Körbenézek, és azt látom, hogy sokak számára a mocskolódás a véleménykülönbség kötelező mellékterméke. Embereket látok, akik olyan mély meggyőződéssel minősítik embertársaikat, mintha ők maguk egyetlen hibát sem követtek volna el az életükben, és valamiféle kiváltságjogot szereztek volna az ítélkezésre. Embereket látok, akik konkrétan leszarják, hogy a másik ember mit szeretne mondani, mert a saját igazságukat nemcsak megkérdőjelezhetetlennek vélik, hanem mindenki számára kötelező érvényűnek is. Olyan tananyagnak, amit bele kell verni a másként gondolkodók fejébe.
Nőket és férfiakat látok, akik egykor annyira oda voltak egymásért – aztán eltelt néhány év, vagy csak néhány hónap, és gyűlölködő ellenségek lettek. Nem jöttek ki jól egymással, ezért szent céljukká vált a másik ellehetetlenítése. Nem számít a közös múlt, nem számít a közös gyerek, nem számítanak a régen oly heves – és őszintének mondott – érzelmek, rohadjon meg a másik, ha már együtt élni nem képesek.
Embereket látok, akik nemrég még egy közös célért dolgoztak keményen, de valamin összekülönböztek, és ez az együttműködésük végét jelentette. A békés elengedés azonban nem szerepelt a lehetséges opciók között, így nyílt és vérre menő háború vette kezdetét közöttük. Olyan hadjárat, ami már rég nem a nézeteltérésükről szól, hanem a másik ember erkölcsi megsemmisítéséről.
Látok még gyerekeket is. Tíz évesek sincsenek, de valami egyből szemet szúr, ha rájuk nézek. Gonoszak. Nem vagány csínytevők, akik még nem ismerték meg a társadalmi szabályokat, hanem társukat aljas módszerekkel kicsinálni vágyó kis köcsögök, akik már most veszélyesek.
De nem maguktól lettek ilyenek: ezt tanulták meg. Ezt látták a szüleiktől, vagy azoktól, akik nevelik őket – beleértve a médiát, az interneten kontrollálatlanul rájuk zúduló szemetet, és saját játszópajtásaikat is. Nem, nem gyermeki csínytevések ezek. Belenézel a szemükbe, és látod benne a megvetést, a haszonvágyat, a gyűlöletet. Pontosan ugyanazt, amit annyi felnőtt szemében is láthatsz.
Nem mindenki ilyen, természetesen. Azonban sokkal többen, mint amennyi egy olyan társadalomban elfér, ahol legalább esélye van a békés egymás mellett élésnek.
Nem hiányzik, ha nem ismered
Sokan persze nem is szeretnének békésen egymás mellett élni másokkal, mert fogalmuk sincs róla, hogy az milyen. Azt látták, hogy aki másként gondolkodik, az seggfej, akit el kell tiporni, amint alkalom adódik erre. Azt látták, hogy a nézeteltérések rendezésének legjobb módja az agresszió – akár verbális, akár fizikai formában jelenik meg éppen. Azt látták, hogy egyetlen út létezhet csak: a sajátjuk – pontosabban az, amit beléjük vertek. És azt is megtanulták, hogy valamiért harcolni nehezebb, mint valami ellen.
Ezért kell mindig számukra egy ellenség, akire saját életük alakításának felelősségét átdobhatják. Valaki, akire lehet mutogatni ahelyett, hogy cselekedni kellene. Akár magánéletről van szó, akár munkahelyről, akár társadalmi jelenségekről, nagyon sokan zsigerből keresik az ellenséget, még akkor is, ha nincsen. Mert tükörbe nézni fájdalmas dolog, amit igyekeznek megúszni, ameddig csak lehet.
