Szerencsés helyzetben vagy, ugye tudod? És én is. Olyan helyen élünk, ahol az éhezést csak hírből ismerjük, bármikor rendelkezésünkre áll ivóvíz, alapvető létszükségleteink terén soha nem szenvedünk hiányt, számos információs csatornán értesülhetünk közvetlen és tágabb környezetünk minden fontos eseményéről, a legújabb technológiai vívmányok pillanatokon belül szolgálatunkba állnak, alapvető döntési szabadságunk van arról, hogy kivel és mivel töltjük a napjainkat, vagy éppen milyen ruhát veszünk fel.
Olyan helyen élünk, ahol nincsen háború, nem kell rettegnünk, amikor kilépünk a saját házunkból, nem kell a függöny mögül kémlelve szorongva várnunk, hogy mikor törik ránk az ajtót, nem fekszenek halottak az utcán, nem végeznek ki tömegével ártatlan embereket, nem fenyegeti semmi közvetlenül nap mint nap az életünket. Ha átmegyünk a szomszéd településre, nem kell attól tartanunk, hogy egy taposóakna csonkítja meg a testünket, nem lőnek ránk tankkal, ha kenyérért megyünk a boltba, nem ejtenek túszul és fejeznek le „intő példaként”, nem kínoznak meg egy börtönben vagy fogolytáborban csak azért, mert rosszkor voltunk rossz helyen.
Szerencsés helyzetben vagyunk. De nem mindenkinek adatott ez meg. És amikor a világ más tájairól kapott hírekben kegyetlenséggel, igazságtalansággal, értelmetlen pusztítással, gyűlöletre épülő szavakkal és cselekedetekkel találkozunk, akkor óhatatlanul is ökölbe szorul a kezünk. „Nem! Ezt nem lehet eltűrni! El kellene törölni a Föld színéről azokat az undorító embereket, akik ilyet képesek tenni másokkal!” Ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejünkben, miközben tehetetlenül nézzük a mások által végzett pusztítást.
És bizonyos szempontból éppen ezért vagyunk szerencsések. Nem is igazán azért, mert olyan helyen élünk, ahol nem kell elszenvednünk a rombolás ilyen szélsőséges formáit, hanem sokkal inkább azért, mert olyan körülmények között élünk, hogy mi ezt nem tesszük másokkal. Mert tehetnénk. És szépen hangzik, hogy mi ilyet soha nem tennénk, csak ez nem igaz.
kerites
Elítéljük az esztelen emberölést, a népirtást, a vallási fanatikusokat, a szabadságjogok korlátozását, a mások területére való törvénytelen betolakodást, a gyűlöletből elkövetett bűntetteket. Mélységesen felháborodunk, amikor ilyenekről hallunk, és indulatosan hangot is adunk a véleményünknek. Ez így rendben is van – legalábbis látszólag. Egészen addig van rendben, amíg tehetetlennek érezzük magunkat a minket érő negatív hatásokkal szemben. Mert amint ez a helyzet megváltozik, és megnyílik számunkra a cselekvés lehetősége, onnantól kezdve mi magunk is veszélyessé válunk – önmagunkra és a környezetünkre nézve egyaránt.
Elítéljük a fanatikus terroristákat, miközben mi is egyre jobban hagyjuk fanatizálni magunkat. A félelemből megszületik a gyűlölet, a gyűlölettől pedig már csak egyetlen lépés a pusztítás. Csak egy eszköz kell a kezünkbe, hogy ne érezzük tehetetlennek magunkat. És ez az eszköz nem feltétlenül egy fegyver vagy egy tárgy; lehet akár csak egy bátorító szó is, ami megerősítést ad annak, aki éppen a pusztítást végzi – de sokszor elég mindössze egy néma bólintás vagy egy közömbösen elfordított fej is.
Talán tiltakozva rázod most a fejedet. Ennyire nem gáz a helyzet, gondolod, pedig a valóság az, hogy a legtöbben közülünk tele vannak elfojtott indulatokkal. Vegyük csak példának a híres Milgram-kísérletet, melyben az emberek engedelmességre való hajlamát vizsgálták. Az önkéntes résztvevőknek azt állították, hogy a kísérlet során a büntetés tanulásra való hatását fogják vizsgálni, és egy tanuló elektrosokk formájában kapja majd a büntetést. Ha hibázik, áramütést kap, ha újra hibázik, még erősebbet kap, amit a „tanár” (vagyis a kísérletre önként jelentkező személy) kapcsolhat be a kísérletvezető utasításai szerint. A tanuló valójában egy színész volt, aki az áramütést csak eljátszotta – és ez az egyetlen oka annak, hogy a kísérletnek nem voltak halottjai. Ugyanis az elmúlt évtizedek során számos országban többször is elvégzett kísérletben helytől és időtől függetlenül az az eredmény született, hogy az emberek nagyjából 65%-a halálos áramütést is hajlandó lett volna adni a „tanulónak”.
Egy másik ismert példa Philip Zimbardo standfordi börtönkísérlete, melyben szintén önkéntes egyetemisták kaptak börtönőr vagy rab szerepet. A kísérletet nem tudták befejezni, mert szerepükkel azonosulva az őrök egyharmada olyan brutálissá vált, hogy félő volt, emberáldozattal járna a folytatás. Mindkét kísérletet véletlenszerűen kiválasztott, kulturált közegben élő emberekkel végezték. Olyanokkal, mint amilyenek Te és én is vagyunk.
