A két testvér

Írta: | 2014-06-12
Sokan építenek falakat. Falakat, amelyekkel védeni próbálják önmagukat, vagy éppen el akarnak határolódni másoktól. A legtöbb ember már kisgyermekként elkezdi, majd élete során egyre többet épít. Az ösztönös önvédő mechanizmus idővel automatikus reflexszé válik, és bárki, akinek más a véleménye, azonnal a fal túloldalára kerül.
Nemrég olvastam egy történetet, ami falat építő emberekről, és falat építő embereknek szól.
*****
A történet két testvérről szól, akik egymással szomszédos farmokon éltek. Egy napon komoly konfliktus alakult ki közöttük. Négy évtizedet töltöttek egymás szomszédságában, megosztották egymással gépeiket, terményeket cseréltek, segítettek egymásnak – most először mégis úgy tűnt, kibékíthetetlenekké váltak. Vége lett a jó kapcsolatnak és a hosszú együttműködésnek. Pedig csak egy apró félreértéssel indult, amiből végül komoly nézeteltérés lett. Egymás szidalmazása után hetekig teljes csönd következett.
Egyik reggel az idősebb testvér ajtaján kopogtatás hallatszott. Egy ács állt az ajtó előtt és néhány napra keresett munkát. Az idősebb testvér megörült a lehetőségnek, és egyből ki is jelölte az ács feladatát.
„Nézd meg azt a farmot a patakon túl, ott lakik a szomszédom. Valójában az öcsém, akivel múlt héten komolyan összevesztem. Ezt a patakot a közeli folyótól vezette le a farmjaink közé, hogy ezzel is bosszantson. De én könnyen visszavágok. A pajtában találsz rengeteg régi bútordarabot és faanyagot, építs belőlük egy falat a farmjaink közé, hogy ne kelljen többet látnom őt és a farmját.”
Az ács így felelt: „Azt hiszem értem a helyzetet. Még ma elvégzem a munkát.”
Az idősebb testvér az ács rendelkezésére bocsájtotta a szükséges eszközöket, majd bement a városba. Az ács egész nap keményen dolgozott, és mire munkaadója napnyugtakor hazaért, be is fejezte munkáját.
Az idősebb testvérnek tátva maradt a szája, mikor meglátta, mit készített az ács. Nem volt ott semmiféle fal – helyette egy hidat látott, mely a patak két oldalát kötötte össze.
hid
Öccse közeledett felé kitárt karokkal és lelkesen üdvözölte bátyját: „Nagyon jó ember vagy, hogy ilyen hidat építtettél mindazok után, amit mondtam és tettem.”  A két testvér a hídon mosolyogva megrázta egymás kezét, majd oldalra pillantva látták, hogy az ács már össze is pakolta szerszámait és épp indulni készül.
„Várj még! Maradj pár napot, sok munkát tudok még adni neked.” – szólt az idősebb testvér.
„Szívesen maradnék,  – felelte az ács – de még rengeteg hidat fel kell építenem.”
*****
Több hídra van szükségünk. Több olyan ács kell, aki először lebontja saját fölösleges falait, majd elkezd hidakat építeni. Hidakat önmagának, és hidakat másoknak.
Te falakat vagy hidakat építesz?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

6 gondolat ehhez az íráshoz: “A két testvér

  1. Takács Károlyné

    Gábor, köszönöm a ma reggeli gondolatébresztőt. Ennek a történetnek a vége jó, kikövetkeztethető a helyes megoldás. A hídon küzdőkkel mi van?…A két kis kecskegida meséje…ha ismerős. Egymással szemben állva, a híd közepén. Két esélyes az út, zuhanás, vagy haladás, együtt, vagy külön-külön, ha a cél közös, és itt a lényeg. Itt és most, kiért, miért, milyen áron? Ez munkakapcsolatoknál, család, nő, férfi kapcsolatnál, szülő, gyerek viszony alakulásánál mindennapi játszmák része. Már csak szemlélője vagyok ezeknek a konfliktusoknak, mégis a jobbító szándék ott munkálkodik bennem is, mint ahogy Gábor igyekezetén is ezt érzékelem. Hogyan tegyük szerethetőbbé napjainkat. Hiszem, hogy a jóindulat, a jót akarás ereje összeadódik. További jó együttgondolkodást az itt olvasókkal is! Erzsi