Természetesen sokáig lehet. Vannak olyanok (nem is kevesen), akik egy egész életet úgy élnek le, hogy nem rendelkeznek felette – és még csak fel sem tűnik nekik ez. Sodródnak. Mutogatnak. Harcolnak. Neheztelnek. Valamiféle univerzális igazság kiválasztott birtoklójának képzelik magukat. Holle anyóként szórják a szurkot arra, akivel nincsenek megelégedve.
Hogy lehetne közös megoldást is keresni egy konfliktusban? Ugyan már! A másik ember különbözőségének elfogadásáról pedig ne is beszéljünk. Ilyen példát életében nem látott, mert gyermekkorában valószínűleg nem ez volt a meghatározó körülötte, felnőttként pedig már eléggé lezárta az elméjét ahhoz, hogy észrevegye. A változás így elmarad.
Mert az munkával járna. Ahhoz be kéne fejezni a trágyadombon való dagonyázást. Ahhoz le kéne nyomni az ego-ját – vagyis az egyetlen rendelkezésre álló eszközét, amivel saját alacsony önbecsülését kompenzálni próbálja.
Kétszeres bukta
Két alapvető feltétele van annak, hogy egy nézeteltérésnek békés megoldása szülessen: az egyik a kultúra, a másik az intelligencia. Abban a közegben, ahol kultúrája van a vitának (ami nem keverendő össze a szardobálással), ott érvek hangzanak el, amelyek figyelmes fülekre találnak. Ott nem egymás személyének minősítése zajlik, hanem a megoldás megtalálása érdekében a különböző nézőpontok összehangolására törekszenek.
Aki egy meggyőző érvvel találkozik, annak nem derogál felülbírálni a saját érveit, és számára a cél már nem az ego diadala, hanem a lelki béke megtalálása. Persze a „vagy én, vagy ő” gondolkodásmódon szocializálódott emberek számára elképzelhetetlen az, hogy mindenkinek jó legyen, így a „nekem legyen jó” bőven elég számukra. Az pedig már megint más kérdés, hogy a konfliktus fenntartásával a saját lelki békéjüket is ellehetetlenítik. Mert ugye aki a saját nappalijába szarik, az kénytelen lesz szagolni azt.
Ennyit a vitakultúra hiányáról. A másik tényező valószínűleg még súlyosabb: az intelligencia hiánya. És itt nem feltétlenül az összegyűjtött tudás mennyiségéről van szó, mert attól még nem lesz valaki intelligens, hogy sok információt tárol az agyában. Az intelligencia ott kezdődik, hogy valaki a begyűjtött információt értékeli és feldolgozza. Itt bukik el az emberek jelentős része. Nemcsak azért, mert például Magyarországon a felnőtt lakosság negyede (!) funkcionális analfabéta (vagyis nem is igazán érti, amit hall vagy olvas), hanem azért is, mert az oktatási rendszer nem gondolkodásra kondicionál, hanem megfelelésre.
Nem csoda, hogy ilyen kevesen képesek elfogadni egy másik embert a másfajta véleményével együtt. Ebből természetesen az is következik, hogy alig vannak olyanok, akik hajlandóak bármit is változtatni a saját álláspontjukon, hiszen azt megkérdőjelezhetetlennek képzelik.
„Vagy” helyett „És”
Semmiképpen sem a funkcionális analfabétákat céloztam meg ezekkel a gondolatokkal. Még csak nem is a fröcsögő igazsághuszárokat, mert annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, hirtelen most majd magukba szállnak. És azt sem gondolom, hogy az én igazságom bármennyivel és értékesebb lenne másokénál. Akkor mi értelme volt leírni mindezt?
A gyerekek miatt. A most induló életek miatt, akiknek nagyon nem mindegy, hogy mivel töltik meg az agyukat. Ők még szivacsként szívják magukba az új impulzusokat, és most, életük első éveiben dől el, hogy merre halad tovább az útjuk. Gonosszá válnak, vagy megértővé? Gyűlölködnek majd vagy szeretni tanulnak? Irányíthatóak lesznek vagy önállóak? Valami ellen vagy valamiért harcolnak? Ők azok, akikre még lehet hatással lenni, mert a felnőttek jelentős részére már nem.