De nem kell messzire menni példákért. Sőt, még csak a múltba sem kell néznünk, mert jelenleg is olyan országban élünk, ahol a gyűlöletkeltést úgy lehet politikai célkora használni, hogy ezt az emberek jelentős része észre sem veszi. És míg sokan elhiszik, hogy hazánkat az otthonukból az életükért futó menekültektől kell Hunyadi János módjára fegyverrel megvédeni, addig a valódi veszélyek észrevétlenül növekednek a háttérben. Az, hogy a futballhuligánok fegyveres erővé szerveződve kínálnak honvédelmi segítséget a kormánynak, akár vicces is lehetne, ha az ilyen emberek mentalitását ismerve nem tudnánk, hogy valóban meg is tennének, ha erre engedélyt kapnak. Vagy megteszik anélkül is. Az, hogy honfitársaink autókat gyújtanak fel, közterületeket vernek szét, épületek ablakait (vagy éppen más emberek fejét) törik be kövekkel, nagyon jól mutatja, hogy a fanatizálódás nem földrajzi elhelyezkedés, vallási beállítottság vagy faji hovatartozás függvénye, hanem a nevelés és a környezet együttes hatásaként alakul ki.
És kicsiben is ez megy. Egy mesterségesen gerjesztett válsághelyzet – mint például most a menekültkérdés – rendkívül erős indulatokat képes gerjeszteni még egyébként békés emberekben is, barátságok szakadnak meg, családokon belüli viták fajulnak agresszív veszekedéssé, és aki kiáll mások védelméért, az maga is céltáblává válik. Nem egy ismerősömet fenyegették már meg azért, mert más emberek segítéséért dolgozott, és ide is betértek már olyanok, akik soha nem olvasták más írásomat, nem is ismernek, fogalmuk sincs arról, amit átéltem vagy amit most csinálok, mégis bátran ítélkeznek fölöttem, és gyűlölködő vagy gúnyos hangvétellel adják tudtomra, hogy szar ember vagyok.
Ami rám vonatkozik, azon jót mosolygok, mert szeretem megfigyelni, ahogy a lelki beteg emberek saját elkeseredettségüket próbálják kivetíteni rám, várva, hogy én ezt majd átveszem tőlük. Ami viszont ennél sokkal komolyabb dolog, az az, hogy időzített bombák járkálnak körülöttünk. És nem is csak néhány, hanem rengeteg. Csak be kell egy picit gyújtani, és robban. Van, akinek elég egyetlen szó, másokban szép lassan érlelődik az agresszió, megint mások nem is tudják önmagukról, hogy robbanni képesek.
idozitett_bomba
Vajon hol van a határ? Mikor válik egy békés felháborodás ugyanolyan agresszív cselekedetté, mint ami ellen a felháborodás szólt? Ki dönti el, mi a jó és mi a rossz, mi tehető meg jogosan, és mi válik bűnné? Mert hogy a törvény nem, az biztos. És úgy tűnik, hogy már az erkölcs sem. Mert ha egy kultúrának része az, hogy más kultúráknál jobbnak, értékesebbnek tartja önmagát, akkor az a kultúra hamar válik a pusztítás táptalajává. Ideológiát mindig könnyű találni a romboláshoz – elég csak elővenni a mindig működő módszert: az emberi ego legyezgetését.
Te jobb vagy, mint az országodba betörő közel-keleti horda. Te több és kulturáltabb is vagy, mint az éhező afrikai népek (akiknek még a nevét sem tudod kimondani, nemhogy tudnál róluk bármit is). Te okosabb és tehetségesebb vagy, mint a környező országok ostoba naplopói.
És ha az ego megkapta a simogatást, akkor az ismeretlentől és a változástól való félelmeidet gyűlöletté alakítva könnyen válsz fanatikus elkötelezett katonájává egy olyan háborúnak, aminek semmi köze hozzád és az egodhoz. És olyan emberré, akinek már semmi köze mostani önmagadhoz. Mindannyiunkban bennünk van mind az építés, mind a rombolás lehetősége, és ha elhisszük, hogy másoknál többek vagyunk, akkor az ítélkezésünkből előbb vagy utóbb tettek is születnek. Olyan tettek, melyek nem sokban különböznek azoktól, amikről néha megalapozottan, néha ismeretlenül ítélkezünk.
Nem, nem vagyunk jobbak. Aki a gyilkost megöli, az maga is gyilkossá válik. Aki az agresszióra agresszióval felel, az úgy tesz, ahogy a régi kínai mondás lényegre törően megfogalmazza: elhordja a keleti falat, hogy megerősítse a nyugatit (拆东墙补西墙). Ha javítani akarsz a világon, akkor legyél jobb, mint azok, akik miatt ilyen a világ. Különben Te is csak egy leszel közülük. És bár a jó és a rossz fogalma is relatív, egy valami biztos: ha ugyanúgy csinálsz mindent, ahogy mások is tették, akkor ugyanolyan eredményt kapsz, mint ami eddig is született. Ez ilyen egyszerű. Ezért nem jó gyűlöletre gyűlölettel felelni – még ha ez is az ösztönös reakciónk.
Mondhatnám, hogy a világ tele van értéktelen és rosszindulatú emberekkel, de ez csak látszólag igaz. Valójában lehetőségek vagyunk mindannyian – vagy az építésre, vagy a rombolásra. És hogy melyik lehetőség válik dominánssá, az egyrészt a körülményeinken múlik, másrészt viszont azon, hogy képesek vagyunk-e elengedni saját egonkat, és nem felsőbbrendűnek tekinteni önmagunkat másokkal szemben. Mert aki önmagát jobbnak tartja másoknál, az könnyen válik pusztítóvá maga is. Azt pedig már a neveltetésünk határozza meg, hogy az ego diadala mások vagy önmagunk pusztítása felé vezet-e minket.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy elindította a gondolataimat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!