberek jelentős része kifelé tökéletesnek
Tovább
Játsszunk egy asszociációs játékot: én kezdek egy szóval, Te pedig
Tovább
Játszmák. Tudatosan generált állóháborúk, vagy tudat alatt önmagunknak állított csapdák.
Tovább
Sokáig nem értettem. Aztán az ál-ezo-spiri vonal picit túltolt divathullámának
Tovább
Mindig olyan szépen kezdődik. Szerelem, vágy, remény, hajnalig tartó őszinte
Tovább
Szia Gábor. A Te történeteidet tanítani kellene. Gyerekként megtanítják nekünk, hogyan legyünk boldogtalanok. Sajnos ez a séma, és sokan így öregszenek meg, szárnyaszegett madárként. Sok szülőt látok, aki megszidja pici gyerekét, mert kér valamit, vagy nem viselkedik rendesen. Lopva figyelik, mit szól a másik ember, ha a pici hangosan beszél, vagy összekoszolja a ruháját. Sorolhatnám a válogatott módszereket, hogyan lehet jó gyereket nevelni. Nem is beszélve a destruktív kritikáról. Az egész oktatás egy csődtömeg, és a szülői minta szintén. Jó lenne nem a negatív dolgokra figyelnénk. Köszönöm ezt a remek tanmesét ! Hogy valami jó dolgot is írjak a végére, ha mindennap csak egyszer megdicsérnénk valakit, és ezt rendszeresen csinálnánk, előbb-utóbb jobb lenne ez a világ.
Köszönöm, hogy válaszoltál.
Volt 🙂
Szia Emese,
nagyon örülök, hogy hasznosak az írásaim, köszönöm szépen, hogy olvasol. 🙂
A tanmesét sajnos nem ismerem, elkezdtem keresni, de még nem találtam meg. Viszont előbb-utóbb meg kell lennie, és megosztom majd. Cserébe nem adhatsz semmit. 🙂 Nem azért írok, mert bármit is várok cserébe, de ha akár csak egy mosolyt csalok az arcodra vele, akkor tudom, hogy volt értelme. 🙂
Szia Gábor,
egy ideje már olvaslak, vagyis ha nem vagyok “kerek egész” megnézem már, mit is írt a használdfeles Gábor :). Van amikor a tanmesék ringatnak álomba…
Kérni szeretnék.
Nagyon régen, mikor még gyermekem sem volt, olvastam egy tanmesét (kínai? japán?), ami arról szólt, hogy egy apa nem bírt a “rossz” fiával, elvitte egy bölcshöz. Előadta, hogy bármit tesz, akárhogy veri, nem fogad szót. Mit tegyen? A bölcs csak egy szóval válaszolt: Szeresd!
(azért ehhez az írásodhoz tettem a hozzászólást, mert ez is “gyerekes” )
Sokáig kerestem ezt az írást, de nem találtam. Feladtam, de nem feledtem.
Ha véletlenül találkoznál az eredeti (nem úgy értem, hogy kínai vagy japán) szöveggel, szívesen újraolvasnám. Vagy netán megírnád, mert jó tollad van… Hm?
Mit adhatok cserébe? 🙂