Hangzatos pátosz lenne, ha azt mondanám: hiszek benne, hogy lehet egymás véleményét tiszteletben tartva, egymásnak segítve, vagy legalább nem keresztbe téve is haladni az utunkon. Különböző utakon. De nemcsak arról van szó, hogy hiszek benne, hanem tapasztaltam is. És tapasztalom minden egyes nap – egészen egyszerűen azért, mert ezt választottam. És egyre több olyan emberrel találkozom, akik szintén ezt élik meg a mindennapjaikban.
„Vagy te, vagy én.” – ez az egyik alternatíva.
„A Te igazságod és az én igazságom hogyan fér meg együtt, és hogyan fejlődünk általa?” – ez pedig egy másik lehetőség, amin érdemes lehet elgondolkodni.
De az sem baj, ha nem értesz velem egyet. Tiszteletben tartom a különbözőségedet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Napi két-három-négy óra. Mennyi hasznos és valóban szórakoztató dolgot lehet(ne)
Tovább
Gondolj egy pillanatra azokra az emberekre, akiket őszintén szeretsz. Te
Tovább
Vannak olyan kapcsolatok, amelyek egymás megbecsülésére épülnek. Ahol a két
Tovább
Kevés olyan hely van, amitől jobban távol szeretnék maradni, mint
Tovább
Kedves Gábor! Régóta olvasom írásaid. Mindig valami megfog bennük. Fantaszikusak. Ebben az írásodban a gyerekek nevelésével kapcsolatban csak azt a kérdést teszem fel, hogy TE/ÉN/csak Páran MÁSOK is (talán) ezen elvek szerint neveljük a gyerekeinket, és folyamatos kudarcokkal teli élete van már 14-15 éves korára, kihasználják, zaklatják, gyűlöletkampányt indítanak hamis rágalmakkal (rájössz sorozatban, hogy csak azért mert jobb náluk sok szempontból), hogyan tudnád továbbra is azt tanítani, hogy bízzál, jó legyél, mert a tündérmesékben is a gonosz elnyeri méltó bűntetését? Nem, ehelyett csak azt tudod tanítani, hogy ne bízzál senkiben, ne engedj közel senkit magadhoz, ne beszélj az értékeidről, ne adj semmit magadból másoknak, tartsd meg és gyűjtögesd az információkat magadnak …. és sorolhatnám. És így szűl a gonosz gonoszságot – és igen a legrosszabbak a tinik, a gimnazisták, középiskolások, már itt megjelenik a törtetés, a számító viselkedés, a csakis saját érdekek előtérbe helyezése, lojalitásnak, emberi méltóságnak, másik iránti tiszteletnek a fogalmát sem ismerik ezek a gyerekek. És mindez csakis azért, hogy nem volt felnőtt, aki ezt nekik megtaníthatta volna .
Simon Barbara, én is erre gondoltam, Gábort a választás inspirálta.
“Bejártak a lakásomba is és tönkre tettek könyveket.”
Csak az igazságot akarták eltüntetni!
https://www.youtube.com/watch?v=7ZFPoFIhXlE
Kedves Mónika!