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon szívesen, Erzsi, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Nagyon jó kérdés, hogy mi van a hídon küzdőkkel. Teljesen egyetértek, hogy az egymásra figyelés és az ego elengedése szükséges ahhoz, hogy senki ne zuhanjon le a hídról. Másrészt pedig olyan is van, akivel nem tudunk közös hídon átmenni (mert mondjuk letelepdik a hídra), és nem is érdemes. Ettől még nem kell lelökni a hídról. Nem csak egyetlen híd van a folyón, persze megkeresni egy másikat bonyolultabb, mint lelökni a szembejövőt. És olyan is van, hogy nem találunk másik hidat, hanem építeni kell egyet. Vagy átúszni a folyót, ha az élet úgy kívánja.
      Nagyon jó volt olvasni, hogy hisz a szeretet és a jóindulat erejében, és jól érzi, én is hiszem, hogy így fogjuk egyre szebbé tenni a világot. 🙂
      Köszönöm szépen, hogy megírta a gondolatait. Nagyon szép napot kívánok! 🙂 Gábor

      Reply
  2. Simon Zsóka

    Kedves Gábor!

    Egyszerűen kedvelem minden írását,számomra tanulságos,sőt,némelyikben saját sorsomat vélem felfedezni!
    Gratulálok és még sok ilyet szeretnék olvasni!Üdvözlettel:Zsóka

