Gondoztál már valaha virágot? Jó eséllyel igen. Talán utoljára csak gyerekkorodban, amikor még nem rohantál ennyire. Amikor még a pénznél jobban számított az Élet. De az is lehet, hogy azon kevesek közé tartozol, akik még mindig megbecsülik és tisztelik az összes élőlényt maguk körül – legyenek akár állatok, növények vagy emberek –, és nem csak eszközként tekintenek rájuk.
Akármelyik is igaz rád, szinte biztos, hogy tudod, mit jelent ápolni és rendszeresen öntözgetni egy virágot. És azt is tudod, hogy a virágod mindig meghálálta a törődésedet. Szépen növekedett, zöldebbé és fényesebbé váltak a levelei, virágzott, egészséges volt. Te pedig boldog. És lelkes.
Néha talán túl lelkes is. Csak öntözted, öntözted lelkesen, mígnem egyszer csak túlöntözted. Túl sokszor adtál neki vizet, vagy egyszerre túl sokat. És ha nem változtattál, nem tetted helyre az általad okozott károkat – vagy legalább nem hagytad, hogy a virág helyretegye maga –, akkor a virágod meghalt. Megölted. És valami nagyon hasonló történik emberi kapcsolatainkban is.
Amikor sok évvel ezelőtt Shanghai-ba utaztam, izgatottan vártam, hogy élőben láthassam a világ egyik legnagyobb metropoliszának kulturális sokszínűségét, és akár csak néhány napra része legyek pezsgő életének. A keleti és nyugati világ különleges, egyedi találkozásának színteret adó városban a hagyomány és a fejlődés harmonikus ötvözetére számítottam.
De nem ezt kaptam. Shangaiban egyáltalán nem harmóniát éreztem, hanem valamit, amit két szóval így tudok megfogalmazni: túl sok. Ez a város túlnőtte magát. Napközben két Magyarországnyi ember tölti meg az utcákat és az épületeket, éjszaka sem pihen meg a város, és még a nyugalom szigeteiként szolgáló parkok sem tudják már betölteni eredeti funkciójukat. Egy túlzsúfolt város, ami üressé vált. Hiányzott belőle a lélek.
De mi köze Shanghainak és a virágok öntözésének az emberi kapcsolatokhoz? Mindjárt megérted.
Jól csinálod, vagy csak lelkesen?
Sokan hiszik azt, hogy ha nagy szeretettel és lelkesedéssel adnak valamit, akkor az biztosan jó is. Hiszen beleadják szívüket-lelküket, jó szándékkal cselekszenek, úgyhogy baj nem is lehet. Egész biztosan a legjobbat adják a másik ember számára. Szülő-gyerek kapcsolatban és párkapcsolatban is gyakran előfordul ez. Az egyik fél nagyon szeret, a másik viszont nem értékeli a szeretetet. Talán azért nem, mert hálátlan és önző, de az is lehet, hogy nem a szeretet befogadásával, hanem az adásával van a baj. Ezt viszont csak kevesen képesek belátni és megérteni. A legtöbb embernek még csak eszébe sem jut, hogy mindaz a jó, amit ő önfeláldozóan a másiknak ad, nem is biztos, hogy olyan jó.
A virág azért halt meg, mert több vizet kapott, mint amennyire szüksége volt. Shanghai azért vált embertelenné, mert több ember él benne, mint amennyi egészségesen élni tud. Számos emberi kapcsolat – és emberi lélek – pedig azért indul pusztulásnak, mert az egyik fél annyi jót ad, hogy az már rossz. Bármilyen furcsán hangzik is, ez a helyzet.
Ahogy a túl rámenős ügynöktől sem vásárol az áldozat típusú embereken kívül senki, úgy azt is nehezen viseli minden ép lelkületű ember, ha a másik a szeretetével rátelepedik. Igen, van, aki túl sokat ad. De általában nem is a mennyiséggel van a gond, hanem a minőséggel. Mert szeretni is sokféleképpen lehet, és aki a túláradó szeretetével megfojtja a másikat, az ugyanúgy nem értette meg az őszinte, tiszta szeretet lényegét, mint az, aki csak feltételekhez kötve ad szeretetet. Csak míg ez utóbbit gonosznak nevezzük, a rátelepedő szeretet nyújtója látszólag inkább csak terhet jelent.
„Már megint itt van. Már megint úgy gondoskodik rólam, hogy nem is kértem. Lerázni sem lehet. Nincs is már saját életem.” És míg aki a szeretetet kapja, megfojtva érzi magát, addig az, aki adja, úgy érzi, ő a világ legjobb embere. Igen, jó szándékú. És igen, önzetlennek is tűnik az, amit tesz. De csak annak tűnik, valójában mégsem az.