Ez pszichés probléma, üldözési mániának hívják. De ezt nyilván már tudod, hiszen szedsz is rá gyógyszert. Semmiképen nem akarlak lebeszélni a gyógyszerszedésről, bár a gyógyszerek sokszor többet ártanak, mint használnak. A hozzászokás veszélye is nagy, ezért aztán egyre erősebb, egyre nagyobb dózisú gyógyszereket írnak fel a betegeknek. Ha vallásos vagy, és megnyugtat a templomok csöndje és atmoszférája, menj csak el nyugodtan. Ne érdekeljen, hogy ki mit gondol erről! Ez hadd legyen mások gondja, a tied pedig az, hogy azt tedd, ami számodra a legmegfelelőbb. Én a helyedben -egyelőre a gyógyszerek szedése mellett- megtanulnék relaxálni. Akár az agykontroll segítségével, akár TM-mel (transzcendentális meditáció), vagy bármilyen más bevált módszerrel. A test ellazítása, a meditáció gyógyítóan hat a testre, és megnyugtatja az elmét. Aki gyakorolja, az tudja. Aki pedig butaságnak tartja úgy, hogy ő maga még soha sem próbálta, annak a véleménye meg amúgy sem számít. Okoskodók mindenütt vannak, nem kell foglalkozni velük. Ha elkezdesz meditálni (r e n d s z e r e s e n), magad is meglepődsz majd az eredményen.
Addig is -ha teheted-, kérjél meg valakit (egy családtagot, egy barátnőt) hogy kísérjen el oda, ahová mindenképpen el kell menned! Ez egy fajta biztonságérzetet fog jelenteni a számodra.
Kívánom, hogy mielőbb rendeződjön ez a problémád, de ehhez Neked is aktívan közreműködnöd kell benne.
Szeretettel gondolok Rád, üdvözöllek, és további szép napot kívánok
Barbara
Kedves Gábor !
Mit tennél akkor ha azt érzékelnéd, hogy kifejezetten üldöznek. Kedden abban a biuszmegállóban zárták be az ajtót mire odaértem. Ma a Kossuth utcán nem tudtam bejutni az elvileg nyitva táblás boltba.
Időnként jólesik ott lennem a templomban, de itt ezt azzal azonosítják, hogy Orbán hívő vagy.
Éjszaka folyamatosan motoroznak az utcánkon.
Szintén keddi esemény: át akartam menni a zebrán de mögém fordult egy zöld takarítógépes ember, még a járdán is követett. Lassan nem merek menni sehivá, mert a tegnapi tornán is folyamatosan berregtek a bazi nagy autók.
4 éve folyik, hogy mindenféle dolgok történnek. Hogy szedjem így össze magam, amikor félelemben kell élnem? Enne ellenére megyek és dolgozom. Bejártak a lakásomba is és tönkre tettek könyveket. A rendőrség hülyének néz. Igen szedek gyógyszereket, de attól még meg tudom különböztetni a dolgokat.
NNNA,ez tetszik! Egyetértek Simon Barbara,ez egy messzemenően kiugró írás !
Gratula Gabor,eddig nagyon kritikus szemmel olvastalak( a távolból ) es mindenki el is küldött a francba,pedig csak egyszer velemenyeztelek….ez a második …remelem olvasod is a visszajelzéseket !
G.G.
Kedves Gábor, ez az írásod is messze kiemelkedik a többi, -amúgy szintén nagyon jó- bejegyzésed közül. Gyanítom, hogy a választási kampány során tapasztalt hangnem ihlette, vagy legalábbis hatással volt rá. Minden egyes sorával egyetértek, mintha a saját gondolataimat fogalmaztad volna meg, és kötötted volna egy csokorba.
Hadd idézzem Gary Chapman idevágó szavait: “Nem szükséges egyetértenünk mindenben, de módot kell találnunk arra, hogy úgy kezeljük a különbségeinket, hogy azok ne álljanak közénk. ”
Szeretettel üdvözöllek: Barbara
Kedves Gábor!
Minden amit leírtál, naponta éri azokat, akik emberekkel foglalkoznak, vagy azért, mert ilyen a hivatásuk, vagy mint én, aki önként teszi, most éppen egy lakópark számvizsgálójaként, mert szeretek használni, szeretném a 4 évtized alatt összegyűjtött tapasztalataimat továbbadni, természetesen nem pénzért, csak azért, hogy használhassak a körülöttem élőknek.