    Reply
  3. Demeter Margit

    Tetszik az írás. Életünk során adódnak ilyen helyzetek. Én is építettem hidat , többször is. A legnehezebb helyzetben volt a legkönnyebb hídépítés az alzheimeres édesanyámmal , akivel a szeretet eszközeivel sikerült a kettőnk kapcsolatát az utolsó percig megőrizni. Senkit sem ismert meg, engem a nevemen szólított az utolsó leheletéig. És tudta, hogy ki vagyok. Amikor elhunyt magam írtam meg a búcsúbeszédet és magam is mondtam el a szertartáson. Szeretettel adom át most .Búcsú édesanyámtól.
    Madarak között vannak ilyen jó anyák, akik testük minden erejével, utolsó csepp vérükkel is utódjaikat gondozzák odaadással, gyengédséggel, figyelemmel, és a külvilág összes , veszélyét , elhárítva, sőt a teremtő hiányosságait pótolva képes küzdeni a gyermekeiért. Amikor 10 évesen szívizomgyulladást kaptam fáradhatatlanul hordott orvostól orvosig, hogy elhárítsák a rettegett szövődményt , amely kerekes székbe kényszeríthetett volna. Addig nem nyugodott, amíg meg nem találta azt az orvost aki a legmegfelelőbb útmutatást adta a gyógyulásomhoz. Örök hálám neki ezért. Kaptam tőle egy testvért,akit zivataros történelmi időkben hozott világra és minden erejére szükség volt hogy őt felnevelje .Anyatigrisként viselte gondját és harcolt a külvilággal is érte ha kellett. Unokáira is árasztotta ezt a szeretet. Mindig mindenhol ott volt ahol segítenie kellett.
    A családban ő igazán megvalósította a családi tűzhely melegét. Főzési tudománya,süteményei, a kamra polcán sorakozó befőttesüvegekbe őrzött nyarak gyümölcsei, az otthona szépsége és pedantériája jó példa volt nekünk a lányainak. Csodálatos kézimunkái, melyeket könnyű kézzel alkotott kivívta környezete elismerését mindig . A természet megajándékozta őt hófehér hamvas bőrrel, ében hajjal, nyílt tekintettel filmsztárokat megszégyenítő alakkal, és valami őserőként kifogyhatatlanul áramló szeretettel. Szép testben szép lélek volt.
    Nagyon fiatalon 18 évesen esküdtek egymásnak örök hűséget Gyulával , mely fogadalmat be is tartottak 63 éven keresztül. Olyanok voltak ők mint két fél alma,mely csak együtt tud egy egészet alkotni. Öregségükre ez különösen nagy jelentőséggel bírt. Gyulát betegségében elesettségében gondosan ápolta, és emelt fővel intézett mindent önállóan,amíg egy alattomos betegség miatt ebben segítségre nem szorult. Ám amit képes volt megtenni azt továbbra is rendíthetetlenül elvégezte a tőle megszokott precizitással és gondossággal. Ahogy minden fontos kérdésben úgy abban is ők döntöttek közösen,hogy a megszokott lakóhelyükön és csak ők ketten akarnak élni. Fokozatosan egyre több segítséget fogadtak el , csak hogy megőrizhessék az ő megszokott életüket. Mi a gyermekei, racionálisan gondolkodtunk erről .Ma már tudom, hogy így volt jó nekik,és ők ketten így voltak boldogok. De sajnos majd egy éve, édesapánk eltávozott az élők világából. Gyula elvesztése azonban feldolgozhatatlan volt számára. Valójában nem fogadta el férje halálát. Tavaly nyáron a három kis dédunokával meglátogattuk őt az intézetben . Felragyogott szeme amikor meglátta a kicsinyeket és megölelte őket. Ahogy beszélgettünk, váratlanul megkérdezte tőlem, hogy édesapánk, Gyula hogy van? Kisunokám Boglárka tágranyílt szemekkel azzal az őszinte a gyermeki naivítással visszakérdezte Mama te nem tudtad, hogy a Gyula papa fennt van az angyalok között és szeretettel néz le ránk ? És a mama szinte ugyanazzal az őszinte ámulattal felelt, nahát, igazán ?Akkor elgondolkodtam azon,hogy lám vannak még ismeretlen dimenziók, amiket mi felnőttek nem ismerünk. A betegsége előrehaladtával elvette tőle a teremtő sorra mindazt amit adott hajdanán. Környezete és elsősorban lányai igyekeztek a maguk lehetséges módján elfogadni az elfogadhatatlant. Teste elfogyatkozott, szépsége elhalványult, szavai elfogytak és nekünk meg kellett tanulni az elfogadást és a szeretetet mindhalálig könyörtelen tanítását. Csak a szeretet volt az a szál, amelyen keresztül szavak nélkül is a kapcsolat megmaradhatott. Mert amíg mosolyogva fogadott és minden egyes alkalommal azt a pár mondatot elmondta amit képes volt , és aminek szeretet üzenete volt , tartotta a lelket bennünk. Ebben a folyamatban súlyos tanítás volt. Tanítás volt arról, hogy az élet és az egészség a legdrágább érték, hogy az öregség stációiból el kell tudni venni magunknak amit az élt nyújt csendes boldogságban, hogy amikor a látható szépség múlik, a lelki szépség belülről világit kifelé és széppé tesz,és hogy a test megöregedése a lelket érintetlenül hagyja. És hogy a lélek táplálékára a szeretetre és annak minden formájára nagyobb szüksége van a túlvilágra költözni készülő idős embernek, mint az ételre. Egy Ismeretlen költő csodás egyszerűséggel megfogalmazta ezt.
    „ Ha idős szülőd vagyok, érints meg
    ahogy én érintettelek amikor kicsi voltál,
    fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt
    melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel.
    Bár bőröm ráncos, érintésre vágyik.
    Ne félj, érints meg ! „
    Amikor a szavak elfogytak az utolsó napokban csak ezt tudtam neked nyújtani édesanyám, a szeretetmasszás simogatását. Csak a szempillantásoddal üzented nekem hogy köszönöd. Megértettem sok mindent az utolsó idők tanításaiból .Az elfogadást és az elengedést felső fokon.
    Csak a feltétel nélküli szeretet maradt végül, éppúgy mint kapcsolatunk kezdetén. És megértettem,hogy
    „ a szeretet hidat képez olyan pontok között is, amelyek között lehetetlennek tűnik a kapcsolat.”

    Reply
  4. juci jónyer

    Kedves Zsóka!

    Elolvastam szívszorító leveledet. Nagyon meghatódtam, kívánom, hogy minden emberben ekkora szeretetözön legyen, mint amit Benned megéreztem.
    Elnézést a tegezésért, ………. egy hetven éves beteg hölgy.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.