Ott hibázik az ilyen ember, ahol Te is hibáztál, ha túlöntözted a virágodat. Még csak nem is a túlöntözés itt a lényeg, mert az egyszerűen csak egy tünet. A probléma ott kezdődött, hogy a sajátodnak tekintetted a virágot. A Te virágodnak. A birtokodnak. Akinek Te tudod, mire van szüksége – és ezt akkor is megadod számára, ha valójában nincs is rá szüksége átmenetileg, vagy akár soha.
Valóban ez lenne a szeretet?
A szeretetmegvonásnál a túlzott szeretettel való elárasztás sem sokkal jobb. Az ilyen ember is önző. Igen, önző, mert a saját lelkiismerete vagy jó érzése érdekében elveszi a másik ember szabadságát. A saját elképzeléseit próbálja ráerőltetni a másikra anélkül, hogy figyelembe venné: a másik embernek is vannak elképzelései, amik viszont jó eséllyel nem pont ugyanazok, mint az övéi. Miért is lennének tökéletesen ugyanazok, hiszen két ugyanolyan ember sincsen.
De neki ez nem számít. Neki leginkább csak az számít, hogy nyugodt lélekkel azt mondhassa: én megtettem mindent. Pedig ez nem így van. A saját kis világában valóban megtett mindent, de ebben a világban a másik ember csupán egy kellék. Tudom, csúnyán hangzik, és túlzásnak is tűnik, de elég csak abba belegondolnod, hogy a saját környezetedben hány ember szenved attól, hogy az anyja, apja vagy a párja megfojtja a szeretetével. Talán Te is átélted ezt, de ha nem, akkor is jó eséllyel láttál már közelről ilyet. És aki átélte, az szenved. Szenved, mert nem lehet szabad, és soha nem lehet teljesen önmaga.
A szeretet nem a birtoklásról szól. Nem arról, hogy a másikra erőltetjük magunkat, ha kell, ha nem. A szeretet csak akkor őszinte és tiszta, ha az, aki kapja, szabad marad. Fogságban is lehet szeretgetni valakit – ahogy az állatokkal is előszeretettel tesszük ezt –, de aki nem szabad, az boldog sem tud lenni teljesen. Így viszont a szeretet pont a legfontosabb célját veszítette el.
Egyetlen életet sem birtokolhatsz a sajátodon kívül. Sem jogod, sem alapod nincsen rá. Ezért mindig figyelj arra, hogy soha ne legyél túl sok a másik ember számára. Ne válj a városok Shanghai-ává, a virágok túlöntözőjévé, az emberek megfojtójává. Ha pedig elszenvedője vagy a túláradó szeretetnek, akkor tudd, hogy nem bűn eltávolodnod egy kicsit. Pont annyira, hogy szabad maradhass.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szia Gábor, amiről írtál az nem a szeretet. Nem jó így hívni. Nem lehet senkit “túlszeretni”, ilyen nincs.
“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. “
Te jó ég! Tehát itt hibázom!
Igen ez így van, súlyos árat fizet érte az ember. Én túlszerettem valakit, de nem kaptam kellő visszajelzést, csak évtizedek múlva. Mindent elfogadott és még manipulált is, hogy többet kapjon. Ráment a kapcsolatunk, mire megértettem, meg kellett volna várnom, hogy kérjen és azt adni amit kér, ha tudok adni. Nem vettem figyelembe, ő más egyéniség, más jó neki, ami nekem. Most engem okol, minden tévedéséért, az élete alakulásáért, olyanokért is amihez semmi közöm, persze nem nyíltan teszi, csak a hátam mögött. Nincs már vele kapcsolatom, az út amin járt azt önként választotta, nem az én felelősségem. Úgy érzem, nem csak az veszít, akit agyonszeretnek, az is aki nem kap visszajelzést. Vagy ostoba vagyok, hogy erre előbb nem jöttem rá.
Szia Anikó,
teljes mértékben egyetértek. 🙂 Ha egyszer vagy néhányszor hibázunk, az természetes, senki sem tökéletes. De aki nem figyel a visszajelzésekre és továbbra is elköveti ugyanazokat a hibákat, az nem képes önzetlenül szeretni a másik embert.
Köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat. 🙂
Legyen szép napod!
Gábor
Szia Gábor 🙂
Én úgy gondolom a figyelem a lényeg. Ha FIGYELÜNK arra, hogy a virágnak mennyi vízre van szüksége, hogy a másik embernek (gyereknek, társnak, állatnak, bármilyen élőlénynek) mire van szüksége és nem mi döntjük el hogy neki mi a jó, akkor tudunk igazán szeretetet adni, de legfőképpen akkor érzik lejobban szeretve magukat.
Szerintem 🙂
Anikó