Mindezen pozitív benső késztetés ellenére ért vád, hogy miért bántom szegény közös képviselőt, hisz az olyan kedves nő…igen meglepett a hibafeltárás ilyetén való felfogása…még aludni sem tudtam, helyette még egyszer elolvastam az írásodat és megnyugodtam, el kell fogadnom, nem mindenki látja át, hogy éppen az Ő érdekében is teszem, amit vállaltam, bár én is ellenérzéssel viseltettem mindig az ellenőrök iránt, de most én a tulajdonosok képviseletében az ő érdekeit is védem, mégis a sok ingyen munkáért köszönet helyett támadást kaptam.
Bocsánat, hogy személyes példát hoztam fel, mennyire nehéz a kommunikáció, még akkor is, ha az egyik fél békére törekvő, nyertes-nyertes végkifejletet szán minden résztvevőnek.
Nagyobb bajom ne legyen és kívánom, hogy neked se, tudom, az élet mindig egyensúlyra törekszik, ha nem akarjuk nagyon az igazunkat elismertetni, majd az idő meghozza a bölcsességet mindenkinek és akkor lesz egyenrangú a párbeszéd a tudatosan élő, jóakaratú emberek között. Mert van ilyen, sokszor tapasztaltam és fogom is még, hiszem!
Üdv Sopronból, Magdolna
Kedves Gábor! “Aki egy meggyőző érvvel találkozik, annak nem derogál felülbírálni a saját érveit, és számára a cél már nem az ego diadala, hanem a lelki béke megtalálása.” Ezzel a gondolatoddal összecseng a következő mondat,amit évekkel ezelőtt találtam: Vagy igazad van, vagy boldog vagy. Megszívlelendő 🙂
Nyugdíjas pedagógusként nagyra értékelem,amit a gyerekkel kapcsolatban fogalmaztál meg ebben az írásodban-SAJNOS saját tapasztalataimról írtál.
Hálásan köszönöm a gyerekeket féltő soraidat.
üdvözöllek : Andi nagyi
Már évek óta kérdezem, hogy hogyan lehet a farkasok közt bárányként túlélni !? Aztán azt kezdem látni már egy jó ideje, hogy a farkasok báránybőrbe bújva álcázzák magukat a bárányok meg kezdenek farkasok lenni, így ránézésre mindenki bárány és egyben farkas is ! Na most aztán tényleg ember legyen a talpán aki ki ismeri, hogy ki kicsoda ?! egyre jobban abberrálódik az országunk és a világ népe is.
Kedves Gábor,bizonyára gondolod,hogy sokkal többen olvassuk szép,letisztult gondolataidat,mint ahányan hozzászólást írunk. Jólesett olvasnom ezt az írásodat is,évek óta szó szerint fogalmazódott meg bennem is a felismerés,amit itt örömmel olvasok:”tükörbe nézni fájdalmas dolog”. Nyugodtan hozzátehetjük azt is,hogy gondolkozni is. Gondolkozni és tükörbe nézni fájdalmas dolog. De aki ezt a fájdalmat vállalja, új életet nyerhet. Az intelligenciával kapcsolatos helyes megállapításodhoz annyit tennék hozzá,hogy a megszerzett ismeretek feldolgozása valójában a dolgok egymáshoz való kapcsolása,kötése,- inter-lego-,intelligencia.
Kívánok további jó erőt, egészséget és kitartást fáradságos munkádban,hisz tudjuk,beszélni nehéz,- írni még nehezebb!!
éleslátása hihetetlen. Köszönet.!
Kedves Gábor!
Megfogalmaztad velősen a gondolataimat!
Naponta szembejön és úgy érzem,egyre kevesebben vagyunk,akiknek igazán fontos! Engedelmeddel én eljuttatom
azokhoz,akiknek hasznos lehet. Hálásan köszönöm.
Érdeklődéssel várom további írásaid. Üdvözlettel:
. Pék Katalin